Székely László vagyok, de egykor csak egy szám voltam: 59.588

„A kolozsvári Malom utcában volt egy fényképész, engem beültettek egy székbe, és a szék háta mögött állt a bátyám,” meséli Székely László holokauszt-túlélő. A fotózás után, ami különleges eseménynek számított, a család ellátogatott egy közeli cukrászdába, ahol László életében először fagylaltot kóstolt. Ez az apró öröm élesen megmaradt az emlékezetében, mert a család szegénysége miatt az ilyen élmények ritkaságnak számítottak. A nélkülözések közepette eltöltött gyermekkor hirtelen ért véget: 15 éves volt, amikor deportálták.

A most 96 éves nyugalmazott vasúti mérnök a buchenwaldi láger utolsó romániai túlélője, és Kolozsváron egészen biztosan senki nem él már az Auschwitzból megmenekült túlélők közül. Az emlékeket, a traumákat évtizedeken keresztül magába zárta, míg egyszer csak belé nem hasított a felismerés, hogy beszélnie kell, mert a holokauszt túlélőinek száma egyre fogy, és egyre kevesebben vannak, akik első kézből tudnak tanúságot tenni a történtekről. Végül azért döntött úgy, hogy elmeséli történetét, mert felismerte, hogy az emlékezés fenntartása nemcsak a saját gyógyulását szolgálja, hanem egyetemes tanulságot is hordoz. Története figyelmeztetés arra, hogy az emberiség köteles tanulni a múlt hibáiból, és dolgoznia kell egy igazságosabb, békésebb világért.

Erről nekünk is mély meggyőződéssel beszélt, amikor a kolozsvári, györgyfalvi negyedi lakásában meglátogattuk. A kis lakás tele van emléktárgyakkal, egy hosszú élet apróságaival. Itt él szigorú napi programot követve – séta, ebéd, pihenés, olvasás – feleségével, Lenkével, akivel 70. házassági évfordulójuk megünneplését tervezik már. Előkerülnek a fényképalbumok, emlékfüzetek. Kezdődik a történet. 96 évesen Székely László rendkívüli pontossággal, világosan és összeszedetten fogalmaz, évszámokat, helyszíneket, neveket pontosan, fejtörés nélkül sorol.

Emlékei a kolozsvári Kemény Zsigmond utcából indulnak. Itt lakott a család egy szoba-konyhában. Édesanyja egy trombózisos betegség miatt nem dolgozhatott, édesapja változatos munkákkal próbálta eltartani a családot. Olyan is volt, hogy ügynökként cipősarkokat árult, amelyeket egy hatalmas zsákban cipelt a hátán. A megélhetéshez azonban az egész család hozzájárult: esténként László és testvére is segítettek otthoni munkákban, például képeket ragasztottak kockákra, amiket később értékesítettek.

„A bátyám, Imre, mindössze 13 évesen kénytelen volt abbahagyni tanulmányait, inasiskolában folytatta, ahol lakatosként végzett,” meséli. Később a gyár, ahol dolgozott, tüzelőfával segítette a családot, így tudtak fűteni a hideg téli hónapokban. „Soha nem egyedül, mindig a bátyámmal aludtam együtt, hogy melegítsük egymást, mert éjjel hideg volt természetesen. Édesanyám az ágyat mindig felmelegítette egy meleg sállal, így a meleg ágyba feküdhettünk le”. A szegénység ellenére a barátokkal és szomszédokkal való játékok feldobták a mindennapokat. Rongylabdával fociztak, a gyerekek karikáztak az utcán, és időnként a környék híres török fagylaltosa, Abdullah ingyen fagyit adott nekik, mert jól ismerte és szerette a családot.

Az emlékek közé árnyék is vegyül, ahogy a háborús évek egyre közelebb kerülnek. „1940-ben jött egy határozat, hogy nem lehet már az iskolánkba járni. Át kellett mennünk egy zsidó gimnáziumba,” mondja Székely László. Az új iskola, bár tele volt nehézségekkel a költözés, kivételes tanárokat adott nekik, mivel az elbocsátott zsidó egyetemi professzorok középiskolai tanárként helyezkedtek el. László most is emlékszik a latin, német, francia nyelvtanra, beszéli is az idegen nyelveket. Amikor 2023-ban megkapta a weimari tiszteletbeli polgár címet, németül köszönte meg.

