Az erdélyi magyar közművelődés napján egy dologról nem esett szó a díjzuhatag közepette: a köz művelésének minőségéről

2023-ban az EMKE-díjak osztogatásakor egy olyan személynek is jutott a kitüntetésből, aki együttműködött a Securitatéval. Meister Éva színésznőről van szó. Idén az EMKE elnökének, Széman Péternek a lányát, Tamás Csillát is kitüntették, és nem ő az egyetlen a családban, aki EMKE-díjjal büszkélkedhet. Az elnök felesége, Széman Rózsa két évvel ezelőtt, 2021-ben kapta meg az egyesület Vámszer Géza-díját.

Dáné Tibor Kálmán, a szervezet korábbi elnöke viszont visszautasította a díjat, azzal az indoklással, hogy az EMKE elmúlt tíz évében kialakított kultúrpolitikájával csak részben tud azonosulni, és Széman Péternek az elmúlt tíz évben kifejlesztett vezetési módszereivel nem ért egyet.

Arról, hogy az elmúlt években a teljes erdélyi közművelődést hálózatként működtető EMKE hogyan silányult el fokozatosan, és vált egy vidéki kultúrházhoz hasonlatossá, amelyet családi vállalkozásként kezelnek, sokat hallottam beszélgetni a közművelődési munkához értő embereket, azonban egyetlen egyszer sem merült föl annak a lehetősége senki részéről, hogy ezeket a súlyos problémákat a nyilvánosság előtt fölvesse. Hozzászoktunk ahhoz, hogy kivárjuk, amíg a nem megfelelő vezető kiöregszik, és önként távozik, ahelyett, hogy a gyenge teljesítményét szakszerűen, intézményes keretek között kérjük számon.

Vannak olyan intézményei az erdélyi magyar közösségnek, amelyek már nevükben hordozzák az esszenciájukat. Ha azt mondjuk, EMKE, mindenki tudja, hogy az erdélyi magyar kulturális identitás megőrzésének fellegváráról van szó, az egyik legrégebbi civil szervezetünkről, amit 43 éves tetszhalálból támasztottak fel 1991-ben Dávid Gyuláék. Az 1885-ös alapítás emlékére lett aztán az újraélesztéskor április 12. a közművelődés napja, s a hozzá legközelebb eső szombaton tartják az EMKE éves közgyűlését, és az egyesület díjait is ekkor osztják ki.

Először 1992-ben kaptak EMKE-kitüntetést az erdélyi szellemi élet és közművelődés személyiségei, és annak ellenére, hogy ezeknek a díjaknak azóta sincs anyagi vonzatuk, óriási elismerést jelentett és jelent megkapni a kolozsvári szobrászművész, Venczel Árpád kisszobrát és a Venczel Attila által megtervezett oklevelet.

Amikor a 2023-as díjátadót követően a szerkesztőségünkbe eljuttatott dokumentumokból kiderült, hogy az EMKE egyik életműdíját a Securitatéval együttműködő Meister Éva színésznő kapta, megpróbáltam utánajárni, hogyan is döntenek a nagy presztízsű díjak odaítéléséről.

A Meister-ügy: Trianon-versműsorokkal turnézó színésznő, akit Mátrai fedőnéven tart nyilván a CNSAS

Meister Éva nevét annak ellenére, hogy életműdíjjal jutalmazták, nem biztos, hogy sokan ismerik. A marosvásárhelyi színház egykori színésznője alig pár évi romániai pályafutás után 1987-ben „a romániai üldöztetés elől” – olvasható a Wikipédia-oldalán – Magyarországra menekült. „A szolnoki Szigligeti Színházban kezdett dolgozni, ahol férje dramaturg lett. Egy évad után, magyarsága miatt a liberális vezetés az utcára tette” – olvasható a szócikkben. Ilyen felvezető után már senkit sem lep meg, hogy Meister Éva „30 éve járja a magyar településeket Erdély-szerte és Magyarországon a nemzeti összetartozásról és Trianonról szóló műsoraival”. A szépen megszerkesztett történetben az egyetlen gond, hogy Meister már tíz évvel a kitelepedése előtt, 1977-ben aláírta az együttműködést a román titkosrendőrséggel, a Securitatéval. Ennek értelmében a CNSAS, a titkosszolgálatok irattárát átvizsgáló bizottság kiállított egy igazoló okiratot, amely szerint egy megfigyelési dossziéban a MÁTRAI fedőnévvel jelentő személy Meister Éva Zsuzsanna. A dokumentum mellé megkaptuk a színésznő kézzel írott nyilatkozatát is, amelyben kötelezettséget vállal, hogy „információs támogatást nyújt a szocialista rend védelmét szolgáló szerveknek”.

