Hogy Karikó Katalin ilyen magasra jutott, csak egy hiba a mátrixban

Miközben az elmúlt két évben egy magyar nő portréja járta be az újságok címlapjait világszerte, és magyar származású tudóst a múlt század '40-es évei óta nem övezett ekkora szakmai és társadalmi megbecsülés, a Magyar Tudományos Akadémia új rendes tagjai közé, 26 férfi tudós mellé egyetlen nő sem került be az idén. Karikó Katalin sikere és az akadémiaitag-választás szomorú aktualitása között persze semmilyen összefüggés nincs; az Egyesült Államokban élő, Nobel-várományos biokémikus mégis egy olyan csoportot reprezentál, amelyben éppen ő a kivétel: nőként, család mellett jutott a tudomány legmagasabb csúcsára.

Az Európai Bizottság nők európai kutatásban betöltött szerepét vizsgáló kiadványa, a She Figures legutóbbi statisztikái szerint az EU 27 tagállamában átlagosan 32,8 százalék a kutatónők aránya, Magyarországon pedig 30,5 százalék, amivel a lista alsó harmadába tartozunk. A nők tudományos életpályáját kutató Paksi Veronika szociológus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézetének munkatársa szerint ennek okait vizsgálva mindenekelőtt azokról a nyílt és rejtett akadályokról kell beszélnünk, amikkel a nőknek szükséges megküzdeniük a szakmai előmenetelük során. A szakirodalom ezeket az alapvető akadályokat két érzékletes képpel szemlélteti. A leaky pipeline, azaz a szivárgó vezeték metaforája az akadémiai, kutatói életutat egy lyukas vízvezetékhez hasonlítja: miközben haladnak előre a szakmai pályájukon, a nők láthatatlanul szivárognak el. Másrészt a pályájuk előrehaladtával egyre kisebb arányban találjuk meg őket a magasabb tudományos címek és vezető pozíciók birtokosai között, mert férfi kollégáikhoz képest nem vagy csak sokkal lassabban haladhatnak előre – üvegplafonba ütköznek. Az üvegplafon pedig csak nehezen áttörhető, hiszen az akadályok jórészt rejtettek, láthatatlanok. Az üvegplafonindex tekintetében hazánk szintén az egyik legrosszabb helyen áll az EU-tagállamok között: a legmagasabb – kutatóprofesszori vagy egyetemi tanári – pozíciókban itthon majdnem két és félszer kevesebb nőt találunk, mint férfit.

– fogalmaz a professzor, és azt meséli, hogy amikor 2018-ban a NASA megváltoztatta a Hubble Space Telescope megfigyelési idejére vonatkozó kérelmek elbírálási rendszerét, és bevezette a double blind, azaz kettős vakság szisztémát, amelyben sem a pályázók, sem a pályázataikat értékelő bírálók nem ismerik egymás személyazonosságát, egyből megugrott a nők jelenléte.

A STEM-területeken (Science, Technology, Engineering and Mathematics, vagyis a természet- és műszaki tudományok) továbbra is a legalacsonyabb a nők aránya, pozíciótól függetlenül. Ez döntően arra a közgondolkodásra vezethető vissza, amely a tudományt és annak művelését hagyományosan a férfiakhoz társítja, ami pedig már a gyerekkori szocializációban befolyásolja a fiúk és a lányok érdeklődését, majd pályaválasztását. Többek között ennek a szemléletnek a megváltoztatását tűzte ki célul tíz magyar kutatónő, akik szinte önerőből hozták létre 2008-ban a Nők a Tudományban Egyesületet (NaTE), amely a fiatal nők és lányok tudományos és technológiai pályán való érvényesülését támogatja: például mentorációs programokkal, a nemzetközi Girls Day mintájára évente megrendezett, az egyetemek és kutatóintézetek nyílt napjaként működő Lányok Napjával, illetve a Tanárok Napjával, amikor is a középiskolai pedagógusokat edukálják.