Az éhség László állandó kísérője volt, különösen az iskolai napokon. „Sok gyereknek gazdag szüleik voltak, és mindig mindenki hozott magával uzsonnát. Én soha uzsonnát nem vittem magammal, mert nem volt mit. A többiek az uzsonnájukat kitették az ablakpárkányra, de soha hozzá nem nyúltam, inkább éhesen maradtam,” meséli. Egyszer azonban, amikor egy futóversenyre indult – szenvedélyesen sportolt egész életében – a bátyjával találkozott az utcán. „Imre, aki már dolgozott, egy perecet vett nekem, mielőtt útnak indított. Erőt adott ez az egy perec, és a gondolat, hogy meg kell nyerni ezt a futóversenyt, és meg is nyertem. Ez olyan emléket hagyott bennem, ami egész életemben elkísért. Hogy az éhség és a nehézségek ellenére is meg lehet nyerni a küzdelmet,” idézi fel.

A zsidó lakosság helyzete napról napra rosszabbodott. A férfiakat munkaszolgálatra fogták, a frontra vitték utakat, lövészárkokat ásni vagy aknát szedni. Székely László bátyját, Imrét is behívták. Ekkoriban már érvényben voltak a drasztikus zsidóellenes intézkedések, a vagyonelkobzás, a sárga csillag viselése és 1944 tavaszán megkezdődött a városi zsidóság kitelepítése a téglagyári gettóba.

„Az első nagy megrázkódtatás akkor ért, amikor közölték, hogy fel kell tennem a sárga csillagot. Nem értettem, miért. Nem tudtam elfogadni, hogy megbélyegezzenek. Eldöntöttem, hogy amíg lehet, nem teszem fel.” Székely Lászlót barátja és állandó focistársa is arra biztatta, hogy ne engedjen a nyomásnak, ne tegye fel a csillagot. Sikerült is hónapokig úgy járnia-kelnie Kolozsváron, hogy egyszer sem igazoltatták, és nem vonták kérdőre a csendőrök emiatt. 1944 tavaszán azonban megbetegedett Imre bátyja, és a kolozsvári katonakórházba utalták. Lábadozása során megengedték neki, hogy öccse kíséretében kimenjen a kórházból.

„Egyik nap Imrével jöttünk haza, az ajtónk előtt láttunk egy kamiont. Akkor ültették fel a szüleimet,” meséli Székely László. Ahogy közeledtek, édesanyja intett nekik, ne menjenek oda, forduljanak vissza, hiszen a sárga csillagot sem viselték. Ez volt az utolsó alkalom, hogy László a szüleit látta. Amikor visszatértek a házukhoz, a lakást lepecsételve találták. A házigazdájuk, Gáspár néni, az udvaron adott nekik menedéket egy rövid időre, de ott tovább nem maradhattak.

„Hajnalig tanácskoztunk Imrével, aki végül úgy döntött, hogy magával visz Nagybányára. Bízott parancsnokának, Reviczky alezredesnek az emberségében,” folytatja. Reviczky több zsidó fiatalt is befogadott a kaszárnyába, de mire megérkeztek, az alezredest áthelyezték. A munkaszolgálatosokat a helyi gettóba internálták, majd deportálták. László és bátyja több napos utazás után Auschwitzba került. „A peronon egy férfi állt, és mintha zenekart vezényelne, úgy emelgette karjait: jobbra intett, balra intett, jobbra-balra.” Később tudta meg, hogy Mengele volt a karmester. „Bár még csak 15 éves voltam, izmos, fejlett gyermek voltam a sportolásnak köszönhetően, jobbra küldött engem is, Imit is.”

A koncentrációs táborok rémálmai hamar megmutatkoztak. „Elvittek egy fürdőbe, ahol teljesen szőrtelenítettek, rabruhát és facipőt osztottak. Alig ismertük meg egymást Imivel,” emlékszik vissza. Nemcsak ruháitól, hajától fosztották meg, hanem nevétől is. Akit eddig mindenki Székely Laciként ismert, itt egy szám lett: 59.588. Az éhség és az embertelenség állandó társuk lett. „Az egyik tiszt feldobott egy darab kenyeret. Többen ugrottunk utána, én elkaptam. Már volt egy darab kenyerünk Imivel.”

A túléléshez gyors alkalmazkodásra volt szükség. „Reggel, mikor felkeltünk, mondták, hogy akinek valamilyen szakmája van, az álljon ki. Természetesen Imre kiállt, mondta, hogy lakatos. Nekem azt tanácsolta, hogy mondjam, bicikliszerelő vagyok. Kiálltam én is,” meséli. A többiek azonban azt mondták, hogy a német tisztek próbára teszik őket, és aki nem bizonyul hasznosnak, azt gázkamrába küldik. Így nem merte vállalni a kockázatot, és visszaállt a nagy tömegbe. „Imre bátyámat elvitték. Azt hittem, akkor látom őt utoljára, teljesen magamra maradtam.”

