Nyáry Krisztián Sepsiszentgyörgyön: Orbán a putyini értékrendet választotta a magyar kisebbségek helyett

Az elmúlt hetekben számos Magyarországon élő író fontosnak érezte megszólalni az elnökválasztással kapcsolatban, köztük a számos erdélyi magyar olvasóval bíró Nyáry Krisztián is, akivel a sepsiszentgyörgyi SepsiBook könyvvásár és irodalmi fesztiválon találkoztunk. A magyarországi írót közéletről faggattuk, miután a kezdetekben még George Simion erényeit hangoztató kormánymédia kapott az alkalmon, hogy Orbán Viktor tihanyi beszédét követően úgy enyhítse a magyar miniszterelnök okozta „zavart”, hogy a „libernyákokat” hibáztassa mindenért.

A 110 százalékban orbánista kultúrharcos Demeter Szilárd Parászka Boróka, Stefano Bottoni, Nyáry Krisztián, Tompa Andrea nevét emlegetve azzal vádolta az értelmiséget, hogy miközben az Európai Egyesült Államokról álmodoznak, az „illegálisan bejött muszlim fundamentalista ütemes tapsára táncolnak szivárványszívű tangabugyiban”.

A Buksót már több helyen láthattuk, de Sepsiszentgyörgyön most először találkozhatunk vele – ráadásul nem is klasszikus adásként, hanem kerekasztal-beszélgetés formájában. Mi teszi ezt az alkalmat különlegessé, miben tér el a megszokottól?

A Buksó 100. epizódja után indítottunk egy új sorozatot, amelyben nemcsak könyvekről, hanem irodalmi jelenségekről, problémákról is többen beszélgetünk – szabadabban, tematikus keretben. Eddig volt egy adásunk Esterházy Péterről, egy Jókai örökségéről, egy – még nem publikált – műfordításról szóló rész, és most ez a negyedik ilyen jellegű beszélgetés.

Ami különösen újszerű, hogy élő közönség előtt vettük fel – ez a Buksó történetében ritka, és az is marad, hiszen a műsor jellege alapvetően stúdiókörnyezethez kötött. Ugyanakkor régi tervem volt, hogy az erdélyi irodalom és könyvkiadás helyzetéről is legyen egy epizód. Adta magát, hogy ezt valamelyik erdélyi könyvvásár keretében valósítsuk meg, így megkerestem Szonda Szabolcsot, a SepsiBook főszervezőjét, aki örömmel fogadta az ötletet.

A technikai háttér megszervezése után már csak annyi volt a cél, hogy a felvétel minősége megfeleljen a hallgatók elvárásainak – legfeljebb némi atmoszféra-hang szűrődhetett be. Cserébe viszont mindenki jelen tudott lenni, akit szerettünk volna meghívni – amit Budapesten jóval nehezebb lett volna összehozni. Szerintem nagyon jól sikerült, június 3-ától pedig a hallgatók is eldönthetik.

Az Így szerettek ők után megírta az Így ettek ők-et is, amelyről szintén szó lesz a fesztiválon. A múlt jobb megértését követően egy gasztronómiai könyv is mintha egy irodalmi trendhez kapcsolódna. És mivel még mindig a román elnökválasztás hatása alatt vagyok – amely Magyarországon is felkapott téma volt –, adja magát a kérdés: készül már az Így politizáltak ők is?

Már vártam, mikor köti össze a gasztronómiát a politikával! A magyar irodalomnak valóban erős közéleti hagyománya van, ebből a témából akár többkötetes könyv is lehetne. A merítés hatalmas, ezért érdemes lenne szűkíteni a fókuszt, mert a felvilágosodás óta szinte elvárás a közönség és a kulturális elit részéről, hogy az írók közéleti kérdésekkel is foglalkozzanak. Az a ritkább, amikor valaki tudatosan elutasítja ezt, és kizárólag az irodalommal foglalkozik.

A politizáló – vagy akár politikussá lett – írók kérdése valóban izgalmas. Könyvet ugyan nem tervezek róla, de el tudom képzelni, hogy egyszer tanulmány szülessen belőle. Az mindenesetre látszik, hogy az irodalomból van út a politikába – az elmúlt kétszáz évben erre számtalan példát találunk. Az viszont már sokkal ritkább, hogy valaki politikusként visszatér az irodalomba.