„A lányok is beszámolnak arról, hogy gyakran a tanáraiktól sem kapják meg a megfelelő támogatást: a reál tárgyakból nem adnak nekik a jó képességű fiúkéval azonos nehézségű feladatot, nem küldik őket komolyabb versenyekre. Vagyis a tanárokat is érzékenyíteni kell az előítéleteik lebontásához” – fogalmaz dr. Balázsi Katalin anyagfejlesztő, anyagtudós, a NaTe jelenlegi elnöke. És tegyük hozzá azt is: fizikatanárnak 28, kémiatanárnak 30 középiskolás jelentkezett az idén a felsőoktatásba, ami viszont már jóval túlmutat a nemi egyenlőség problémáján.

A nemzetközileg is elismert anyagtudós, dr. Balázsi Katalin azt meséli, két kiskamasz édesanyjaként maga is „végigment a teljes problémarendszeren”, ami egy ilyen pályán adódhat. Összesen négy évet töltött otthon teljes állású anyaként, majd a négy év kimaradt publikációit, hivatkozásait, konferenciáit kellett rövidebb idő alatt behoznia. „Az intézményvezetők és a pályázatok elbírálóinak figyelembe kell venniük, hogy egy női tudományos életpályamodell teljesen eltér egy férfiétól, főként a gyermekvállalás miatt” – mondja, és jó példaként említi a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal pályázatelbírálási rendszerét, amely 14 év alatti gyerekenként két év korkedvezményt ad a kutató anyáknak a pályázati korhatár meghatározásánál, ezzel is figyelembe véve a gyeden és gyesen töltött, inaktív éveket. „Vagyis egy kétgyerekes, 37 éves nő pályázati szempontból csak 33 évesnek számít, így esélyt kap az indulásra azokon a pályázatokon is, amelyeket 35 év alatti fiataloknak írtak ki.”

„Hogyha egy nő PhD közben szeretne gyereket szülni, az ásót is megveheti, amivel a karrierjét elássa” – ezt már egy középkorú férfi mondta abban a fókuszcsoportos beszélgetésben, amelyet Paksi Veronika és munkatársa, Tardos Katalin készített 2020-ban. A női kutatói életutak legkritikusabb pontja ugyanis egyértelműen a családalapítás és a karrier megalapozásának időszaka, mivel általában ez a kettő egybeesik. A problémát többek között az okozza, hogy az ipari ágazatok kutatói munkái jelenleg is megkövetelik a teljes állást és a napi nyolc órán túli munkavégzést, és sem az időleges kiesést (karriermegszakítást), sem a rugalmas munkakörülményeket nem támogatják. A szülés után visszatérő nő sokszor nem kap megfelelő szervezeti támogatást az újbóli integrációjára, nem segítik az esetleg kimaradt ismeretanyagok pótlásában, ami a gyorsan fejlődő mérnöki és technológiai pályákon különösen nagy hátrányt okoz. Összességében: a rendszer nem veszi figyelembe a gyerekvállalással együtt járó periodikus teljesítményváltozást, ami gyakran dominóeffektust (egyik sikertelen pályázatot újabb sikertelenek követnek) és Máté-hatást („akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól elvétetik”) is beindít. Nem véletlen tehát, hogy magasabb képzettséget igénylő szakmákban jóval több az egyedülálló nő, a gyermektelenek aránya pedig magasabb férfi kollégáikhoz képest.

Sőt a kutatások azt mutatják, hogy míg az anyaság kifejezetten hátrányt jelent a tudományos pályán, az apaság inkább pozitívan hat a férfiak karrierjére.