Egyedül maradt a cigány lágerben, ahol az embertelenség újabb mélységeivel szembesült. Annyira zsúfolt volt a barakk, ahol aludni kellett, hogy csak ülni volt hely, és dolguk elvégzésre sem tudtak kimenni, mert az emberek tömegén kellett volna átmászni, így mindenki ott ürített, ahol éppen ült. Eldöntötte, lesz, ami lesz, kiáll a sorból, amikor alkalom adódik. „Másnap ismét kérdezték, hogy kinek micsoda mestersége van. Kiálltam, mondtam, hogy bicikliszerelő vagyok. Aznap be is vagoníroztak, és elvittek Buchenwaldba.”

Buchenwalból Bochumba irányították, az épülőfélben lévő táborba, ami 1944 júniusában kezdte meg működését. A tábor az SS szigorú követelményei alapján épült, és az első 446, főként magyar zsidó fogolynak magának kellett megépítenie a barakkokat. A tábor őrtornyokkal és nagyfeszültségű elektromos kerítésekkel volt körülvéve, amelyek a közeli BV golyógyárat is magukban foglalták. A foglyok kényszermunkát végeztek a gyárban, ahol védőruházat nélkül, veszélyes gépeken dolgoztak lőszerek gyártásán. A munkakörülmények embertelenek voltak: a balesetek, súlyos sérülések és halálesetek mindennaposak voltak. A foglyokat brutálisan büntették, ha nem tudtak megfelelni az elvárt normáknak.

A tábor legmagasabb létszámát 1944 novemberében érte el, amikor 1704 főt tartottak fogva, főként zsidókat. A tábor parancsnoka, Hermann Großmann, rettegett alak volt, aki brutális bánásmódjáról és kegyetlen németjuhászáról vált hírhedtté. A foglyok 12 órás műszakokban dolgoztak, és a kimerültség, éhezés, rossz bánásmód, valamint célzott kivégzések következtében több százan vesztették életüket. A BV golyógyár mellett a tábor egy másik üzeme páncéllemezeket és a V2 rakétákhoz szükséges alkatrészeket gyártott.

„Először a barakkok építésénél dolgoztam, aztán a konyhára osztottak,” idézi fel Székely László, aki számára a konyhai munka különösen fontosnak bizonyult, hiszen esélyt adott a túlélésre. Mindent elkövetett, hogy megőrizze lelkierejét: „Sosem gondoltunk arra, hogy ez a végünk lesz. Mindig arra gondoltunk, hogy maradjunk egészségesek, és valahogy felszabadulunk. De a halálra nem gondoltunk.”

Bochumban azonban a halál napi realitás volt. „Majdnem naponta raktuk ki az embereket, akik meghaltak éhen. A szobatársamat is kitették, mert annyira lefogyott, hogy meghalt bele,” emlékezik vissza. Székely Lászlónak szerencséje volt, hogy bírta az éhezést: „Otthon sem nagyon ettem, az éhezést valahogy jobban tűrtem, mint mások.”

A tábor szörnyűségeit tovább fokozta, hogy Bochumot is bombázták. „A bunkert, amelyben voltunk, azt is bombázták. Alig jöttünk ki onnan,” meséli. A bombázások után 1945 márciusában a lágert kiürítették, és a foglyokat transzporttal visszaküldték Buchenwaldba. Székely László is így került újra vissza. A buchenwaldi lágernek több részlege volt, a foglyoknak pedig módjuk volt egyik zónából a másikba átmenni, hogy felkeressék rokonaikat, ismerőseiket

„Egyik nap valaki kolozsváriak felől érdeklődött. Jelentkeztem, hogy kolozsvári vagyok. Megkérdezte a nevem, és amikor mondtam, Székely Laci vagyok, azt kérdezte: nincs egy bátyád? Mondtam, hogy van, Imre. Erre azt mondta: itt van a bátyád is, csak egy másik lágerben.” Az emberek megszervezték, hogy Imrét áthozzák Lászlóhoz. „Amikor végre megláttuk egymást, alig ismertem rá. Annyira lefogyott, hogy azt mondta: ne szoríts úgy, mert itt halok meg.”

