Csoma Botond románul a magyarországi választásokról: A Tisza sikerét a kormányzati fáradás magyarázza

Az RMDSZ politikusainak van egy jól ismert, évtizedek óta gyakorolt műfaja: attól függően, hogy ki a közönség, egészen más hangon szólalnak meg. Amikor román nyilvánosság előtt beszélnek, rendszerint megjelenik a kiegyensúlyozott, racionális, européer politikus képe, aki higgadtan elemez, több szempontot mérlegel, és – természetesen – teljesen független a magyarországi kormánytól, legfeljebb valamiféle „stratégiai partnerség” köti hozzá. Csoma Botond szereplése az EDGE podcastben pontosan ezt a jól ismert szerepet hozta.

A beszélgetésben szóba került minden, ami most a magyarországi választások körül fontos: a visegrádi térség erőviszonyai, az Európai Unióval való viszony alakulása, az illiberális modell értelmezése, a médiatér állapota, a közösségi média szerepe, a gazdasági stagnálás, valamint a Tisza Párt látványos felemelkedése. Külön blokk jutott az RMDSZ és a Fidesz kapcsolatának, a határon túli szavazatok szerepének, és annak is, hogy miért nem tudott érdemben megjelenni a Tisza az erdélyi magyar közegben.

Első hallásra kiegyensúlyozott, elemző beszélgetés készült a román közönség számára, azonban az elemző hangvétel mögül elég gyorsan kibújik a lóláb: Csoma a Tisza politikai jelentőségét következetesen relativizálta; a Fidesz- kormányzással szemben gyakorlatilag nem is volt kritikája, azon túl, hogy a megfáradt kormányzás mantráját nyomta, amit már Demeter Szilárdtól is hallottunk; az RMDSZ és a Fidesz viszonyáról azt mondta, hogy teljesen függetlenek Budapesttől, miközben a gyakorlatban egyértelmű az igazodás, csak a román közönség számára ezeket a narratívákat még el lehet adni.

De vegyük sorra a témákat, és lássuk, mire milyen magyarázatot gyártott az RMDSZ szóvivője.

Az európai tét

A beszélgetés elején Csoma Botond európai kontextusban mutatta be a magyarországi választásokat, olyan folyamatként, amely érdemben befolyásolhatja Közép-Európa politikai egyensúlyát és az Európai Unión belüli viszonyokat is. Ugyanakkor már itt látszott az a jellegzetes óvatosság, amellyel minden lehetséges változást inkább „árnyalt elmozdulásként”, semmint törésként írt le, vagyis szerinte nem lesznek nagy változások Magyarországon akkor sem, ha nyerni fog a Tisza Párt. Nem rendszerváltásként értelmezte a helyzetet, hanem egyfajta újrarendeződésként, mondván, hogy ez „újra kiegyensúlyozná a visegrádi országok közötti viszonyokat”.

Hasonlóképpen beszélt az Európai Unióval való kapcsolatról is, ahol nem konfliktus vagy fordulat, hanem inkább egy „új dinamika” lehetőségét említette, ha a jelenlegi kormány elveszítené a választásokat. Itt is került minden olyan megfogalmazást, amely éles kritikát vagy rendszerszintű problémát sugallna.

Az egyik legérdekesebb pont ebben a blokkban az „illiberalizmus” fogalmának a magyarázata volt. Csoma kifejezetten szembe ment azzal az értelmezéssel, amelyet a műsorvezető vetett fel, hogy ezt a fogalmat a demokrácia hiányával kötik össze, és hangsúlyozta, hogy szerinte ez pusztán ideológiai kategória: „az illiberális nem azt jelenti, hogy nem demokratikus, hanem azt, hogy nem liberális ideológiára épül”. Ezzel lényegében leválasztotta a fogalmat a demokratikus normák kérdéséről, és legitim ideológiai alternatívaként mutatta be, mint egyet a sok lehetséges politikai berendezkedés közül.

A hibrid rezsim kritikája és a médiatér kérdése

A beszélgetés második nagy tematikus blokkjában már jóval konkrétabb kritikák kerültek elő a műsorvezető részéről a magyarországi politikai rendszerrel kapcsolatban, különösen a médiaviszonyok, az erőforrások eloszlása és a politikai verseny egyenlőtlenségei kapcsán, Csoma azonban ezekre következetesen relativizáló, történeti és technológiai érvekkel válaszolt.

Amikor szóba került az a gyakran hangoztatott kritika, hogy a Fidesz-kormány felvásárolta a sajtót és jelentős médiatúlsúllyal rendelkezik, ami torzítja a politikai versenyt, nem tagadta a jelenséget, de elkezdte terelni a témát, mondva, hogy a kilencvenes években és a kétezres évek elején épp az ellenkezője volt a helyzet: „akkor sokkal több baloldali orientációjú médium volt”, és a Fidesz ennek ellensúlyozására építette ki a saját médiabázisát. Vagyis Csoma szerint ez a médiafölény csupán a dolgok helyreállítása, egyfajta korrekciója annak, ami rossz volt.

