A romániai politikai elit elveszítette a diaszpórát és közben szem elől tévesztette az erdélyi magyarságot is

Miért zuhant történelmi mélypontra a PSD? Miért nem sikerült mozgósítania az RMDSZ-nek a saját választóit sem? Miért hagyta szabadon építkezni George Simiont a politikai közép? És vajon miért nem értette meg a román elit a novemberi elnökválasztás nyílt figyelmeztetését?

Zsigmond Csilla szociológussal, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének kutatójával készítettünk interjút a 2025-ös romániai elnökválasztás első fordulójának eredményéről, aki átfogó elemzésében rámutatott: ami történik nem csupán tünet, hanem következmény. A bizalomvesztés, a populizmus térnyerése és a koalíciós pártok belső taktikázása egy mélyebb strukturális válságra utal. Az elemzésben szó esik a diaszpóra kiemelkedő részvételéről, a magyar közösség politikai illeszkedési zavarairól, a protestpolitikát tápláló egyenlőtlenségekről és a politikai alternatíva hiányáról is.

A romániai magyar választók viselkedését elemezve a kutató szerint az a gond, hogy jelentős részük ma már nem a román politikai térből, hanem a magyarországi médiavilágból tájékozódik – miközben a saját államuk jövőjéről szavaznak. Az RMDSZ éveken át az AUR elleni küzdelemre építette politikai stratégiáját, de ez önmagában kevésnek bizonyult: a mozgósítás gyenge, a közösség politikai integrációja pedig megrekedt. Zsigmond Csilla szerint nem pusztán pártpolitikai kudarcról, hanem egy mélyebb, strukturális törésről van szó, amely a romániai magyar közösséget is elidegeníti a döntéshozataltól.

A romániai politikai elit kudarcának tükre

Zsigmond Csilla szerint a 2025-ös romániai elnökválasztás első fordulójának eredménye egyértelműen jelzi, hogy a politikai elit súlyos hibákat halmozott fel az elmúlt években. Két, a kormányzati struktúrákon kívülről érkező jelölt – George Simion és korábban Călin Georgescu – sikerét részben globális trendekkel is magyarázhatjuk, de a román politikai rendszer belső válsága is komoly és közvetlen tényező. A novemberi elnökválasztási forduló már erős figyelmeztetés volt: a választók jelezték, hogy elégedetlenek.

A parlamenti választások után felálló kormánykoalíció azonban képtelen volt válaszokat adni ezekre a jelzésekre, nem indultak el olyan politikai és társadalmi folyamatok, és ezek megfelelő kommunikációja, amelyek azt tükrözték volna, hogy megértették a kritikát, megértették a mögötte meghúzódó feszítő társadalmi jelenségeket, és készek a korrekcióra, az önmérsékletre, a társadalmi egyeztetésre, amellyel enyhíthették volna a kiélezett protestszavazásokat.

A választási eredmény nem csupán tünet, hanem következmény: a kormányerők sem stratégiában, sem szövetségépítésben nem tudtak alkalmazkodni a politikai tér átrendeződéséhez. A rendszerellenes hullám pedig – ahogy az más országokban is tapasztalható – itt is egyre mélyebbre tör, mondja a kutató.

A populizmus kiszámítható térnyerése

George Simion és az AUR nem a semmiből érkeztek, figyelmeztetett a szociológus. A populizmus ereje abban rejlik, hogy valós társadalmi problémákra rezonál, még ha a megoldási javaslatai irreálisak vagy veszélyesek is. Simion politikája is pontosan ezt a sémát követi: jól azonosítható társadalmi félelmekre épít, amelyek gyakran marginális vagy perifériára szorított társadalmi csoportokat érintenek – majd ezekre radikális, egyszerű válaszokat sejtet, anélkül, hogy valódi, működőképes megoldásokat nyújtana. Ez nem is célja: a „válasz ígérete” önmagában elég a politikai figyelem megszerzéséhez. Ilyen ígéret volt például a 35 ezer eurós lakásokat belengető kampánymarketing, amelyről Simion azóta beismerte, hogy csak azért vetették be, hogy felsrófolják a számokat.

Az RMDSZ és más, magukat demokratikusnak valló pártok évek óta próbálják az AUR-t a démonizálással gyengíteni, de ez a stratégia nem elég. A megértés – nem az elfogadás – lehetne az első lépés egy tényleges ellensúly felépítéséhez: érteni, hogy mitől működik a populizmus, és hogyan válik érthetővé azok számára, akik elfordultak az establishmenttől. Illetve megérteni az elégedetlenség mögött meghúzódó húsbavágó társadalmi problémákat – a társadalmi egyenlőtlenségeket, illetve a társadalmi integráció/dezintegráció mintázatait.