Ebben Erdély viszont valóban tud példát mutatni.

Valószínűleg Markó Béla az egyetlen kivétel, akinek sikerült úgy visszatérnie a politikából az irodalomba, hogy az irodalmi pályája nem sérült, sőt, teljes értékűen tudta folytatni vagy akár újrakezdeni azt. Ez rendkívül nehéz, mert teljesen más nyelvet, más megszólalásmódot igényel. Egy politikus mindig egy célcsoporthoz beszél, míg egy írónál az nem szerencsés, ha túlságosan tudatos ebben. Rajta kívül inkább csak elvetélt próbálkozásokat láttam. Szőcs Gézáról viszont el tudom képzelni, hogy neki sikerülhetett volna. De ezt már sosem tudjuk meg.

A közéleti megszólalásokhoz visszatérve: az elmúlt hetekben számos, Magyarországon élő erdélyi magyar irodalmár érezte fontosnak, hogy véleményt formáljon a választásokról. Lehet, hogy csak a fiatalságom mondatja velem, de mintha a romániai választások korábban nem váltottak volna ki ilyen erőteljes reakciót. Mi változott most?

Nagyon nagy volt az elnökválasztás tétje. Ez nem valamiféle szervezett akció volt, hogy „most akkor szólaljanak meg az írók”. Mindenki külön döntött így – vagy azért, mert erdélyi gyökerei vannak, mint például Dragomán Gyurinak vagy Király Kinga Júliának, vagy – mint nálam is – egyszerűen azért, mert fontosnak tartja, hogy mi történik Erdélyben.

Miért tartotta fontosnak megszólalni?

Nekem volt is egy konkrét apropóm a megszólalásra, mint említette, meg lettem szólítva…

Másrészt pedig tudom, hogy szerencsére sok erdélyi olvasóm van. Azt is tudom, hogy köztük arányosan is sokan vannak azok, akik – abban az értelemben, ahogyan én gondolkodom a liberalizmusról – alapvetően liberális értékrendet vallanak. Ez azt is jelenti, hogy bizonyos értelemben kritikusak a hivatalos erdélyi közélettel, vagy akár az RMDSZ-szel szemben. Azt gondoltam, számíthat, ha én azt mondom: érdemes elmenni szavazni. Egy közéleti érdeklődésű erdélyi ezt persze pontosan tudja magától is, de a hozzám eljutott visszajelzések alapján úgy tűnik, néha egy apró motiváció is döntő lehet. Ha valaki például Magyarországon azon gondolkodott, hogy előkeresse-e a román személyijét, és már csak ennyi kellett ahhoz, hogy fölmenjen érte a padlásra – akkor már elértem vele valamit.

Sokan hangot adtak annak is, hogy a dokumentumaik lejártak vagy elvesztek, de szerencsére viszonylag sokan meg tudták oldani, és elmentek szavazni. Ennek köszönhetően Magyarországon nyert a legnagyobb fölénnyel Nicușor Dan Európában. Az örömbe persze egy kis üröm is vegyült, mert lehettek negatív következményei is. Ahogyan említette: egyesek „meg lettek szólítva” kormánypárti megmondóemberek által – köztük én is. Azzal vádoltak, hogy az etnikai alapú politizálás, vagyis az RMDSZ ellen beszéltünk, hogy az európai egyesült államokban hiszünk, és hogy „az illegálisan bejött muszlim fundamentalista ütemes tapsára táncolunk szivárványszívű tangabugyiban”, miközben megy a „bezzegromániázás”. Erre én igyekeztem egy stílusos és csattanós választ adni.

A nap végén viszont mindannyian ugyanazt mondtuk: menjenek el szavazni Simion ellen. Csak neki – mármint az említett megszólalónak – fontos volt valahogy összeegyeztetni azt, amit Orbán Viktor mondott, meg azt, amit az RMDSZ mond… Hogy ez logikailag sikerült-e, abba most nem mennék bele.