A CNSAS iratok birtokában még 2023-ban felhívtam az EMKE elnökét és néhány alelnökét, hogy kiderítsem, ki terjesztette fel Meister Évát a díjra. Széman Péternél kezdtem az érdeklődést, aki szerint minden szakterületnek megvan a maga bizottsága, ezekhez érkeznek be a javaslatok. Miután a bizottságok döntései megszületnek, az országos EMKE összesíti a jelöléseket, és kiküldi az alelnökségi tagoknak is a listát a jelöltek neveivel. Arról viszont, hogy Meister Éva hogyan került fel a listára, nem akart nyilatkozni. Szerinte a színésznőnek a diaszpórában kifejtett tevékenysége feljogosította a díjra, így teljesen mellékes, hogy időközben kiderült róla, hogy együttműködött a Securitatéval. Arról sem akart nyilatkozni, kik a szakmai bizottságok / kuratóriumok tagjai, akik tulajdonképpen döntenek. Magyarázata szerint ezek a bizottságok titkosak, „azért, hogy ne lehessen rájuk nyomást gyakorolni.”

Serfőző Leventét, a dél-erdélyi régióért felelős alelnököt is megkerestem, lévén, hogy a művésznő Trianon-műsoraival előszeretettel látogatta a szórványt. Az EMKE-díjak odaítélésének átláthatóságát is szóba hoztam. „Úgy tudom, van egy szakmai grémium, amely elemzi a díjazásra beérkezett javaslatokat, majd a jelöltek közül kiválasztja azokat, akik felkerülnek a végleges listára. Hozzánk, alelnökökhöz, hozzám személy szerint már csak ez a lista jut el, és mindig jóváhagytam eddig, hisz nem az én feladatom, hogy megkérdőjelezzem a listán szereplő személyek szakmai teljesítményét, vagy életútjuknak más vonatkozásait. Eddig megbíztam azokban, akik kiválasztották, hogy kiket díjazzon az EMKE.”

Arra a kérdésre, hogy kik azok, akik kiválasztják tulajdonképpen a díjazottakat, nem tudott válaszolni.

Ábrám Zoltán marosvásárhelyi alelnökkel is elbeszélgettem, szerinte, bár teljes mértékben Meister Évát terheli a felelősség, rossz fényt vet az EMKE-re és az erdélyi magyar közösségre, hogy a díjazási rendszer sokszor átláthatatlan és követhetetlen. „Jobbá lehetne tenni” – ismerte el Ábrám, aki szerint már azt is felül kellene vizsgálni, hogy nincs-e túl sok színészi díj, illetve az is tisztázásra szorulna, hogy ezek szakmai díjak, avagy a közművelődési tevékenységért kapott díjak. „Én a saját kis körömben adok oklevelet, ahol felelni tudok a díjazottak erkölcsi és szakmai tartásáért” jelentette ki.

Meister Évával is leveleztem az ügyről, a kérdések és az arra kapott válasz a cikk végén található függelékben olvashatók. Lévén, hogy a csatolt bizonyító irat sem mozdította ki Meister Évát a tagadásból, nem részletezem itt a válaszát.

Egy évvel a Meister-ügy után Széman Péter lánya kap EMKE-díjat

A 2023-as eset rávilágított arra, hogy bőven volna tennivaló az EMKE-díjak átláthatóbbá tételéért az egyesületen belül. A mutyizás és a félhivatalos megoldások, az átláthatatlanság elsősorban azok számára fájdalmas, akik megérdemelten, tényleg egy életnyi kitartó közösségi munkáért kapták meg az elismerést.

Díjazásaink fontos rituálénak számítanak kisebbségi életünkben. Nem győzzük hallgatni ilyenkor a díszbeszédeket arról, hogy olyan pillanatok ezek, amelyek összekovácsolják és megerősítik az erdélyi magyar identitást. Azonban az arra érdemtelenek díjazása, az átláthatatlan kitüntetés-osztogatás elhomályosíthatja a valódi kiválóságot, és csökkenti a díjak presztízsét, valamint az értékítélet erejét a közösség számára, nem beszélve arról, hogy veszélyezteti az igazságos döntésbe vetett bizalmat.