A szociológus kritikusan látja a koalíciós pártok – PNL, PSD, RMDSZ – kampányát is: ahelyett, hogy a populizmus ellen próbáltak volna értékalapú válaszokat adni, inkább belpolitikai sakkjátszmát játszottak egymás rovására. A figyelem és támadó akciók a technokrata, de népszerű Nicușor Danra koncentrálódtak, miközben Simion szabadon tematizálhatta a közbeszédet.

A demokratikus pártok közti széttartás is súlyosbította a helyzetet: ahelyett, hogy egy közös elnökjelöltben vagy közös értékplatformban gondolkodtak volna, a felek pártérdekek mentén egyeztettek – vagy sokszor még azt sem. Az USR sorsát is ennek a belső megosztottságnak a keretében értelmezi: egy ponton még a kormányzati partnerek lehetséges szövetségese lehetett volna, később azonban az együttműködés lehetősége elhalt. Így jutott el a román politikai elit egy olyan pontra, ahol a választói bizalom nem pusztán megrendült, hanem aktív elutasítássá vált.

Az Antonescu-jelölés: kudarc már a rajtvonalnál

Zsigmond Csilla szerint a Crin Antonescu mögé felsorakozó hármas pártszövetség (PSD–PNL–RMDSZ, azaz a Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Liberális Párt és Romániai Magyar Demokrata Szövetség által létrehozott nagykoalíció) már a kezdetekkor megbicsaklott: nemcsak a választók, de a pártok egy része sem fogadta el valódi közös jelöltként. A támogatás inkább formális, mint lelkes volt. Már az indulás pillanatában érzékelhető volt az erőtlenség – és ez az elnökválasztási első forduló eredményében is világosan visszatükröződött. Míg a novemberi első fordulóban a koalíciós pártok külön-külön induló jelöltjei együtt még 34–35 százalékot szereztek, addig most Antonescu mindössze 20,07 százalékot kapott. Ez nem csupán választási statisztika: ez egyértelmű bizalmi deficit.

Egy olyan választásról beszélünk, amelyet a kormánykoalíció is élet-halál kérdésként tematizált, ehhez képest a közös jelölt a szavazók egyötödének a támogatását alig tudta elérni. A társadalomkutató szerint ezt semmilyen más narratívába nem lehet becsomagolni: ez politikai kudarcként értékelendő, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy időközben – a parlamenti választások nyomán – elvileg megszilárdult egy kormányzó többség.

A szociológus azt is megjegyezte, hogy a választások érvénytelenítése után ugyan felmerült az „európai értékeken alapuló nagykoalíció” gondolata, de ez a diskurzus gyorsan elhalványult. A kampány végére ennek nyoma sem maradt: az egykori önreflexió helyét a pártlogikák uralták, a nagy közös elvek teljesen háttérbe szorultak.

Elmaradt önkritika, elmélyülő társadalmi szakadék

A valódi önvizsgálat hiányát Zsigmond Csilla a román politikai elit egyik legsúlyosabb hibájaként nevezi meg. Már a novemberi választások is világos kritikát fogalmaztak meg a rendszerrel szemben – és ennek egyik legerősebb jele az volt, hogy egy teljesen ismeretlen jelölt, Georgescu végzett az első helyen. Ha hozzáadjuk Simion akkori eredményét, a szélsőjobbhoz köthető támogatás 36–37 százalék körül mozgott.

A választási eredmények mögött meghúzódó társadalmi valóságot – például az egyenlőtlenségeket vagy a kiszolgáltatottság érzését – figyelmen kívül hagyta azonban a koalíció. A politikai elit egyszerűen nem akarta felismerni, hogy nagyon sokan érzik magukat ennek a berendezkedésnek a veszteseinek, képviselet nélkülieknek – és ebben a légüres térben csak a szélsőséges jelöltek tudtak a maguk rendszerellenes üzeneteivel valamilyen alternatívát jelenteni.

Zsigmond Csilla hangsúlyozta, hogy a populizmus előretörése nem csupán retorikai kérdés, hanem strukturális válságtünet. Ezeket a rétegeket az AUR – és különösen Simion – képes volt megszólítani, olykor konkrét cselekvéssel is: mobil egészségügyi szolgáltatásokat juttattak el a vidéki térségekbe, olyan régiókba, ahol más párt nem volt jelen. Miközben a „démonizálás” stratégiája uralta az ellenzéki kommunikációt, Simion teret nyert. Polarizált, de teret nyert – például a tiktok-kampányával célzottan szólította meg a diaszpóra választóit, nem is eredménytelenül.