Ezekre a támadásokra egyébként nem szoktam reagálni, de most úgy gondoltam, ez egy alkalmas apropó arra, hogy buzdítsak a részvételre, és egyben tisztázzam, mit értek én liberalizmus alatt. És hogy miért nem igaz az, amit sok baloldali gondol Magyarországon, hogy Erdélyben nincs liberalizmus. Ez egyszerűen nem igaz – nagyon is erős hagyományai vannak. És nagyon sokan gondolkodnak liberálisan, még ha nem is így definiálják magukat. Az erdélyi barátaim értékrendje nagyon közel áll az enyémhez – bizonyos dolgokban nem értünk egyet, de 90 százalékban igen. És lehet, hogy meglepődnének, ha szembesíteném őket azzal, hogy ők bizony liberálisok. Van, akinek szoktam is mondani. De ez a helyzet.

Meg kell védeni az RMDSZ-t?

Én azért is gondoltam, hogy megszólalok, mert tudom, hogy sokan vitatkoznak velem – innen Erdélyből is, akár a Transtelex olvasói vagy szerzői közül –, hogy én egy román választáson, akár csak egy kommentben is, miért buzdítom az embereket arra, hogy menjenek el, és szavazzanak az RMDSZ-re. Így tettem például tavaly nyáron is.

Tisztában vagyok vele, hogy aki folyamatosan jelen van egy közéleti frontvonalban, az kritikusabban lát bizonyos jelenségeket vagy politikusokat. Az én nézőpontom viszont pont attól más, hogy kívülről látom a helyzetet. Azt gondolom, ha a liberálisan gondolkodó erdélyi magyarok hangot adnak a kritikájuknak, az hatással van az RMDSZ politikájára. Lehet, hogy bosszantó, amit mondanak, de a párt vezetői mégis azt látják, hogy ezek az emberek kritizálnak ugyan, de a mi szavazóink – vagy épp azt, hogy valamiért elveszítettük őket, viszont szükség lenne rájuk, tehát változtatnunk kell valamin.

És azt is látom, hogy mégiscsak van itt egy potens párt, amely képviseli a kisebbséget – és ez sokkal jobb, mint amikor nincs. Mert látom, mi történik akkor, amikor nincs... A Vajdaságban és Szlovákiában – sajnos a magyar kormány aktív közreműködése mellett – elsorvadtak a magyar pártok, ma már alig van gyakorlati befolyásuk, és ez szerintem hátrányosan érinti az ottani magyar közösségeket.

Az pedig egy állandó vita, hogy beleszólhat-e valaki kívülről egy másik ország politikájába, választásába.

Én úgy gondolom, hogy az Európai Unió épp arról szól, hogy igen, bele lehet – sőt, bele kell – szólni. Ez engem nemcsak abban az értelemben érint, hogy gondolok a kolozsvári, sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi barátaimra, hanem úgy is, mint Magyarországon élő magyar állampolgárt.

Nagyon is számít például, hogy lesz-e az Európai Unióban egy olyan elnök, aki a putyini agendát képviseli – akár gazdasági, politikai, vagy ne adj’ Isten, katonai kérdésekben. Ez rám is közvetlen hatással van.

És ez fordítva is igaz. Amikor baloldaliak Magyarországon azt mondják, hogy milyen alapon szavazhatnak a kettős állampolgárok, ha nem itt élnek, nem fizetnek adót, és nem viselik a döntéseik következményeit – ebben ugyan van némi részigazság, de a valóság sokkal összetettebb. Egy Erdélyben élő magyar életére is komoly hatással van, hogy ki a magyar miniszterelnök, ki alakít kormányt, és milyen irányba megy a politika. Másképp hat rájuk, mint a magyarországiakra, ez igaz, de hat rájuk. Nekik is joguk van más szempontok szerint mérlegelni, hogy számukra mi a jobb: ha Orbán Viktor győz, vagy ha Gyurcsány Ferenc és a szövetségesei – mert nagyjából eddig ez volt a képlet. Most ez is változóban van, ami új helyzetet teremt.

Nem igaz az, hogy nincs jogunk egymás országainak belügyeibe „beleszólni”. És nemcsak a közös történelem és a magyarság miatt, hanem egyszerűen azért, mert erről szól az Európai Unió.