Balázsi Katalin és szintén anyagtudós férje (dr. Balázsi Csaba, Gábor Dénes-díjas kutató) ugyanabban a szobában, közösen vezetik a hazai és nemzetközi PhD-diákokat, valamint azonos kutatási témákon dolgoznak együtt. Katalin emellett az Energiatudományi Kutatóközpont Vékonyréteg-fizika Laboratóriumát is vezeti. A magyarországi tudományos közeg viszont sokáig gyanakvón figyelte a tevékenységét. Az anyagtudós három évvel ezelőtti, az MTA Lendület-pályázatára benyújtott anyagát például azzal utasította el a zsűri, hogy nem bizonyított, Balázsi Katalin milyen munkával járult hozzá a férjével közös cikkeikhez.

– mondja, és hozzáteszi: voltak olyan mélypontjai, amikor azt gondolta, nincs tovább ereje küzdeni, és inkább a hobbija lesz a munkája: elmegy cukrásznak.

Dr. Pető Andrea történész, a társadalmi nemek tudományának nemzetközileg elismert kutatója pedig úgy fogalmaz: „Ha annyi gombóc fagylaltom lenne, ahányszor egy értekezleten én mondtam valamit, amire senki se reagált, aztán egy férfi kolléga elmondta ugyanazt, és utána elfogadták és ünnepelték, nyithatnék egy fagylaltozót.” A CEU professzora szerint ez még így is a jobbik eset annál, mint amikor a nők munkáját és gondolatait hivatkozás nélkül veszik át. A szakirodalomnak pedig erre a jelenségre is van már elnevezése: a nők eredményeit a férfiakénak tulajdonító általános előítélet az ún. Matilda-hatás.

Mócsy Ágnes szinte szó szerint megismétli Pető Andrea fagylaltos példáját, és arról mesél, a szexizmus egészen az elmúlt évekig erősen áthatotta a férfiak uralta tudományos közeget is. Mára valamivel javult a helyzet, Amerikában szinte minden tudományos konferencián kihelyeznek például egy Code of conductot, azaz egyfajta viselkedési szabályzatot, amelyben felhívják a figyelmet a diszkrimináció és a zaklatás minden formájának mellőzésére. Ezeket a viselkedéseket pedig egyre komolyabban szankcionálják is, a kutatásokra fordítható állami pénzek elosztásával foglalkozó amerikai szervezet nem egy alkalommal vont meg támogatást hasonló esetek miatt. Az atommagfizikusnak azért olykor még vannak rossz tapasztalatai, például amikor magyar kollégák egy rangos nemzetközi konferencián azt kérdezték tőle, miért vágatta le a „szexi, hosszú haját”, máskor pedig a ketyegő biológiai órájára figyelmeztették. És hogy a férfiak előnyeit még ma is mennyire explicit módon kezeli a közeg, arra Ágnes azt a példát hozza, amikor nemrég egy tudományos összejövetelen egy transznemű nőtől azt kérdezte egy kollégája, biztosan megérte-e neki feladni a korábbi férfi privilégiumait.

A téma kiemelkedő hazai kutatója, dr. Nagy Beáta, 2014-ben a hazai műszaki felsőoktatás nemi kultúráját vizsgálva azt találta, hogy ha bizonyíthatóan volt is, a szereplők nem is érzékelték a nemek közötti egyenlőtlenséget. Paksi Veronika a PhD-fokozatúak között végzett, fókuszcsoportos kutatása is ezt erősítette meg: ha észlelték is a nők a hátrányos megkülönböztetést, nem feltétlenül utasították el, a minták ugyanis sok esetben interiorizálódnak és ezáltal ezek a normák újratermelődnek.

Ez a kényszerű stratégia sokszor a nők egyetlen esélye arra, hogy elfogadtassák magukat és tudományos eredményeiket.