És itt jön a legkeményebb kritika: a kormányzati pártok – különösen a PSD – belső játszmái nem egyszer áldozták fel a közérdeket a pártpolitikai érdekek oltárán. Zsigmond felidézte azt a politikai játszmát is, amikor bizonyos háttéremberek inkább Simiontól vártak „hasznos” második fordulós forgatókönyvet, mintsem teljes erőbedobással mozgósítottak volna a saját jelöltjük, Ciolacu mellett. A koalíció tehát nemcsak hibázott, hanem szándékosan játszott is a tűzzel. És ez a taktikázás a megismételt elnökválasztás első fordulójára is jellemző volt.

Ami pedig Simion európai vagy oroszbarát pozícióit illeti, a szociológus szerint a szélsőjobboldali politikus nem egyszerűen EU-ellenes vagy putyinista. Az ő politikai stratégiája inkább performatív: mindig megtalálja azt az ügyet, amely a legnagyobb feszültséget kelti, és azt tematizálja. A pozíciója nem ideológiai szilárdságon, hanem a társadalmi düh szakszerű menedzselésén alapul.

Két Románia harca: protestpolitika vs. urbánus racionalitás

Zsigmond ugyanakkor hangsúlyozta: Simion győzelme nem elkerülhetetlen. A második forduló kimenetele még nyitott – de csak akkor, ha a szereplők végre felismerik a helyzet súlyosságát, és a 24. óra utáni pillanatokban hajlandók legalább minimális együttműködésre. A szociológus szerint nem pusztán a „választási matematika” dönt: a pártoknak nincs garantált hozzáférésük a szavazóikhoz, különösen ilyen fragmentált közegben.

Az RMDSZ esetében például vegyes a kép. A magyar választók, akik elmentek szavazni, döntően Antonescut támogatták – de a mozgósítás gyengébb volt, Kovászna megye például a sereghajtók közé került. A részvétel nem érte el azt a szintet, amelyet egy ilyen súlyú választás indokolt volna, különösen annak fényében, hogy az RMDSZ négy éve már szinte kizárólag az AUR elleni harcra építi a politikai stratégiáját.

A második forduló tehát egy mélyebb törésvonal mentén rajzolódik ki: Nicușor Dan a városi, nyugatias, progresszív Romániát szólítja meg, míg Simion az elfeledett, leszakadt régiók dühös választóit jeleníti meg. Ez a választás nemcsak politikai, hanem társadalmi vízválasztó is: a kezeletlen társadalmi egyenlőtlenségek és elégedetlenségek mentén bontakozik ki az elnökválasztás második fordulója.

Zsigmond szerint éppen ezért kellene sokkal komolyabban venni a társadalmi és politikai integráció kérdését: nem lehet csak moralizáló retorikával küzdeni a populizmus ellen, miközben elmaradnak a valódi válaszok a társadalmi kiszolgáltatottságra. A választási eredmények egyúttal térképek is: megmutatják, hol romlott meg a társadalmi szerződés, mely régiók és mely társadalmi csoportok érzik úgy, hogy már semmit sem várhatnak a létező rendszertől. Ha ezeket az üzeneteket a politikai elit továbbra is ignorálja, akkor nemcsak a második forduló veszik el, hanem a rendszer maradéka is.

A változás igénye, a mozgósítás kudarca

A társadalomkutató úgy vélte, Nicușor Dan mozgósítási esélyei attól függnek, képes lesz-e olyan üzeneteket megfogalmazni, amelyek a romániai társadalom elégedetlen rétegeit is megszólítják. Létezik még egy számottevő választói csoport, amely számára fontosak a nyugatos értékek, az EU-tagsághoz fűződő pozitívumok – még akkor is, ha közben a társadalmi olló az elmúlt évtizedekben szétnyílt, és egész régiók maradtak ki a fejlődésből. De ott vannak azok a társadalmi csoportok, akik vesztesként élik meg kiszorított, ellehetetlenülő élethelyzetüket, és nem ritkán olyan politikai formációkat támogatnak, amelyek retorikusan „ellenállnak a rendszernek”, de valójában még kiszolgáltatottabbá teszik őket.