Ha már a belügyekbe való beleszólásról beszélünk: érdemes kiemelni, hogy Demeter Szilárd „libernyákokat” ostorozó, Simion-ellenes, RMDSZ melletti kiállása azután hangzott el, hogy a tihanyi beszéd kiverte a biztosítékot Erdélyben. A kormánypárt előbb magyarázni kezdte Orbán Viktor megszólalását, majd a propaganda médiában egy sor Simion előnyeit taglaló cikk jelent meg. Demeter megszólalása ebbe a képbe illeszkedett? A visszakozás jele volt?

Jobb később, mint soha. Szerintem nem mérték fel – sem a magyar miniszterelnök, sem a tanácsadói –, hogy ez a tihanyi beszéd mit okoz Erdélyben.

A tihanyi beszéd akkor hangzott el, amikor még George Simion elnökjelölt vezetett az elnökválasztás közvélemény-kutatásai szerint. A Fidesz részéről pedig többen is hangsúlyozták, hogy a kormány külpolitikája megköveteli az együttműködést a román elnökkel – attól függetlenül, hogy mondjuk a magyargyűlölő, szélsőjobboldali Simion-e az. Nem ő nyert, hanem Nicușor Dan. Vele is összekacsint majd Orbán, vagy ez a késleltetett, modoros gratuláció nem erre utal?

Ezt nemhogy én nem tudom megítélni... azt látom, hogy még az RMDSZ sem tudja, mit hoz az erdélyi magyaroknak Nicușor Dan. Első körben szerintem ezért sem álltak be mögé – túl a különféle koalíciós lojalitásokon –, mert egy sötét ló. Nem lehet tudni, mit gondol a magyar kisebbségről. És önmagában az, hogy fogarasi születésű, még nem jelenti azt, hogy értené az erdélyi politikát, és ne a bukaresti politikai logikával gondolkodna – annak minden hátrányával és előnyével. De az, hogy elkötelezett Európa-párti, az önmagában is nagyon fontos. Bizonyos értelemben ez az erdélyi magyar politikai intézményrendszernek jobb – és nem véletlenül szerette volna ennek az ellenkezőjét Orbán Viktor.

Simion esetében ugyanis az történhetett volna, mint Szerbiában vagy Szlovákiában: mindegy, mit csinál a kisebbségi párt, a két erős állami vezető állapodik meg a fejük felett, legfeljebb dísznek leültetik őket az asztal végére.

Miközben az RMDSZ helyben van, jobban tudja, mi kell az embereknek, mint a budapesti kormány. Könnyen belátható, hogy Simion győzelmének az lett volna a következménye, hogy nagyon leértékelődött volna a magyar párt szerepe, és idővel nem maradt volna parlamenti képviselete a magyar kisebbségnek – amit nem biztos, hogy Budapesten különösebben sajnáltak volna. Így viszont valószínűleg ki lehet alakítani egy olyan hatékony együttműködési modellt, amelyben az RMDSZ – akár koalícióban, akár azon kívül – megtalálja azokat a csatornákat, amelyeken keresztül közvetlenül tud Bukaresttel tárgyalni. És ez nagyon fontos.

Látom, mivé lett a Vajdaságban, és ha van nemzetpolitikai bűne a jelenlegi magyar kormánynak, akkor ez az. Szlovákiában ez kevésbé ütött akkorát, mert mégiscsak európai uniós ország, de a Vajdaságban romokban van a magyarság képviselete. És részben emiatt is van eltűnőben a magyar kisebbség. A szabadkai rokonaim egyedül maradtak magyarok abban az utcában, ahol húsz éve még csak magyarok éltek. Nem is beszélve Kárpátaljáról, ahol sajnos – kis túlzással – azt kell mondanom: vége van a magyar kisebbségnek. Olyan minimális szintre csökkent a létszámuk, hogy az ukrán politika szempontjából már nem is számítanak tényezőnek.

És velük aztán teljesen illojális volt a magyar kormány. Ha valami az érdeke a maradék kárpátaljai magyar kisebbségnek, az az, hogy Ukrajna valamilyen módon integrálódjon az európai közösséghez. Nem feltétlenül mint uniós tag, de valamilyen erős szövetségben biztosan benne kellene legyen.