Egy néhány éve készült, másik kutatás szerint a magyarországi akadémiai szektor fiatal női kutatói több mint ötszörös gyakorisággal (21,7 százalék) észlelnek negatív diszkriminációt, mint a férfiak (4,1). Vásárhelyi Orsolya adattudós, a Budapesti Corvinus Egyetem NETi Lab kutatója, a Stanford Egyetem Women in Data Science Szervezetének hazai nagykövete szerint a nem nyílt diszkrimináció nehezen felmérhető, mert azon túl, hogy törvényellenes, egyre inkább megvetett viselkedés is, ezért bevallásos alapon nehezen mérhető. A látens – nem tudatos vagy bújtatott – diszkriminációra pedig inkább viselkedési mintázatokból következtethetünk, amikből azt láthatjuk, hogy a nők sokszor azért kerülnek hátrányba a karrierjük során, mert nincsenek megfelelő kapcsolataik, és hajlamosak őket kihagyni mind a formális, mind az informális hálózatokból. Paksi Veronika hozzáteszi, ezt nevezik öregfiúkklubja-jelenségnek: a férfi tagok inkább férfi tagokat engednek be maguk közé.

Milliós adatbázisokon az is jól látszik, hogy hasonló kvalitású és szorgalmú női és férfi tudósokat összehasonlítva a nők nemcsak kevesebbet keresnek, de kevesebb pályázatot is nyernek és kevesebbszer hivatkoznak az általuk publikált tudományos cikkekre. Vásárhelyi Orsolya és munkatársai több mint félmillió tudós adatait vizsgálva azt találták, hogy a nők cikkeit minden területen kisebb eséllyel osztották meg a közösségi médiában, mint a férfiakéit, ami azért problémás, mert a tudományos pályán az online megjelenések összefüggnek a későbbi hivatkozások számával, ami pedig a tudományos munka első számú „mértékegysége”.

„Maguk a nők is kevésbé osztják meg a saját munkájukat, mint a férfiak, aminek az egyik oka, hogy gyakrabban vannak kitéve az online térben agressziónak, vagy kérdőjelezik meg a tudásukat.

– mondja Orsolya, aki egyébként éppen a néhány hetes kisbabája mellől válaszolt a kérdéseinkre.

Pető Andrea szerint a felmérésekből az látszik, hogy a nőknek háromszor annyit kell publikálniuk ahhoz, hogy ugyanazt elérhessék, mint férfi társaik. „Ehhez jön még a fizetetlen gondoskodó munka, amit a férfi kollégáknak a feleségeik biztosítanak. Az egyik akadémikus férfi kolléga kérdésemre, hogyan tartja rendben az idézettségi listáját, szerény, de magától értetődő mosollyal azt válaszolta: az amúgy szintén sikeres történész felesége csinálja neki ingyen és bérmentve.”

Magyarországon jelenleg 17 százalékra tehető a nemek közötti bérszakadék, amivel szintén rossz pozíciót foglalunk el az EU-tagállamok között, és Paksi Veronika szerint a kutatás-fejlesztésben meglévő bérkülönbözeteket tovább súlyosbítja, hogy tipikusan a nők azok, akik vállalják vagy megkapják a bérezés nélküli tudomány-oktatásszervező és adminisztratív feladatokat, amelyek extra terhet rónak rájuk mindenféle anyagi kompenzáció nélkül. „A tudományos elismerés kivívásának nehézségei főként azokon a területeken jelentkeznek, ahol jelentősen alacsonyabb a nők aránya, és úgynevezett token helyzetben vannak. Szerencsére vannak már jó példák is, Karikó Katalin munkásságának elismerése például mérföldkőnek számít ebben a tekintetben is” – emeli ki a szociológus.

Paksi Veronika szerint a vizsgálataik azt is megmutatták, hogy az életkor is számít a vázolt problémák megítélésében. A fiatalabb generáció például modernebb attitűdöt képvisel a nemi és családi szerepekkel kapcsolatban, az idősebb nemzedéknél jellemzőbb a hagyományosabb szerepfelfogás, ami viszont egyúttal az előítéletek és az azokból fakadó diszkrimináció táptalaja is. „A női professzorok sokszor ugyanúgy hajlamosak diszkriminálni fiatalabb nőtársaikat, például leértékelni a tudásukat, valamint nem észrevenni az üvegplafon jelenségét.” Vagyis a tudományos társadalom a nőket érő hátrányok megoldási javaslatai kérdésében is megosztott.