Az a tény, hogy idén, két évvel az elnök feleségének, Széman Rózsának a díjazása után ismét felkerült a listára a Széman-család egyik tagja, annak a jele, hogy nem véletlen kisiklás vagy felületes döntés eredményeképp történik egyik-másik díj megkérdőjelezhető odaítélése, hanem az egyesület elnöke nem tud kellő távolságot tartani saját érdekeitől és kapcsolataitól annak érdekében, hogy biztosítsa a díjak objektív és igazságos megítélését. Az etikai kódexeknek arról az elvéről, hogy az egyesület vezetője ne vegyen részt olyan döntésekben, amelyek közvetlenül érintik őt vagy közeli családtagjait, mert ez segít elkerülni a konfliktusokat és fenntartani az egyesület vezetőjének hitelességét, az EMKE-nél nem hallottak.

Ezúttal Tamás Csilla, Széman Péter lánya kapta meg a Szentgyörgyi István-díjat az Ampelopsis Versszínház vezetéséért. S ha már az egyesület elnöke nem tudott távolságot tartani, elvárható lett volna talán a jelölttől, hogy érezze, nem elfogadható, hogy családtagok olyan díjakat vegyenek át, amelyeket egy másik családtag által vezetett intézmény oszt ki. Az EMKE elnökének meg kellene őriznie a tárgyilagosságot és a függetlenséget. Ha egy családtag kap díjat, fennáll annak a veszélye, hogy az objektivitás és a tisztességesség megkérdőjeleződik, és ez súlyosan árt az egyesület hitelességének és integritásának.

Lehet, hogy Tamás Csilla is érezte, hogy a köszönetnyilvánításokon túl valamit mondania kell, mert Gáspárik Attilának a Transtelexen megjelent publicisztikájára utalva, Facebook-oldalán az alábbiakat fejtegette: „Pár nappal ezelőtt egy véleménycikkben arról írtak, hogy sok, kusza és átláthatatlan az a díjazási rendszer, ami jelenleg Erdélyben működik, s hogy ezek a »díjgyárak« nem tesznek jót senkinek. Volt igazsága a szerzőnek, nem tagadom, sőt egyetértek abban, hogy mindenkinek – díjazottnak és közösségnek egyaránt – jót tehetne, ha átláthatóbbak, a közösség számára is nyilvánvalóbbak lennének a díjazások kritériumai. (…) Egyetértek abban, hogy ne értéktelenítsük el a díjainkat urambátyám-módon kiadott kitüntetésekkel, de közben díjazzunk mégis, sokat, akár nagy csinnadrattával olyan »kicsi« embereket is, akiknek a munkája úgymond nem korszakos jelentőségű, de a saját közösségében mégiscsak alapnak, biztos támpontnak számít.”

Ezzel „a kisember” pozíciójának felvételével, akinek gyakorlatilag nincs sem ráhatása, sem beleszólása az EMKE-díjak kiosztásába, felkínált egy lehetséges magyarázatot mindazoknak, akik továbbra is szívesebben hisznek látszatérveléseknek, mintsem föltegyék a kényelmetlen kérdéseket, vagy az alapvető morális szabályokra hivatkozva szóvá tegyék, hogy nincs rendben az elnök lányának a díjazása még akkor sem, ha megérdemelné a díjat.

Erős intézményrendszerből családi vállalkozás?

Ugyanezen a 2024-es díjátadón kapott volna Dáné Tibor Kálmán is életműdíjat, amivel egy szinte 30 éves pályafutást ismert volna el az egyesület, hiszen Dáné az 1990-es évek elejétől volt az EMKE országos titkára, 2003-tól ügyvezető elnöke, 2008-tól 2013-ig elnöke, majd lemondása után, 2013-tól a Művelődés főszerkesztője 2021 júniusáig. 2013-ban politikai nyomás hatására távozott, mert a 2010-ben hatalomra kerülő második Orbán-kormány forrásmegvonással büntette az EMKE-t amiatt, hogy az előző kormányokkal is jó viszonyt ápolt az egyesület vezetősége. Így került 2013-ban először egy csonka mandátum erejéig Széman Péter az EMKE élére. Az addig szilágysági alelnökként működő Szémant éppen Dáné Tibor javaslatára szavazta meg a választmány, azonban elég rövid időn belül kiderült, hogy az az intézményi háló, amelynek kiépítésén az addigi három elnök, Dávid Gyula, Kötő József és Dáné Tibor Kálmán nagy erőbevetéssel dolgoztak, elkezdett leépülni, a nagy múltú közművelődési egyesület pedig átalakult, a nevével fémjelzett események jó része elsekélyesedett, az állandó ünneplések, a fesztivizmus kilúgozta a fajsúlyosabb programokat a kínálatból.