Ugyanakkor a média szerepét relativizálta azzal is, hogy a kommunikáció szerkezetének átalakulását, különösen a közösségi média térnyerését kezdte el hangsúlyozni, amely szerinte alapvetően megváltoztatta a politikai verseny feltételeit. Ezt azzal támasztotta alá, hogy ha valóban akkora lenne a kormányzati túlsúly, akkor nem történhetett volna meg, hogy „a Tisza Párt nagyon rövid idő alatt 30 százalékot ért el”. Azt is kiemelte, hogy bizonyos elemzések szerint Magyar Péter „láthatóbb volt a közösségi médiában, mint Orbán Viktor”, amivel ismét azt a narratívát erősítette, hogy a rendszer nem zárja ki az új szereplők felemelkedését.

A választási rendszerrel kapcsolatos kritikák – például a választókerületek átrajzolása, az úgynevezett gerrymandering – esetében Csoma elismerte, hogy ilyen jelenségek léteznek, de ezt nem magyar sajátosságként, hanem általános politikai gyakorlatként írta le, utalva arra, hogy „még az Egyesült Államokban is alkalmazzák”. A hangsúly itt is azon volt, hogy a jelenség nem rendkívüli, és nem feltétlenül torzítja végletesen a versenyt.

Gazdasági válság Magyarországon és a Tisza felemelkedése

A beszélgetés egyik legfontosabb része az volt, ahol a Tisza Párt erősödésének okait próbálták feltárni, és itt Csoma már kevésbé kerülhette meg a politikai realitásokat, ugyanakkor továbbra is egy olyan értelmezési keretet használt, amely a jelenséget inkább strukturális és ciklikus okokra vezette vissza, nem pedig politikai alternatívára.

Elismerte, hogy gazdasági szempontból fordulat történt az elmúlt években, és hogy „2022 óta gazdasági problémák vannak, és ez stagnálást jelent”, aminek közvetlen hatása van a választói hangulatra, mert a választók döntéseiben a mindennapi megélhetési kérdések kulcsszerepet játszanak.

Ugyanakkor a Tisza sikerét nem elsősorban politikai tartalommal vagy programmal magyarázta, hanem a kormányzati ciklus hosszával: „tizenhat év után megjelenik a fáradás és az emberek változást akarnak”.

Ezzel a megközelítéssel ismét depolitizálta a jelenséget, azt sugallta, hogy a választók nem egy konkrét alternatíva mellett döntenének, hanem inkább az van, hogy a hosszú ideje hatalmon lévő kormány természetes módon veszít támogatottságából.

Magyar Péter szerepét ebben a folyamatban szintén ebben a keretben értelmezte: nem egy kívülről érkező kihívóként, hanem a rendszerből kinövő szereplőként, aki felismerte, hogy „nem lehet csak Budapesten választást nyerni, vidékre is el kell menni”, és ebben „sok mindent hasonlóan csinált, mint a Fidesz”.

Azt is megjegyzte, hogy a Tisza ideológiailag még nem teljesen kiforrott, és hogy bizonyos liberális értelmiségi körök „nem elégedettek vele, de mégis támogatják”, mert benne látják a változás esélyét.

RMDSZ és Fidesz: formális függetlenség, tényleges igazodás

Amikor a beszélgetés az RMDSZ és a Fidesz kapcsolatára terelődött, Csoma Botond egy jól ismert védekező sémát követett: kategorikusan tagadta a közvetlen politikai befolyást, miközben a gyakorlatban több ponton is elismerte az együttműködés lényegi elemeit. „A Fidesz soha nem mondta meg, mit tegyünk a romániai politikában” – fogalmazott, de kikerülte a válaszadást, ami a politikai függés informális változatait illeti. Ezt egyébként mindig ebben a formában tálalta az RMDSZ, Kelemen Hunor sem győzte hangsúlyozni a Transzilvánban, hogy mennyire független az általa vezetett politikai alakulat.

Tételezzük fel, hogy nem érkeztek konkrét utasítások Budapestről, de az RMDSZ politikai mozgástere, kommunikációja és szövetségi rendszere nagyban igazodott a Fidesz érdekeihez. És ebben a beszélgetésben maga Csoma is szolgáltatott ellenpéldákat a saját állítására, amikor kimondta, hogy az RMDSZ a Fidesz kormányzásának folytatását támogatta, és „azt szeretné, hogy a jelenlegi kormányzás folytatódjon”, illetve amikor részletesen beszélt arról, hogy technikai segítséget nyújtottak a levélszavazatok begyűjtésében.

Vagyis miközben formálisan a függetlenséget hangsúlyozta, a gyakorlatban egyértelmű politikai és szervezeti összhang rajzolódik ki, amit ő technikai együttműködésként keretezett.

Az RMDSZ fideszesítése, avagy miért nincs a Tiszának helye Erdélyben

A „fideszesedés” vádjára adott válaszában Csoma azt állította, hogy az RMDSZ politikai narratívája 1990 óta nem változott lényegesen, és hogy a szervezet továbbra is egy etnikai alapú érdekképviseletet valósít meg. Vagyis ügyesen kikerülte a kérdést, nem azt vitatta, hogy az RMDSZ diskurzusa és politikai pozicionálása közelebb került-e a Fideszéhez, hanem egy másik síkra terelte a beszélgetést, és az etnopolitikai állandóságot hangsúlyozta. A kettő azonban nem azonos, hiszen attól, hogy a szervezet etnikai alapon politizált, még változhatott a politikai nyelvezete, a prioritásai és a szövetségi viszonyrendszere, amint változott is.