De így, hogy az üzenet számukra gyakorlatilag az, hogy „ti egy nem létező ország nem létező polgárai vagytok” – ennél cinikusabb ajánlatot egy kisebbség nem kaphat. Ez azt jelenti: vagy váljatok ukránná, vagy menjetek, amerre láttok. És ez tragikus! Mert Ukrajnában egy ezer éve ott élő kisebbségen lépett át a magyar kormány, mint egy semmibe veendő tényezőn. Az erdélyi magyar kisebbség sokkal nagyobb, masszívabb, jobban szervezett, de sajnos nem hiszem, hogy különösebb skrupulusok visszatartanák őket attól, hogy ugyanezt tegyék velük is.

Sokan a tihanyi beszédet az erdélyi magyarok elárulásaként értelmezik. És ahogy most elbeszéljük, kicsit az az érzésem, hogy mi voltunk az utolsók a külhoni magyarok közül, akiket még nem áldozott be a magyar kormány a globális politikai céljai érdekében. Önhöz mi jutott el abból, amit a tihanyi beszéd Erdélyben okozott?

Azt látom, hogy ez komoly zavart okozott – és nem is elsősorban azokban, akik eddig is kritikusak voltak a magyar kormány politikájával, hanem azokban, akik bíztak Orbán Viktorban. Bizonyos értelemben még bennem is, mert bár nagyon kritikus vagyok a magyar kormánnyal és a kormányfővel is, azt gondoltam: ha van még néhány pontja a politikájának, amiben őszintén és következetesen hisz, akkor abban benne van a határon túli magyar kisebbség ügye.

És kiderült, hogy mégsem. Abban a pillanatban, hogy választani kellett a putyini érdek, az unió gyengítése, meg a magyar kisebbség ügye között, Orbán Viktor nem a magyar kisebbséget választotta. És őszintén szólva, ezt nem gondoltam volna – meglepett. Nem csoda, hogy sokakat meglepett Erdélyben is.

Látom, hogy vannak, akiknek ez igazi trauma. Olyan emberek, akik eddig mindenben bíztak, most hirtelen azt látják, hogy amit biztosnak hittek, az nincs többé. Ez hosszú távon is kezelendő probléma – meg rövid távon is, de ez már a politika feladata. Még ha nem is akkora traumát okoz, mint annak idején a gyurcsányi népszavazás, de sokaknak komoly lelkiismereti válságot jelent: hogyan maradjanak most lojálisak a magyar kormánypolitikához? Lehet, hogy eddig sem értettek egyet mindenben, de sokakban úgy alakult ez a gondolat: „ha mi onnan kapunk támogatást – anyagi, szellemi, jogi segítséget –, akkor valamit vissza is kell adnunk. És amit visszaadunk, az a szavazat, meg az, hogy mozgósítunk a választásokon a kormány mellett.”

Ez a kimondott vagy kimondatlan alku most megsérült – méghozzá nagyon erősen. És sokan elgondolkodnak ezen – köztük olyanok is, akik egyébként az RMDSZ fővonalával értenek egyet.

A székelyföldi riportjaim során én is azt éreztem, hogy az Orbán-mítoszt maga Orbán küldte volna padlóra – ha már a Harcosok klubját említjük. Kérdés, hogy fel tud-e állni. Az elkövetkezendő 11 hónapban ez is kiderül. Magyarország legnagyobb támogatottságú pártjának vezetője, a Tisza Párt élén, épp Nagyváradon van, amikor beszélgetünk.

Épp ezekben a percekben.

Látjuk a közvélemény-kutatásokat, a kiábrándultságot, a Magyarországon is látható tömegeket, akik bírálják Orbán Viktort. Ebben a pillanatban milyen válaszlépések tűnnek valószerűnek? Jelenleg a szuverenitásvédelmi intézkedések és az átláthatósági törvénytervezet körüli viták zajlanak.