Mindeközben nem lehetett nem észrevenni, hogy Széman Péterrel nemcsak egy elnököt nyert az EMKE, hanem egy egész család érkezett a közművelődési intézménybe, olyannyira, hogy az elnök másik lánya, Széman Emese Rózsa tíz éve alkalmazottja is az egyesületnek. „Az elnöknek nem a saját családja felé kell az EMKE-n keresztül lojálisnak lennie, hanem a magyar közösséghez, és azokhoz az intézményekhez, amelyek csatlakoztak az EMKE hálójához azért, hogy az erdélyi közművelődés épüljön” – részletezte nekem egy neve elhallgatását kérő interjúalanyom, aki szerint az EMKE ma már csak árnyéka annak a dinamikus, állandó építkezésben lévő, erőteljes intézménynek, ami a 2000-es évek elején volt.

Egy gyors honlapgörgetés is igazolja ezt: az információk elavultak, olyan szervezetek, és olyan emberek vannak feltüntetve rajta különböző társszervezetek elnökeként, akik már évek óta nem élnek. Egyed Péter, Essig József, Demény Attila, Haszmann Pál-Péter, Sylvester Lajos – mind olyanok, akik nem tegnap-tegnapelőtt hunytak el, nevük mégis ott van az EMKE honlapján.

Ugyanezt a leromlást, érdektelenséget sugározta a díjkiosztót megelőző közgyűlés. A külvilág számára az EMKE működésének egyetlen látható dimenziója a díjátadó, ahol díszbeszédek hangzanak el, okleveleket osztanak. Ezt azonban megelőzi az EMKE éves közgyűlése, amelyen idén még az elnökségi tagok sem jelentek meg mindannyian, annak ellenére, hogy tisztújító közgyűlésként volt meghirdetve, ugyanis Szémannak lejárt a harmadik elnöki ciklusa. Kezdetben nem is volt szavazóképes az összegyűlt társaság, amit egy belső szabályzati kiskapuval úgy oldottak meg, hogy félóra múlva is meghirdették a tisztújítást, és akkor már létszámtól függetlenül lehetett kézfelemeléssel szavazni. És a jelenlévők egyhangúlag megszavazták, hogy Széman Péter a következő négy évben is elnökként vezesse az EMKE-t, olyan körülmények között, hogy 2025-ben lesz 140 éves az egyesület, és alkalom nyílt volna arra, hogy a szervezet tényleg mérlegeljen és megújuljon.

A kétórás közgyűlésen meghallgattam Széman tevékenységi beszámolóját is, amiből egyrészt kiderült, hogy az egyesület egyetlen stratégiája a magyar kormánytól és az RMDSZ-től érkező összegek elköltése. Nem volt nyoma egyetlen EU-s pályázatnak sem, illetve nem láttam azt, hogy az EMKE elnökének bármiféle víziója lenne a jelent vagy a jövőt illetően. Mert a teadélutánokhoz hasonlító tevékenységek, emlékezések és zászlólengetések nem elegendőek. Valós tartalom kell, korosztályokra lebontva. Az EMKE feladata a nagy projektek összefogása volna, a felnőttképzésbe való hatékony bekapcsolódás, úgy, ahogy ezt az előző elnökök elképzelték és elindították.

Az EMKE korszerű működése akkor valósulna meg, ha nemcsak a másodosztályú kulturális igények kielégítésére koncentrálna, hanem kiemelt figyelmet fordítana a felnőttképzés fontosságára is, lehetőséget biztosítva a közösség tagjai számára, hogy folyamatosan fejlesszék készségeiket és kompetenciáikat. Ezáltal nemcsak egyes emberek szakmai fejlődését segíthetné, hanem tényleg tenne valamit a közösség gazdasági és társadalmi előrehaladásáért, bebizonyítva, hogy nemcsak fesztivizmussal lehet egy intézmény közösségközpontú. Ennek eredményeként az EMKE egy modern és innovatív intézménnyé válhatna, egy olyan központtá, ami a folyamatos tanulással erősíti az erdélyi magyar identitást.

A beszámolóban nyoma sem volt sem ennek, sem annak, hogy bármiféle európai intézményekkel kapcsolatban állna az EMKE, hogy a magyarországi partnereken túl bekapcsolódott volna egy regionális és európai kulturális párbeszédbe, erősítve ezzel az erdélyi magyar közösség jelenlétét és hangját egy nagyobb közösségi térben.

Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős alelnöke is végigülte a beszámolót, sőt fel is szólalt. Elmondta, alkalmazkodni kell a 21. századhoz. A korszerű működés egyik feltétele szerinte az, hogy az EMKE az új technológiai és társadalmi trendekhez igazodva működjön. Valóban. De amíg teljes érdektelenséggel és közönnyel nézzük már évek óta, ahogy az egyesület eljelentéktelenedik és elszürkül, „családi vállalkozássá” degradálódik, addig, azt hiszem, cinikus a közösség kulturális és társadalmi igényeinek hatékony szolgálatáról értekezni. Innovációról és újításokról beszélünk, miközben egy valós teljesítményelemzés nélkül választ újra pár jelenlévő az intézmény élére egy erősen korosodó elnököt. Egy dinamikus és befolyásos európai civil szervezetről álmodozunk, miközben a realitás az, amit már az EMKE-díjak is jeleznek: összemossuk a kiválóságot a középszerrel, az érdemest az érdemtelennel, átlépjük az egyéni és közösségi érdek közötti határvonalat, átláthatatlanok a döntések, a cél pedig a hatalom megtartása, nem az intézmény fejlesztése.

Függelék – Levelezés Meister Évával

Meister Évát levélben kerestem meg, csatoltam a CNSAS igazolását, és az alábbi kérdéseket intéztem hozzá:

1. Az EMKE-díj kapcsán a Transtelex birtokába került egy igazoló dokumentum, amelyet a Securitate Irattárát Átvilágító Tanács állított ki, amely szerint amíg ön a marosvásárhelyi színház alkalmazottja volt, együttműködött a Securitatéval, és Mátrai fedőnévvel jelentéseket írt kollégáiról, ismerőseiről. 30 év távlatából hogyan látja ezt a történetet?

2. Amikor tudomására jutott, hogy EMKE-díjra jelölték, nem érezte-e kötelességének tájékoztatni a közművelődési intézményt az egykori román politikai rendőrséggel való együttműködéséről?

3. Úgy ítéli meg, hogy az életműdíjat jogosan, megérdemelten vette át?

Meister Éva válaszát az alábbiakban módosítások nélkül közöljük:

„Tisztelt Vig Emese! A hozzám intézett kérdéseire és az ahhoz csatolt román nyelvű irat tartalmára az alábbiakban kívánok reagálni.

Soha, senkiről nem írtam jelentést a Securitate számára – ez még ”30 év távlatából„ is teljesen egyértelmű. Annak tisztázását is csak a hitelesség kívánja meg, hogy az Ön által küldött dokumentumban az a szó, hogy együttműködés (cooperare vagy colaborare) nem szerepel, továbbá az sem, hogy én bárkiről, bármikor jelentéseket írtam volna.

Tekintettel arra, hogy nem működtem együtt az egykori román politikai titkosszolgálattal – noha erre különben engem is próbáltak rákényszeríteni –, nem volt miről tájékoztatnom az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet.

1987-ben, több mint 36 éve kellett szülőföldemről férjemmel, Molnár H. Lajos betiltott erdélyi magyar íróval együtt elmenekülnöm, amiben döntő szerepe volt annak Ceauşescu-diktatúrát kiszolgáló román politikai terrorszervezetnek, melynek archívuma alapján készült az az irat, amelyre Ön hivatkozik. Eddigi művészi munkámat mindvégig a magyar nyelv, a magyar kultúra szolgálatának szenteltem és halálomig ezt kívánom tenni.

Megindító volt számomra, hogy szűkebb hazám, szülőföldem magyarsága, az erdélyi magyar közélet a legrangosabb díjjal értékelte eddigi életművemet, amellyel rendszerint elismerését fejezi ki minden olyan alkotónak, aki – ahogyan azt az EMKE önmaga definiálja – a szakmájában, közéleti munkásságával, emberi magatartásával jelentős érdemeket szerzett és tenni tudott a szülőföldért, így járulva hozzá Erdély hírnevének öregbítéséhez. Nos, ennek fényében elmondható, hogy a rendkívül megtisztelő díj megérdemeltségéről nem az én tisztem volt dönteni.

Kérem, hogy fenti válaszaimat szó szerint, bárminemű szerkesztés mellőzésével, eredetileg megfogalmazott kérdéseivel együtt szíveskedjék megjelentetni – a fentiek közzétételéhez kizárólag így járulok hozzá. Üdvözlettel, Meister Éva”