A populizmus vonzereje épp abban rejlik – hangsúlyozta a kutató –, hogy a politikai elit képtelen volt választ adni ezekre a társadalmi problémákra. A megúszás stratégiája, a felelősség eltolása, az érdemi párbeszéd hiánya jellemezte a közéletet, miközben a politikai osztály elhitte, hogy ezek a kérdések „majd elmúlnak”. Dan előnye – paradox módon – épp a pártoktól való távolsága lehet: nehéz őt összemosni az elittel, még akkor is, ha főpolgármesterként immár a második ciklusát tölti.

A régi struktúrák azonban recsegnek. A PSD például történelmi mélyponton van: először fordult elő, hogy nem volt saját elnökjelöltje. Crin Antonescu „közös” jelöltsége nem jelentett valódi politikai elköteleződést. A párton belül hatalmi harc zajlik, de a kutató szerint egyelőre nem látszik, hogy ebből valódi tartalmi megújulás születhetne – vagy csak új nevek kerülnek a régi mechanizmusok élére. A liberálisoknál a helyzet valamivel világosabb: ott a Bolojan-féle vonal tűnik dominánsnak, bár ez sem mentes a belső feszültségektől.

Ugyanakkor a korábbi értékkutatások (EVS, ESS) is jelezték ezeket a törésvonalakat, válságokat. Kelet- Közép-Európa országaiban – pontosan a történelmi-gazdasági-társadalmi sajátosságoknak köszönhetően – fontosak ugyan a klasszikus liberális demokráciához tartozó értékek (még ha csekélyebb mértékben is, mint Észak- és Nyugat-Európában), de ezek kiegészülnek a leginkább a szociális biztonsághoz kapcsolható értékekkel, az állami szerepvállalás hangsúlyosabb elvárásaival. A társadalmi egyenlőtlenségek, illetve az integráció/dezintegráció kérdései megkerülhetetlenek, és erre a politikai szcéna klasszikus szereplőinek is válaszai, víziói, elképzelései kellene legyenek. Ennek nyomát sem láttuk az elmúlt 5 hónapban, bár az őszi elnökválasztási forduló kemény figyelmeztetés volt.

Diaszpóra, kettős valóság és a romániai magyarok politikai illeszkedése

Az őszi választás egyik meglepetése a diaszpóra kiemelkedő részvétele volt, amely most megismétlődött, sőt, fokozódott és egyértelmű Simion-támogatást jelentett. A külföldről leadott szavazatok száma nőtt, és a három legnagyobb diaszpóra-közösségben (Olaszország, Németország, Spanyolország) Simion támogatottsága 74% körül alakult. Ez nem egyszerű politikai ízlés kérdése – figyelmeztet a szociológus –, hanem a kilátástalanság frusztrációjának politikai lenyomata.

A diaszpóra jelentős része kiszolgáltatott, gyakran fizikai és érzelmi értelemben is szétszakított családokból áll: a szülők külföldön dolgoznak, a gyerekek otthon nőnek fel nagyszülőkkel vagy rokonokkal. Ezeknek az embereknek a választási döntései nem elméleti vitákon alapulnak, hanem a rendszerrel szembeni mély egzisztenciális elégedetlenségen.

Zsigmond szerint éppen ezért nagy hiba volt az itthoni politikai elit részéről a diaszpórával nem számolni, teljesen átengedni a terepet Simionnak. Ezek az emberek Románia részei, még ha fizikailag máshol is élnek – és életük, döntéseik, hazautalásaik, gyermekeik révén mindennap beágyazódnak a hazai valóságba.

Ugyanezt a beágyazottságot hiányolja a szociológus a romániai magyar közösség esetében is. Az RMDSZ mozgósítási képességének visszaesése nem csak pártpolitikai kudarc – mélyebb, strukturális jelenségről is beszélhetünk. A romániai magyar választók egy jelentős részének a politikai tájékozódása, diskurzusai a magyarországi médiatérhez és politikai diszkurzív térhez kötődnek, miközben a konkrét életkörülményeiket a román állam intézkedései befolyásolják.

Ez az eltolódás ahhoz a torz helyzethez vezet, hogy az erdélyi magyar választó úgy érzi: „kegyet gyakorol”, amikor például a román elnökválasztásokkor él a szavazati jogával, nem pedig beleszól a saját jövőjébe.

Zsigmond szerint ez veszélyes tendencia. A magyar közösség is a romániai politikai berendezkedés része: alakítója és elszenvedője is egyszerre. A tét nem kisebb, mint az, hogy ez a közösség – és vele együtt a társadalom többi rétege – képes lesz-e visszanyerni a demokratikus rendszerbe vetett hitét, kikényszeríteni a rendszer korrekcióját, vagy végleg átengedi azt a destruktív, szélsőséges erőknek.