A bizottság első elnöke Lamm Vanda jogász-jogtudós, a Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatóprofesszora, professor emerita volt, a fizikai kémikus Kamarás Katalin, a Wigner Fizikai Kutatóközpont kutatóprofesszora pedig jelenleg is a bizottság tagja, és mindketten hangsúlyozzák: a mai eredmény éppen a hat évvel ezelőtti helyzet következménye, hiszen mivel akkor nem került be női levelező tag, ebből következően most rendes taggá sem tudott válni senki. És itt rögzítsünk egy újabb látványos adatot: a Magyar Tudományos Akadémia testületébe az 1825-ös megalapítása, azaz közel kétszáz év óta 52 nő került be – miközben csak az idén 26 férfit választottak rendes taggá. Ez még úgy is megdöbbentő arány, ha beszámítjuk, hogy a hazai egyetemek ajtajai egészen 1895-ig zárva voltak a nők előtt, és bizonyos karok, mint például a jogi, 1945-ig.

A nők tudományos karrierútját szemléltető szivárgó vezeték képe a hazai számokkal is jól megragadható: a PhD-fokozattal bírók között még 37 százalékban találunk nőket, az akadémiai doktorok között már csak 17 százalékban, és mire a tudományos pálya csúcsához, az akadémiai tagsághoz érnek, 10 százalékra csökken az arányuk.

Mivel az akadémiai tagság alapfeltétele az akadémiai doktori cím megszerzése, a kérdés a bizottság számára is az volt, hogyan tudnák segíteni a jellemzően a családalapítás életszakaszában lévő nőket a disszertációjuk megírásában. Ekkor született meg az az ösztöndíjprogram, amire a kisgyereket nevelő kutatónők (és kiskorú gyereküket egyedül nevelő férfi kutatók) pályázhatnak fejenként 1,5 millió forint értékben. Az összeget ráadásul szabadon felhasználhatják arra, amire csak szükségét látják – akár bébiszittert is fizethetnek belőle. A program eredménye már 2021-ben tapasztalható volt, néhány nappal ezelőtt pedig 80 kutató közül 26 nő szerezte meg az MTA doktora címet, ami 33 százalékos rekordot jelent.

Lamm Vanda szerint az életkörülmények mellett az egyéni ambíciók is alakítják a nők tudományos karrierútját, sokan például egy bizonyos kor felett elmennek inkább főállású nagymamának. A jogtudós szerint a nők tudományos előmenetelében nem is annyira a férfiak jelentik az akadályt, inkább a nők maguk gondolják úgy, hogy megelégszenek a jelenlegi státuszukkal. Kamarás Katalin azt meséli, beszélt olyan kutatónővel is, aki a doktorija megírását arra hivatkozva nem vállalta, hogy az otthonukban egyetlen íróasztal van, és azt a férje használja.

A két akadémikus egyébként nem tartja magát különlegesnek amiatt, hogy bekerültek a nők 10 százalékos szűk elitklubjába, szerintük ezt „ezer másik” tudósnő is elérhette volna. Ők elsősorban a szerencsének, másodsorban rendkívüli elhivatottságuknak és kitartásuknak tulajdonítják a sikereiket. Kamarás Katalin például a vegyészetből váltott fizikára a hetvenes évek végén, bekerült egy erős tudományos csoportba, majd két gyereke születése után visszatérve már csak kisebb kihívással járó kísérleteket bíztak rá. Lépésről lépésre kapaszkodott vissza, és jutott el az akadémiai tagságig, második nőként a fizikai osztályon – igaz, végül mindent hat-nyolc évvel később csinált, mint férfi kollégái. Emiatt ő is azt szorgalmazza, hogy a kisgyerekes szülők esetében ne az utolsó öt év, hanem az utolsó öt aktív kutatói év tudományos teljesítményét vegyék figyelembe. „Minden korhatár nőellenes” – hangsúlyozza.

