Transtelex Dialóg: Láthatóak-e az erdélyi magyar nők?

Nem. Vagy legalábbis nem eléggé.

Az Európai Unió friss nemi egyenlőségi jelentésében Románia továbbra sem áll túl fényesen: a nők jelentős részét bántalmazták már fizikailag, szexuálisan vagy érzelmileg életében. A fizetésekben is hátrányban vannak, kevesebb a lehetőségük a szakmai előrelépésre, és közben az otthoni munkák nagy része is rájuk hárul. Az viszont biztos, hogy ha egyetlen számadat sem lenne, akkor is tudnánk: valami nagyon nincs rendben.

A felmérések szerint a romániai nők 79%-a napi szinten főz vagy takarít, míg a férfiaknál ez az arány 34%. Az idősgondozásban is a nők viszik a terhek nagy részét. Általában a házimunka és a gondoskodás az a két dolog, amit akkor veszünk észre, ha nincs, a társadalom ezt nem munkaként kezeli, hanem egy természetes kötelességként. Pedig ha a házimunka és a gondoskodás pénzben mérhető lenne, akkor egy közepesen kereső nő sok esetben többet tenne le az asztalra, mint egy átlagos fizetésből élő férfi.

A romániai nők egyébként 15-20%-kal kevesebbet keresnek, mint a férfiak, még azonos végzettséggel és munkakörben is. De nemcsak a bérkülönbség a gond. A döntéshozó pozíciókban szinte alig vannak nők. Parlament? 19%-os női arány. Vállalati felsővezetők? Alig 20%. Városi vagy megyei tanácsok élén? Mindenhol férfiak.

A politikai pártok időről időre megígérik, hogy több nő kerül majd a döntéshozatal közelébe. Aztán amikor eljön a listaállítás ideje, a nők elegánsan a vonal alá csúsznak. Ott állnak az előszobában, ahonnan csak akkor lehet bejutni, ha történik valami rendkívüli – például ha annyi szavazat érkezik, hogy a politikai matek miatt a „reménytelen” helyek is befutnak. Így sikerült az RMDSZ-nek 2024-ben a korábbiaknál több nőt bejuttatnia a parlamentbe: nem azért, mert ez egy jól átgondolt stratégiának volt az eredménye, hanem mert a szavazatszámok és a visszaosztások véletlenszerűen úgy hozták. A Képviselőfánk-sorozatunkban külön-külön bemutattuk a frissen bekerült nőket – Kondor Ágota, Zahoránszki Brigitta, Kántor Boglárka – akik közül egyik sem volt garantált befutó helyen. És persze ki más vállalta volna el ezeket az esélytelennek tartott pozíciókat, mint azok a nők, akiket egyébként mindig azzal nyugtatnak, hogy „majd legközelebb”.

A közéletben való láthatatlanság viszont nem áll meg a politikánál. Nézzük például az irodalmi életet: nemrég egy ösztöndíjas listára kizárólag középkorú férfi szerzők kerültek fel, és amikor megkérdeztük, hogy vajon nők miért nem kaptak helyet, a zsűri vezetője megnyugtatott mindenkit: itt a tehetség döntött, és úgy alakult, hogy a legtehetségesebbek egytől egyig férfiak. Láss csodát.

De ugyanez történik a képzőművészetben, ahol egy-egy csoportos tárlaton elég végignézni a kiállítók névsorát, vagy az oktatásban, ahol az irodalom-, történelem- és földrajztankönyvek oldalain alig-alig találunk női példaképeket. Egyáltalán van-e olyan kiadványunk, amely összegyűjti azt a 10, 20 vagy 100 erdélyi magyar nőt, akikre a legbüszkébbek vagyunk? Nincs. Vagy hány olyan nő van Erdélyben, akinek van hangja, ki mer állni, és ha megszólal, figyelnek is rá? Egy férfi esetében ez magától értetődő, ha szakmailag rendben van – sokszor akkor is, ha nincs – jár neki a tisztelet és az elismerés. A nőknél ez nem ilyen egyértelmű.

Nőnap táján mindenki kipipálja a kötelező gesztusokat: hóvirágcsokor, bonbon, pár szépen csengő szólam a nők fontosságáról. Aztán másnap minden megy tovább a megszokott módon. Pedig a nők láthatatlanságának nagyon is konkrét következményei vannak. Ha egy társadalom nem veszi észre a gondjaikat, akkor nem is lesz, aki megoldja őket. És itt nemcsak a fizetésekről, az előléptetésekről vagy az erőszakról van szó. Hanem arról is, hogy a társadalmi normák szerint továbbra is a nőknek kell alkalmazkodniuk. Ha egy nő karriert akar építeni, akkor „mindent meg kell oldania” – a háztartást, a gyerekeket, a munkát, mindezt egyszerre. Ha egy nő áldozattá válik, akkor „meg kellett volna előznie”. Ha egy nő vezető pozícióba kerül, akkor „biztos, hogy nem a tehetsége miatt”.

A Transtelex Dialóg-estjén ezekről a kérdésekről fogunk beszélni. Nem általánosságban a nőkről, hanem kifejezetten az erdélyi magyar nőkről. Arról, hogy mit jelent ebben a közegben nőként élni, dolgozni, családot alapítani vagy éppen önállónak maradni. Mert az egyetlen módja annak, hogy a nők végre valóban láthatóvá váljanak, az az, ha beszélünk róluk – és ha ők maguk is beszélnek.

A kérdés már csak az: készen állunk-e arra, hogy meghallgassuk őket?

A Dialóg március 4-én 19 órától lesz a kolozsvári Planetárium Kávézóban. Meghívott vendégeink:

• Bokor Zsuzsa – társadalomkutató, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa
• Ladó Ágota – művészettörténész
• Selyem Zsuzsa – író, egyetemi oktató

A vitaestet Zsizsmann Erika moderálja.

Az eseményhez Facebookon itt lehet csatlakozni