Nekifeszültek a csendőrkordonnak a románok Tusványoson, szidták Orbánt, egymást és a magyarokat, mindhiába, a show nélkülük ment le

Nem sikerült fű alatt bejutniuk Mihai Tîrnoveanuéknak a szombat reggeli Orbán-beszédre, bár volt egy olyan forgatókönyvük, hogy civil ruhában, trikolór nélkül lopózzanak be a fesztivál területére, és aztán ott a nulladik pillanatban kapják elő a lobogókat, természetesen zászlórúd nélkül. A szervezők azonban áthúzták számításaikat, és nem csak regisztrációhoz kötötték a belépést, de közleményben jelentették be, hogy visszautasítják a szélsőséges szervezethez tartozó személyek belépését a rendezvényre,

valamint mindazon személyeket, akik esetében fennáll a gyanúja annak, hogy törvényt sértenek, vagy veszélyt jelentenek a résztvevők biztonságára.

Szombaton fél 11-től kezdődött az „Orbán-koncert”. Tusványost az azt megelőző órákban, percekben szokatlanul feszült légkör jellemezte. Nem csak a fokozott rendőri jelenlét utalt arra, hogy akár etnikai konfliktusig és fizikai agresszióig is fajulhat a kialakult helyzet a hoppon maradt szélsőségesek miatt, de már eleve kilométeres kocsisor, a parkolóhelyek hiánya miatti kapkodás és a messzire hallatszódó káromkodások jelezték: itt senki sem tudja milyen kimenetele lesz a napnak. Minderre rátett egy lapáttal egyesek másnapos, fáradt vagy még lődörgő jelenléte, a rendcsinálóknak, biztonságiaknak őket is kerülgetniük kellett.

A szervezők szigorúan várták a hívatlan vendégek megjelenését, Orbán beszédjére külön karkötőt adtak, amit csak személyi igazolvány felmutatásával lehetett átvenni. A be nem regisztrált magyarokat azonban sok esetben a beszéd előtt mégis beengedték, elég volt ékes székelységgel könyörögni az ellenőrző pontnál. A románoknál ilyen kivételezést nem láttam.

A tusványosi fesztiválnak a vonatsínek felé vezető útján azonban már sok karszalag nélküli románnal találkoztam. Egy román nő nagyon kommunikatív és egyúttal provokatív módon azzal szívatta a fesztiválozókat, hogy random beszélgetésbe kezdett velük románul, és ha nem válaszoltak, nem köszöntek vissza neki románul, akkor elégedetten konstatálta, hogy ím, a magyarok nem tudnak románul. Ezzel engem is meggyanúsított, egy román férfi pedig a románom hallatán egyből elvárta volna, hogy állást foglaljak: magyar vagy román vagyok? A kérdése annyira nem volt tekintettel a kisebbségi magyarok helyzetére, hogy már bele se mentem annak a magyarázatába, hogy miért lehet egyszerre mindkettő igaz, és valójában harmadik identitásként székelységemre is hivatkozhatok, ha éppen a dobozolás és címkézés híve volnék.

Amikor a magyarok lassan elkezdték megtölteni a nagyszínpad előtti teret, a románok a fesztivál bejárata előtti hídnál álltak egy csendőrkordon mögé passzírozva, egészen addig, amíg Mihai Tîrnoveanunál el nem pattant a húr, és dákoromán hadvezérnek képzelve magát neki nem futott a csendőröknek. Messzire hallhatón követelte magának a jogot, hogy a „román földön románként bárhol járhasson”. Amikor a román csendőrök ebben mégis megakadályozták, társai is követték, nekinyomultak a kordonnak, és ebből jókora dulakodás lett, de nem az egyetlen és a legintenzívebb. A hullámzó tömeg, hol visszavett a skandálásból és hangerőből mag a nyomulásból, hol kisebb szünetek után ismét nekiveselkedett a sorfalnak, hogy hátha találnak egy gyengébb szemet a láncban, hisz csak egyetlen ponton kellett volna megszakadnia a csendőrök biztonsági vonalának. A fiatal rendfenntartók arcát nézegetve az derült ki számomra, hogy tényleg szenvednek ezek a fiatalok, mert valójában ők sem értik, hogy mi az ábra, és miért kell „a jó román embereket” visszalökdösni csak azért, mert a hátuk mögött néhány száz méterrel odébb a magyar miniszterelnök éppen azon viccelődik, hogy ő sosem mondta, hogy Székelyföld román föld volna.

Persze, hogy mit is mondott Orbán, azt utólag tudtam meg, mert ha nem derült volna ki eddig, hát én kicsit véletlenül, aztán egyre tudatosabban úgy döntöttem, hogy itt maradok a románok között, mert kíváncsi voltam, hogy mi történik, mit mondanak, hogyan nyilvánulnak meg, hogy is néz ki testközelből a román szélsőségesség.

Egy adott ponton a csendőrkordont áthelyezték az út közepére, de ezzel a befelé igyekvő trikolórosok nem kerültek közelebb céljukhoz, így hát elkezdtek hangosan követelőzni:

• A szervezők adjanak írásos dokumentumban magyarázatot a román szervezetek és tagjaik kizárásáról, ami Tîrnoveanu szerint nem volt törvényes.
• A csendőrök engedjék őket közelebb, aztán még közelebb, s ha már ott vannak, akkor be is, mert ők csak a „magyar testvérekkel akarnak koccintani, Orbánt meghallgatni”.
• Egyesek még azt is be dobták, hogy engedjék be őket, mert magyarul is tudnak. Ment is nekik a kurvaanyázás a szélsőségesebbek részéről, hogy hogy mernek megszólalni az ellenség nyelvén. Tîrnoveanu is leordította a fejüket, „ne beszélj magyarul, mi vagy te magyar”, mondta, majd tovább nyomult az első sorban, neki a csendőrfalnak

Az utóbbi időben még Dan Tanasănál is nagyobb provokátorként előlépő Tîrnoveanu szintén az úzvölgyi konfliktusból szerezte az ismertségét, de a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) politikusaival (pl. George Simon) ellentétben nem lépett politikai pályára, hanem „civilként” szítja tovább az etnikai feszültséget a románok és magyarok között. Az egyik alapérve minden székelyföldi randalírozásnál, hogy a többségben lévő magyarok a székelyföldi románokat diszkriminálják.