A viták alkalmával persze a női kvóta kérdése is felmerült az Akadémián, amit a hozzászólók döntően elleneztek. „Az MTA-tagságnak nagyon szigorú szabályai és tudománymetrikai feltételei vannak. Nem mondhatjuk azt, hogy holnaptól egyszerűen negyven százalékkal több nőt választunk – fogalmaz Lamm Vanda. – Azonban az Akadémia közgyűlésének irányelve szerint a nőket preferálni kell a tagválasztáskor, de azonos tudományos teljesítmény mellett.” Az elnöki bizottság munkájának eredményeként 2019-ben már 10 nő neve is szerepelt a levelező tagok listáján, ami 28 százalékos arány – ez pedig rekord az MTA fennállása óta, 2025-re pedig ezáltal akár 8-10 nő is rendes taggá válhat az intézményben.

Az MTA közfeladataival összhangban működő, három évvel ezelőtt megalakult Fiatal Kutatók Akadémiája is külön hangsúlyt fektet a fiatal kutatónők támogatására – akár egészen gyakorlati megoldásokkal. A szervezet társelnöke, dr. Solymosi Katalin növénybiológus szerint a rendezvényeiken például gyermekfelügyeletet ajánlanak fel a kisgyerekes kutatóknak, ezzel is bátorítva őket a tudományos programokon és közéletben való részvételre. Emellett folyamatosan figyelik a hazai pályázatok kiírási feltételeit, és javaslatokat tesznek a kisgyermekes kutatók hátrányainak lehetséges kompenzálására, például korkedvezmény bevezetésével. A kétgyermekes biológus szerint a magyar társadalom közgondolkodása (a hagyományos nemi szerepek és családmodell) is szerepet játszik a kutatónőkkel kapcsolatos hátrányok kialakulásában, így sok múlik a családi háttéren és a munkahelyi mikrokörnyezeten is. „Utóbbi téren talán előrelépést jelenthet, hogy az Európai Unió az idei évtől az EU-s pályázatokon való részvételt ahhoz a feltételhez kötötte, hogy minden pályázó kutatóhelynek szükséges rendelkeznie egy esélyegyenlőségi tervvel, ún. gender equality plannel. Amennyiben a kapcsolódó intézményi adatok, konzultációk és igények alapján sikerül valós segítséget nyújtani a nőknek, annak a pozitív hatása várhatóan 5-10 éves távlatban érezhető lesz. Az intézmények ezért most gőzerővel dolgoznak a nőket és kisgyermekeseket támogató intézkedések megvalósításán” – fogalmaz dr. Solymosi Katalin.

Az említett cikkünkben idézett Kende Anna végül azt is kifogásolta, hogy az MTA gyakran arra sem fordít megfelelő figyelmet, hogy eseményein ne kizárólag férfiakat ültessen a pódiumra. Pető Andrea szerint – aki maga is tagja a Nők a Kutatói Életpályán Elnöki Bizottságának – többek között éppen az ilyen szimbolikus eszközökön keresztül változhatna meg a társadalmi gyakorlat.

„A bizottság előző ciklusában javasoltuk, hogy az MTA ne adjon helyet kizárólag férfiakból álló konferenciáknak, és ezt az ajánlást el is fogadták. Az egy másik kérdés, hogy nem tartják be. Most a férfi kollégákon múlik, hogy mikor felkérik őket és látják, csak férfiak szerepelnek, írjanak a szervezőknek, hogy így nem vállalják el a szereplést. Ha aztán a szervezők a férfiakat is férfiakkal pótolják, akkor nincs más hátra, mint amit én is szoktam csinálni: megírom a szervezőknek, hogy ilyen konferencián nincs módomban részt venni. Jó lenne, ha azok a kollégák, akik már révbe értek és nincs mit veszíteniük, követnék ezt a példát. Ezek a kis, mindennapi hősies gesztusok fognak változást hozni.”