Imre elmesélte, hogy auschwitzi tartózkodása alatt egy női transzportban felismerte édesanyjukat: „Rabruhában volt, de a bátyám azonnal megismerte, és pár szót tudott vele váltani. Anyánk azt kérdezte tőle, hogy mi van Lacikával. Jól vagyok, mondta neki Imre, de nem árulta el, hogy hol vagyok pontosan. Később még találkozott vele néhányszor, és ruhát is szerzett neki. Aztán egyszer csak eltűnt, többet nem látta. Valószínűleg megbetegedett, legyengült, és aztán elvitték a gázkamrába.”

Az is kiderült, hogy édesapjukat az érkezésekor azonnal a gázkamrába vitték. Imre maga is végigjárta a haláltáborok borzalmait, és végül Buchenwaldba érkezett, ahol újra találkozhatott öccsével.

1945 áprilisában, a Buchenwaldi láger felszabadítása fordulópontot hozott. „A bombázások egyre erősödtek, a tábort sietősen kiürítették, a foglyokat halálmenetekbe osztották, köztük minket is. De elindulás előtt újabb légiriadó jött, és a láger belső fegyveresei lefegyverezték a német őröket. Egyszer csak azt hallottuk: Buchenwald ist frei!” 1945. április 11-én az amerikai csapatok megérkeztek, és végleg szabaddá tették a tábort.

Az amerikaiak élelemmel és orvosi ellátással segítették a foglyokat. László gyorsan helyrejött, és életkedve is visszatért. „Voltunk páran, akik jól futballoztunk. Lementünk Weimarba, szereztünk egy futballcsapatnak felszerelést, és egy meccset játszottunk az amerikai csapattal.” Az amerikai katonák megpróbálták beszervezni őket, de László és bátyja mindenképpen haza akart térni Kolozsvárra. „Mi azt mondtuk, nem állunk amerikai katonának, mindenképpen haza akartunk menni, lássuk, mi van otthon, mert mi szeretjük Kolozsvárt, ott születtünk. És úgy látszik, hogy elég jó szervező voltam, az ifjúságot megszerveztem, és felvonultunk egy nagy fehér zászlóval, amire ráírtuk, hogy haza akarunk menni.”

Hosszú és kalandos utazás után a Székely testvérek visszatértek Kolozsvárra, ahol megtudták, hogy szüleik, Székely Mór és Margit és a többi rokon nagy része elpusztult a koncentrációs táborokban. „Első dolgunk az volt, hogy megnézzük a Kemény Zsigmond utcai házunkat. A házinénit még megtaláltuk, de nem volt hova hazatérni.”

A sors ekkor hozta össze őket a Friedmann családdal, akik új reményt adtak számukra. A Friedmannék vegyes házasságban éltek, a férj zsidó, a feleség keresztény volt. Nagyszerű emberek voltak, akik mély együttérzést tanúsítottak a túlélők iránt. Az egyik fiuk a háború alatt meghalt, míg a másik fiukat sikerült megmenteni. Amikor találkoztak Székely Lászlóval és Imrével, a család nemcsak befogadta őket, hanem további fiatalokat is házukban szállásoltak el, akik a holokauszt borzalmai után hontalanná váltak. „Nemcsak ételt és szállást kaptunk tőlük, hanem egy közösséget is, amelyben újra elkezdhettük felépíteni az életünket.” Összesen körülbelül nyolcan laktak Friedmannéknál. Itt ismerte meg Székely László későbbi feleségét, Lenkét.

A kolozsvári zsidó közösség maradványaiból új élet bontakozott ki. Székely László aktívan részt vett a Demokrata Zsidó Ifjak Szervezetében, amely segített a túlélőknek tanulmányaik folytatásában és az újrakezdésben. „Az érettségi után felvételiztem a műszaki egyetemre, és be is jutottam.”

Székely László kiemelkedő szakmai karriert épített fel a háború után, amit Leningrádban kezdett meg, ahol a Vasúti Intézetben öt évig tanult. „Ez az öt év kemény munkát jelentett,” emlékezik vissza. Nemcsak az orosz nyelvet sajátította el, hanem a vasúti mérnökséghez szükséges matematikai és fizikai ismereteket is. „De sportoltam is, és élveztem a diákéletet,” meséli.

Hazatérése után egy éves gyakorlatot végzett el, amely során minden vasúti munkakörben dolgozott, kezdve a váltókezelőtől az állomásfőnöki pozícióig. Végül 1955-ben Désre helyezték, ahol mérnökként kezdett dolgozni a rendező pályaudvar fejlesztésén. „Egy barakkban laktunk a feleségemmel, Lenkicével, és olyan hideg volt, hogy reggelre megfagyott a víz a lavórban,” emlékszik vissza a nehéz kezdetekre. Az állomásfejlesztéssel bízták meg, és néhány év alatt meg is csinálta, amit kellett. „A négy fogadóvágányból tizenhat lett, huszonnégy szortírozóvágányt építettünk, és teljes automatizálást vezettünk be. Az egész Dés Triázst átépítettük, és felépítettük az új épületet is.”