Amikor azt mondta, hogy a Fidesz „soha nem befolyásolta” az RMDSZ döntéseit, ismét kizárólag a közvetlen politikai beavatkozás lehetőségét zárta ki, miközben nem beszélt a pénzügyi, médiabeli vagy intézményi kapcsolatok szerepéről, ami a kritika egyik lényegi eleme volt.

Arra is kíváncsi volt a műsorvezető, hogy a Tisza miért nem kampányolt Erdélyben, ha Orbánék folyamatosan ezt csinálják. Csoma erre azzal válaszolt, hogy Magyar Péter politikai számításból nem épített jelenlétet Erdélyben, mivel a határon túli szavazatok „legfeljebb egy-két mandátumot jelentenek a 199-ből”, és Magyar ebből azt a következtetést vonta le, hogy „nem volt érdemes ezzel foglalkozni”.

Ez az érvelés azonban több szempontból is csúsztatás. Egyrészt nem tett említést arról az elutasításról és ellenséges magatartásról, amit az RMDSZ tanúsított Magyar Péter irányába (erről Kiss Tamás szociológus beszélt a Transtelexnek), amivel tulajdonképpen alájátszott a Fidesz elvárásainak, és meghatározta azt is, hogy az erdélyi magyar nyilvánosság mennyire legyen nyitott alternatív politikai szereplők számára. Amikor azt mondta, hogy a Fidesz „nagyon népszerű Erdélyben”, ezzel implicit módon elismerte a politikai tér erős egyoldalúságát, ugyanakkor ezt nem problémaként, hanem adottságként kezelte, és nem tért ki arra, hogy ez az állapot milyen intézményi és politikai mechanizmusok eredményeként jött létre, és ebben milyen szerepe volt az RMDSZ-nek, amelynek a függetlenségét folyamatosan hangsúlyozta.

A beszélgetésben Csoma csupán azt idézte fel, hogy Magyar Péter nagyváradi látogatása során kémeknek nevezte az RMDSZ EP-képviselőit, és a felelősséget teljes egészében a Tiszára tolva, egy szót sem szólt arról, hogy mi vezetett idáig, illetve utána hogyan zárt el minden közeledési lehetőséget a párt.

Mobilizáció és levélszavazás: technikai segítség vagy politikai szerepvállalás?

A választások témájára ráfordulva a levélszavazással kapcsolatban Csoma következetesen azt hangsúlyozta, hogy az RMDSZ csupán technikai segítséget nyújtott, és „nem szól bele a választók döntésébe”. Ez a megfogalmazás azonban ismét erősen ferdíti a valóságot, mivel a politikai befolyást kizárólag a konkrét szavazat megjelölésére redukálja, miközben nem beszélt arról, hogy az RMDSZ nyíltan politikai álláspontot képviselt, és a Fidesz támogatása mellett foglalt állást. Maga is elmondta, hogy „kifejeztük a politikai opcióinkat”, ami azt jelenti, hogy a szervezet nem semleges szereplő ebben a történetben.

Csoma következetesen technikai kérdésként keretezte a levélszavazás körüli folyamatokat, de a gyakorlatban a rendszer jóval több adminisztratív segítségnél, bármennyire is szeretnék a kérdést erre redukálni. A Transtelex az elmúlt időszakban több alkalommal is beszámolt olyan rendellenességekről és kérdéses gyakorlatokról, amelyek éppen ezt a „technikai” keretezést kérdőjelezik meg, és rámutatnak arra, hogy a szavazás lebonyolítása és a politikai mobilizáció nem választható el ilyen élesen egymástól.

Az is ismert politikai tény, hogy a Fidesz kifejezetten számol a határon túli levélszavazatokkal, és különösen azzal a – mandátumarányok szempontjából nem elhanyagolható – egy-két képviselői hellyel, amelyet az erdélyi magyar szavazatok hozhatnak. Ebben a kontextusban az RMDSZ szerepe sem értelmezhető pusztán semleges közvetítőként, még akkor sem, ha Csoma a beszélgetésben ezt a képet igyekezett fenntartani.

Egyszóval Csoma Botond hosszasan magyarázott, igyekezett elválasztani a politikai állásfoglalást a „technikai” szerepvállalástól, de lényegében végig a Fidesz-RMDSZ szövetséget védte. Az a hallgató, aki nem ismeri az erdélyi magyar politikai viszonyok működését, könnyen el is hiheti a kiegyensúlyozottnak tűnő értelmezést. Aki viszont követi ezeket a folyamatokat, annak inkább egy óvatos elmozdulás rajzolódik ki: az RMDSZ már nem tagadja a változás lehetőségét, és finoman elkezdi bevezetni a „fáradó Fidesz” narratíváját – a kérdés csak az, mi lesz ennek a következő lépése.