A brassói származású, magát jogvédő aktivistaként feltüntető Tîrnoveanu szándékai azonban bármennyire is tűnnének jószándékúnak, Úzvölgye talán a legjobb példa rá, hogy nem párbeszédben, hanem provokációban gondolkodik. Tîrnoveanuék nem fogadták el a bíróság jogerős döntését a román betonkeresztek felszámolásáról, ezért 150 fakeresztet helyeztek el ugyanarra a helyre. És még nem említettem, hogy most már hagyományosan a Székelyföldön ünneplik meg a román nemzeti ünnepet, december elsejét. Legutóbb Kézdivásárhelyen voltak, ott is szerencsém volt végigkövetni az ünneplésüket.

Visszatérve a tusványosi helyzetre, ahogy nézegettem a zászlórázó, ordítozó arcokat, elszomorodtam, mert ezek az emberek nem a csendőröknek, nem Orbán Viktornak ártottak, hanem a román-magyar kapcsolatnak. Azok a magyarok ugyanis, akik a kordonon belülről ki-kipislogtak, meg lesznek győződve ezentúl, hogy az önmagunkba zárkózás az egyetlen lehetséges útja a megmaradásnak Erdélyben. Őket már nehezen lehet meggyőzni arról, hogy nem minden román ilyen, és lehet itt normális viszonyt is kialakítani a többséggel. Erről a hangos kisebbségi román csoportról fogják megítélni a többséget, és a fenének van kedve egy olyan helyen élni, ahol azt hisszük, úgy érezzük, támadnak minket. Ha Orbán Viktor erre gyúr a kordon egyik oldalán, és ezt erősítik a román nackók a kordon másik oldalán, akkor csak el kell hinnie az egyszerű székelynek, hogy ez így van. Hát nem?

Közben egyre kreatívabbak lettek a kiabálók, Orbánt mongolnak, szeparatistának nevezték, hazaküldték Mongóliába és melegebb éghajlatra is, de, gondolom, a magyar miniszterelnök ezt valahogy kiheveri majd. Sőt, ha tusványosi beszédébe bele tudta fűzni, hogy Székelyföld és Erdély nem román föld, akkor mondhatni, rá se rántott, hogy a távozó autója után felemelkedő porfelhőn kívül még mit hagy maga után.

Persze, erről a mondatról, mint már említettem, utólag értesültem. Hát az azért elég gáz, amikor a magyar miniszterelnök mondta és a román szélsőségesek kiabálásai közé egyenlőségjelet kell tenni. Orbán nem kevésbé volt provokatív, mint a román szélsőségesek. Vagy azok a magyarok, akik a románokat azzal hergelték, hogy székely himnuszt énekeltek és székely meg magyar zászlót lobogtattak nekik. Ami úgy hatott rájuk, mint bikára a vörös posztó. A csendőrök jártak el jól, mert bár a román zászlókat nem bánthatták, hiszen az ország zászlaja, de a konfliktust fokozó más zászlókat nem engedték lobogtatni. Sőt, a magyarok és románok beszólásait is elég gyorsan visszaszorították. De a helyenként lökdösődésbe, fizikai agresszióba átcsapó helyzetekben is gyorsan, hatékonyan léptek közbe.

Mivel minél inkább a sűrűjében akartam lenni a dolgoknak, addig-addig sodródtam, amíg egy ponton ott találtam magam, ahol a csendőrök és a nackók pogóztak, igencsak agresszív módon. Volt, aki zászlóval hadakozott, mások teljes erőből lökdösték és szidták egymást. A román csendőrök a szidalmak hallatán is fegyelmezettek maradtak, pedig hazaárulónak, hülyének bélyegezték őket. Ráadásul, ha nem a románokat szorították vissza, akkor a hozzám hasonló újságírók testi épségére kellett odafigyeljenek, mert ahhoz hogy helyzetképet kapjunk, nem maradhattunk távoli nézők, mi is elszenvedői voltunk a dulakodásoknak, igaz, minket direkt módon egyik fél sem bántott, a csendőrök mindig kimentettek, vagy, ha nem akartunk távozni, szóltak, saját felelősségünkre maradhatunk a fortyogó tömegben.

A legnagyobb lökdösődés egyébként akkor volt, amikor Orbán konvoja elhagyta Tusványost. Ekkor már nem csak a csendőrkordon, hanem a vaskerítések is megbomlottak. Utóbbi egy adott ponton a levegőbe került.

Mivel a románok már csak erre vártak, hiszen az idő múlásával rájöttek, a beszéd alatt már aligha jutnak be, még ezen az utolsó „szkándálba” (cirkuszba) mindent bele adtak, majd – miután Orbán és teljes kocsisora elporzott – hátat fordítottak a helyszínnek, és percek alatt szétszéledtek.

Ami utánuk és a magyarországi „vendégek” (akik egyáltalán nem vendégként viselkedtek) mögött maradt, azok a kisebbségi magyarok és románok, akiknek valóban otthonuk ez a hely, régió, és akik a legnagyobb vesztesei a politikusok és az eszementek konfliktusainak, játékának. A miniszterelnök hátradőlhet, az üzenet célba talált. A saját bőrünkön érezzük majd nemsokára.