A Horthy-hagyományt ápoló Vitézi Rend kopjafát avatott egy soha el nem készült országzászló emlékére Kézdivásárhelyen

A Horthy-kultuszt ápoló Erdélyi Vitézi Rendről részletesen írtunk a Transtelexen, a szervezet most egy új kopjafát avatott a kézdivásárhelyi református temetőben, az országzászló-állítási mozgalom emlékére. A kopjafa a temetőben már álló két korábbi óriás méretű emlékjel mögött kapott helyet, amik közül a legnagyobb a Horthy Miklós emlékére állított kopjafa.

A szertartás elején Beke Ernő, az Erdélyi Vitézi Rend kézdiszéki székkapitánya köszöntötte a résztvevőket, és a város 1940-es visszacsatolásának körülményeiről beszélt: „1940. szeptember 13-a városunk történetébe fordulópontot jelentett, amelyre ma emlékezünk e kopjafa állításával” – mondta.

Beszédében azt is hangsúlyozta, hogy a jelenlegi háborús helyzet különös súlyt ad az emlékezésnek. „Most, mikor forr a félvilág, háborús időket élünk újra át. Igaz, még csak a háború szele ütötte meg országunk határát, viszont közvetlen szomszédságunkban dúl a véres harc – ezen a sebet feltépő napokon mi is emlékezünk” – fogalmazott.

A főszónok, dr. vitéz Székely Zsolt főkapitány az országzászló-mozgalmat mutatta be, ami száz évvel ezelőtt indult: „célunk, hogy visszahozzuk a köztudatba az országzászló-mozgalom jelentőségét, amely az összetartozás és a nemzeti egység szimbóluma.” Beszédében utalt a két világháború közötti magyar írók és gondolkodók – köztük Kós Károly, Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert – szerepére is, akik szerinte „az erdélyi önazonosság és a kultúra megőrzésének szellemiségét” testesítették meg.

Az ünnepségen vitéz dr. Ambrus Ágnes szavalt, a kopjafát pedig Székely Zsolt főkapitány és Benedek Farkas Péter főszéktartó avatta fel. A szertartást vallási vezetők áldása és szentelése zárta. Koszorút helyezett el többek között az Erdélyi Vitézi Rend vezérkara, a Háromszéki Szent György Lovagrend, valamint a kézdiszéki székkapitányság. A szervezők az eseményt a magyar összetartozás, történelmi emlékezet és nemzeti szimbólumok fontosságának jegyében hirdették meg.

Az országzászlók: gyászból revízió

Az országzászló-mozgalom kitalálója egyébként erdélyi volt: a maroshévízi Urmánczy Nándor örmény származású székely politikus, országgyűlési képviselő volt, aki 1925-ben hirdette meg a mozgalmat, ami a budapesti Szabadság téren 1928. augusztus 20-án felállított Ereklyés Országzászlóval indult útjára. Mellékszál, de a kézdivásárhelyi ünnepséggel párhuzamosan Maroshévízen épp Urmánczy-napokat tartottak, és Németh Szilárd, a Fidesz alelnöke is ott volt a koszorúzók között.

Eredeti célja az volt, hogy a trianoni döntés után szétszakított magyar közösségeknek látható jelképet adjon az összetartozás érzésére. A felállított zászlórudak és talapzatok a nemzeti gyász és tiltakozás szimbólumai voltak: félárbócra eresztett zászlóval emlékeztettek a „csonka országra”, sok helyen ünnepségeket és felvonulásokat is szerveztek köréjük. A két világháború között a mozgalom széles körben elterjedt, számos település emelt saját országzászlót, amit a helyi közösség identitásának részévé tettek.

A két világháború között több száz település csatlakozott a mozgalomhoz, nemcsak a nagy városokban volt ilyen, hanem számos kisebb városban, faluban is. Erdélyben a visszacsatolások idején több helyen tervezték vagy el is kezdték a felállításukat: Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön is megjelentek a zászlók. A Székelyhonon megjelent cikk szerint az észak-erdélyi visszacsatolás után mintegy 70 székelyföldi településnek lett hirtelen országzászlója.

A legtöbb helyen a zászlótartó oszlopot kő- vagy beton talapzat emelte ki a környezetéből, amelyet gyakran szimbolikus faragásokkal, feliratokkal díszítettek. A központi fekete zászlót félárbocra eresztve tartották, a „nemzeti gyász” jeleként. Kézdivásárhelyen például már 1940-ben kijelölték a helyét a főtéren, ahol ma a Gábor Áron-szobor áll, és fel is állították az oszlopot, amelyet virágoskert vett körül, rajta tízméteres zászló hirdette az „új korszakot”. A talapzat kivitelezése azonban elmaradt, így a teljes országzászló-emlékmű nem valósult meg.