Van egy személyes tapasztalatom a kormány által életre hívott hasonló törvényekkel kapcsolatban, mert közelről végigkísértem az úgynevezett „fólia törvény” bevezetését. Ez látszólag csak a könyves világot érintette, de ott is azt láttuk, hogy a törvény betűje szerint az üzletekben kapható könyvek felére, kétharmadára vonatkozott, mivel nemcsak a homoszexualitás megjelenítését tiltotta, hanem az „öncélú szexualitás” ábrázolását is – ami az irodalom egyik alapvető témája. A törvény betűje alapján tehát klasszikus irodalmi műveket is fóliázni kellett volna.

De aztán kiderült, hogy maga az állam sem tartja be a saját törvényét, hanem szelektíven alkalmazza: bizonyos könyvekre igen, másokra nem. Ezzel elindított egy öncenzúrát. Sok könyvkereskedő inkább nem teszi ki a „gyanús” könyveket, vagy nem engedi oda a 18 év alattiakat a felnőtt tartalmú kiadványokhoz. Ez volt az egyik cél: beszéljenek róla. A másik, hogy ott lebegjen mindannyiunk felett ennek az ódiuma, és bármikor lehessen alkalmazni. Eleinte nem értettük, miért nincs végrehajtási utasítás, ami tisztázza a törvény alkalmazását, de ma már azt gondolom, hogy ez a lényegéhez tartozik: nem mondják meg pontosan, mire vonatkozik, hogy mindenre vonatkozhasson.

És most ugyanezt látjuk nagyban. Ki dönti el, ki számít külföldről finanszírozottnak? Gyakorlatilag bárkire rá lehet húzni ezt a címkét. Ha én tartok egy könyvbemutatót Erdélyben, és kapok érte honoráriumot, vagy ha a szállásomat kifizetik, a törvény betűje szerint már én is „külföldről finanszírozott vagyok”, és elméletileg meg is büntethetnek. Külön szépség, hogy a jogszabály szövegében a magyar kormány gyanús alakokként nevesíti a kettős állampolgárokat is…

Nem félek attól, hogy megbüntetnek – de épp ez a törvény célja: hogy mindenkiben ott legyen a félelem, legyen mindenki óvatosabb, figyeljen, mit mond, nehogy bajba kerüljön. Ráadásul a tervezet nemcsak a sajtóra vagy civil szervezetekre vonatkozhat, hanem akár cégekre is – bárkire, aki külföldi pénzt kap.

Ezentúl vigyázni fogunk a szánkra?

Nem hiszem, hogy az átláthatósági törvény olyan mértékű visszatartó erővel bírna, mert közben jelentős változás ment végbe Magyarországon. Egyre többen megszólalnak – akár csak a közösségi médiában is –, akik korábban óvatosságból nem tették. Persze majd kiderül, mi lesz a törvény végrehajtásából. Sokféle forgatókönyv elképzelhető, a fantáziám végtelen... De nyilvánvalóan mérlegelik, hogy meddig lehet elmenni. Biztos, hogy lesznek még meglepetések – engem is meglephetnek –, de nem hiszem, hogy jönne egy putyini vagy belarusz típusú világ. Egyszerűen nem ilyen a magyar néplélek. Lehet tudni, meddig lehet elmenni.

A gulyás-rendszerhez képest is?

A gulyás-rendszert már sok mindenben elértük… Meglátjuk. Én attól sem tartok, hogy ettől megrettenne a kormánykritikus szavazó, és ne menne el egy rendezvényre vagy ne mondaná el a véleményét. De látom, hogy sok újságíró és civil szervezet meg van rémülve, hogy mi lesz velük. Ez jogos kérdés. Ugyanakkor azt javaslom mindenkinek: ne ijedjenek meg! Akkor ér célba a törvény, ha megijedünk. Már csak ezért sem szabad hagyni.

Kommunikációs szakemberként mit gondol a Harcosok klubjáról, amely David Fincher filmje és Chuck Palahniuk regénye nyomán lett politikai kampányelem? Mennyire önazonos a békepárti Fidesz számára a Harcosok klubja?