1958-ban Székely László a Kolozs tartományi CFR-hez került, ahol kilenc megye vasútforgalmát felügyelte. Idegenyelvtudása is segítette, ő képviselte emiatt Romániát különböző nemzetközi találkozókon is, ahol magyar, orosz és német nyelvtudásával kiemelkedett. „Bevezettem új dolgokat a vasútnál, például a vasúti rakodólapokat, amelyeket elsőként alkalmaztunk Biharpüspöki és Biharkeresztes között,” meséli büszkén, hozzátéve, hogy a rakodólapokról egy nemzetközi megbeszélésen is be kellett számolnia, amit Oslóban rendeztek meg, és éveken keresztül képviselte Romániát a vasutak különböző nemzetközi szervezeteiben. „A vasutasok egy nagy családot alkottak, és segítettük egymást.”

Bár kiemelkedő karriert épített, Székely László sokáig nem beszélt a holokauszt borzalmairól. „Egy nagy trauma volt, amit magamban tartottam. Nem akartam róla beszélni senkivel,” vallja be. A '70-es években, amikor a román vasutak képviselőjeként Lengyelországba utazott, a házigazdák, nem tudva múltjáról, Auschwitzba vitték őt és feleségét. „Ott álltam, ahol annak idején megmutatták, hogy menjek jobbra vagy balra. És most tiszteletre méltó szakemberként vezettek végig. A feleségem, Lenke összeesett, amikor megálltunk a hamvasztókemencék előtt,” emlékszik vissza. Az élmény mélyen felkavarta, de akkor még nem állt készen arra, hogy megossza a körülötte lévőkkel, hogy egy túlélővel beszélgetnek.

Székely László nyugdíjazása után sem hagyta abba a munkát, csak 80 éves kora után vonult vissza teljesen. Idős éveit feleségével, Lenkével tölti, aki 70 éven át támogatta mindenben. „Mindig velem volt, bárhová mentem,” meséli. Együtt élvezik most is a nyugodt, derűs időskort, és mindent közösen terveznek, a délelőtti sétától a délutáni olvasásig vagy a kertészkedésig.

A holokauszttal kapcsolatos hallgatását akkor törte meg, amikor Iohannis elnöktől kitüntetést kapott a holokauszt során elszenvedett megpróbáltatásai miatt, és nyilvánosan kellett felszólalnia az átvételkor. „Akkor tört ki belőlem minden. Elmondtam, amit addig magamban tartottam,” meséli.

2023-ban Weimarba kellett utaznia, ahol buchenwaldi túlélőként díszpolgári címet kapott a várostól. A díjátadón Peter Kleine, Weimar főpolgármestere köszöntötte a buchenwaldi túlélőket, és kiemelte a város felelősségét a holokauszt örökségének megőrzésében és az antiszemitizmus elleni harc fontosságát. Székely László megköszönte a kitüntetést, és a vendégeknek Goethének az Erlkönigjéből szavalt egy részletet.

Buchenwaldról, ahol a nácik 240 ezer foglyot tartottak fogva, legutóbb a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium diákjainak mesélt, ugyanis ő az iskola legidősebb véndiákja, aki a lágerből való szabadulása után érettségizett. Székely László története tehát nemcsak a borzalmak tanúsága, hanem annak is példája, hogy a legmélyebb traumák után is lehetséges az újjáépülés. Székely László azonban most már nemcsak szakmai sikereire büszke, amit a román vasutaknál ért el, hanem arra is, hogy a holokauszt emlékezetének élő őrzőjévé vált.

Egy 2023-ban közzétett jelentés szerint a világon jelenleg körülbelül 245 ezer holokauszt-túlélő él, akik átlagéletkora 86 év. A túlélők többsége gyermekként tapasztalta meg a nácik embertelenségét, és közülük sokan évtizedeken át hallgattak az átélt borzalmakról.

Az emlékezés fontossága az elmúlt évtizedekben felértékelődött, hiszen a túlélők történetei segítenek hitelesen kapcsolódni a múlthoz, és megértetni azokat a traumákat, amelyek átrajzolták a 20. századot. A holokauszt emlékezetének megőrzése nemcsak az áldozatok tiszteletéről szól, hanem a túlélők példátlan erőfeszítéseinek elismeréséről is, akik az újjáépülés és a traumák feldolgozásának útját mutatják.