A két világháború között a zászlókhoz kapcsolódó ünnepségek elég gyorsan túlléptek a nemzeti gyász kifejezésének a gondolatán, és egyre inkább a revízió eszméjét erősítették: a veszteségek hangsúlyozásából a visszaszerzés lett a központi elem. Ez együtt járt egy szelektív történelemszemlélettel is: a nemzeti büszkeség kifejezésére alkalmas elemek előtérbe kerültek, az összetartozás jelszava pedig egyre inkább irredenta és fasisztoid színezetet kapott.

A kritika nélkül újraélesztett múlt őrzői

A transtelexen korábban már részletesen megírtuk a Vitézi Rend történetét. A szervezet 1920-ban jött létre, Horthy Miklós kezdeményezésére, a világháborúból hazatérő veteránok és a rendszerhez lojális katonák jutalmazására alapították: a „vitézi cím” társadalmi rangot, kiváltságokat, bizonyos esetekben földbirtokot is jelentett. A tagság szigorú feltételekhez kötődött: a magyar családnév, a „feddhetetlen” származás – ami természetesen kizárta a zsidókat –, és lojalitás a kormányzóhoz olyan követelmények voltak, amiknek teljesítése nélkül esély sem volt taggá válni. A rend így a korszak nemzeti-keresztény ideológiájának része lett, a rendszer stabilitását és a társadalmi hierarchia konzerválását szolgálta.

A második világháború után a Vitézi Rendet betiltották, de a Horthy-kultuszhoz kötődő emlékezetpolitika nem tűnt el végleg. Az utóbbi évtizedekben több szervezet is kísérletet tett arra, hogy „újraélessze” a hagyományt – Erdélyben az Erdélyi Vitézi Rend vállalja nyíltan, hogy Horthy örökségének továbbvivőjeként tekint magára. A rend tagjai rendszeresen szerveznek koszorúzásokat, kopjafaállításokat, ünnepségeket, amelyekben a nemzeti összetartozás hangsúlyozása összekapcsolódik egy erősen szelektív történelemszemlélettel.

Ennek egyik leglátványosabb példája volt a 2023-as kézdivásárhelyi megemlékezés, ahol az Erdélyi Vitézi Rend a református temetőben, egy Horthy-domborművel díszített kopjafánál tisztelgett a kormányzó halálának évfordulóján. Az eseményről a Transtelex is beszámolt: ott elhangzottak olyan beszédek, amelyek Horthyt a nemzet megmentőjeként méltatták, miközben teljesen kimaradt a képzetből a korszak legsötétebb oldala – a zsidótörvények, a fehérterror vagy Magyarország háborús szerepvállalása. A fasiszta felhangú rendezvényt szóvá tevő újságírót meg is fenyegették utána, és a politikai szereplők nem ítélték el az erőszakos megnyilvánulást, hallgatólagosan legitimálva egy olyan emlékezetpolitikát, ami cukormázzal vonja be a múlt legsötétebb fejezeteit.

Mi köze a fel nem állított országzászlónak a mostani Erdélyi Vitézi Rendhez?

Kétszer is el kellett olvasnom a híreket, hogy kibogozzam, mi is akar lenni az emlékünnepség indítéka. Formailag a most felállított kopjafa az 1940-ben tervezett, de soha el nem készült kézdivásárhelyi országzászló-talapzat emlékére áll. A történet úgy hangzik, mintha pusztán egy helyi hiányt pótolnának, de valójában a kopjafa mostani felállítása az egykori történelmi jelentést veszi át, és helyezi át a református temetőbe. A Háromszék napilap beszámolója szerint a Vitézi Rend nem is titkolja, hogy évről évre újabb és újabb ilyen kopjafákat akar állítani Székelyföld településein, lehetőleg mindenhol, ahol valaha országzászló volt. Mivel közterületen ma már nem lenne egyszerű felállítani egy revíziós töltetű emléket, maradnak az egyházi és magánterületek – a szimbolikus térfoglalás azonban így is zajlik.

A dátumválasztás is árulkodó: szeptember 13-án vonult be Kézdivásárhelyre a magyar királyi honvédség 1940-ben. Az országzászlóra való emlékezés így egybeolvad a „kis magyar világ” ünneplésével, Észak-Erdély visszacsatolásának eufóriájával. A kopjafa tehát nemcsak egy elmaradt emlékmű pótlása, hanem a korszak ideológiájának újratermelése.