Aki ezt kitalálta, az biztos nem látta a filmet. Vagy ha látta, akkor még nagyobb a baj… Mert a film arról szól, hogy skizofrén vagy pszichopata „hősök” értelmetlenül lerombolnak mindent. Valószínűleg csak a Harcosok klubja elnevezés tetszett meg valamelyik politikai marketingesnek. Ezek próbálkozások arra, hogy mi működhet. Az elmúlt években úgy tűnik, semmi sem működött. A cél nyilvánvalóan az lenne, hogy megállítsák a jelenleg megállíthatatlanul növekvő Tisza Pártot. Hogy ez sikerül-e… erősen kétlem.

A digitális térben le lehet győzni Magyar Péteréket?

Akik azt hiszik, hogy ezek a problémák csupán technikai kérdések – hogy majd többet kommentelnek a közösségi médiában, és az majd visszafogja az elégedetlenséget –, azok teljesen félreértik, mi történik. Az emberek a bőrükön és a pénztárcájukon érzik, hogy valami nincs rendben. Korábban azért nem működött a korrupciós téma, mert az emberek kicsivel jobban éltek. Most viszont rosszabbul élnek, és jobban bosszantja őket, ha azt látják, hogy a politikusok meg a családtagjaik vígan élnek. Így bukott meg a szocialista–liberális kormány is: mert az emberek úgy érezték – nem alaptalanul –, hogy rosszabbul élnek, mint korábban. Most is ugyanez történik. Ilyenkor nem szeretik nézni az emberek, ha más Bentley-vel jár és egymilliós gatyában feszít.

Örkény biztosan megírta volna. A kortárs irodalom tükrözi az elégedetlenséget, félelmet, a kultúrára leselkedő veszélyt – akár a kultúrharc következményeit?

Szerencsére az irodalom nem közhangulat-leképző gép. Nem háborúban születnek a legjobb háborús regények, hanem tíz évvel később, a háború tapasztalatából. A COVID-ról sem születtek nagy regények, de biztos vagyok benne, hogy a bezártság élménye lecsapódik majd az irodalomban. Ha ötven év múlva lesznek irodalomtörténészek, ők majd észreveszik, hogy ezek a könyvek erről is szóltak. Az irodalom ennél érzékenyebb.

Ami most feltűnik a könyvekben, az inkább egyfajta eszképizmus. Mintha az író és az olvasó is messze akarna kerülni a valóságtól, képzelt világokat teremt.

Ezért jönnek be a beszélő állatkarakterek?

Például. Meg a fantasy, a populáris irodalom. Ez valamiféle ellenreakció – aztán majd ennek is lesz ellenreakciója. A művészet, a kultúra, az irodalom mindig bonyolultabb ennél. Ami nekünk feladatunk, az az, hogy anyagi vagy politikai okokból senki ne szoruljon ki abból a rétegből, aki képes könyvet olvasni, művészetet befogadni. Hogy az iskola ne elidegenítse a gyerekeket az irodalomtól, hanem kultúrafogyasztóvá nevelje őket. Még ha ez nem is mindig sikerül… de éppen ez lehetne a politika dolga.

Pont az ilyen rendezvények, mint a SepsiBook segítenek ebben?

Abszolút. Ez egy jó példa arra, hogy van, ami itt jobban működik. Erdélyben már minden nagyobb városnak van saját, színvonalas könyvfesztiválja. Magyarországon egy önkormányzatnak eszébe sem jut, hogy egy ekkora városban ilyesmit érdemes lenne megszervezni. Pedig felmérhetetlenül fontos lenne – főleg a fiatalok miatt! Már az is jó volna, ha iskolák hoznák el őket, de így, hogy hétvége van, és mégis itt vannak, beülnek az előadásokra, végignézik a könyvbemutatókat – ez ünnepelni való.

A politika sokkal pragmatikusabb annál, hogy csak a kultúrharc jelentse a kultúrpolitikát. Egy könyvfesztivál maga a kultúrpolitika. Meg hogy legyenek jó színházak, jó művészeti képzés, erős kortárs képzőművészet – amely akár Nyugat-Európában is megtalálja a piacát. Azt hiszem, Erdély kultúrpolitikája ebben jobb, mint Magyarországé. Ezt itt helyben is tudják. Többek között ezért tudok minden kritikám ellenére pozitívabban viszonyulni az RMDSZ-hez, mert látom, hogy van törekvés ezekre a területekre – szemben a magyarországi politikával.