Az istenek még itt vannak köztünk, csak ki kell nyitnunk a szemünket

A Kréta szigetén található Laszíthi-fennsík egy hegyek által körbeölelt különösen termékeny táj, ahol évezredek óta foglalkoznak mezőgazdasággal. Már az újkőkorszakban lakott volt a vidék, majd az első igazán civilizáltnak tartott európai kultúra, a minószi is itt alakult ki. Apropó, Európa. A legendák szerint a görög mitológia főistene, Zeusz is itt született egy barlangban, majd valamivel később a csapodár isten szintén ezen a fennsíkon tette magáévá a Föníciából megszöktetett királylányt, Európét, akiről a földrészünk kapta a nevét.

Bár ez a mondákkal és mítoszokkal teli fennsík még mindig képes megélhetést kínálni az itt élőknek, egyre inkább leszakadó térségnek tekinthető. A népesség fogy, a fiatalok elvándorolnak, nem vállalják az agráriummal együtt járó kötöttséget és megpróbáltatást.

Haralambídisz és Heretáki először dokumentarista stílusban szerette volna megmutatni ezt az elszigetelt vidéket, és a társadalmi folyamatokat, de később változtattak tervükön, és művészi eszközökhöz nyúltak. Az öt éven át tartó Cornucopia (Bőségszaru) projektjükben a vidék egyszerre állandó és rugalmas identitását kutatták, hogyan keveredhet össze a mai valóság és a mítoszok világa.

Ha portréikra nézünk, óhatatlanul azon kezdünk el gondolkodni, hogy azok az éteri, tiszta tekintetű emberek vajon nem istenségek vagy emberalakot öltő csibész félistenek-e, akik a zajos világ elől húzódtak vissza nyugis vidéki birtokaikra. A tájképeken is fürkészhetjük, hogy mi lehet isteni kéz munkája, hol taposhattak óriások, vagy hol nyúltak bele küklopszok a geológiai formákba. Máskor pedig zavarba jövünk, hogy illúzióval vagy valósággal találkozunk. Miért is kellett volna eltűnniük az isteneknek csak azért, mert eltelt pár ezer év?

„Az első látogatásunk óta megragadott minket ez a hely. Az első évben átgondolás nélkül is készítettünk képeket a fennsíkról, mert egyszerűen tetszett, amit láttunk. Egy bizonyos ponton azonban elkezdtünk utánajárni a fixációnknak. Olyan emberekkel találkoztunk, akik ugyanúgy szerették a fennsíkot, és megfigyeltük, hogy olyan szavak ismétlődtek közöttünk, mint: erőd, biztonság, bőség és misztikus. Fokozatosan világossá vált, hogy a fennsík még mindig képes mítoszokat teremteni, hasonlóan az ősi időkhöz” – nyilatkozták az alkotók egyik interjújukban, de azt is hozzátették, hogy a projektben az igazságot csak az ő látásmódjuk diktálja.

A fennsíkot a művészek édenkertként látták, de ha a bibliai történetet idézzük, akkor ez egyben az ember szükségszerű elbukását is hozza. Hogy a most itt élő emberek még az idillt élik meg, vagy már kitaszítottakként tekintünk rájuk, az csak rajtunk múlik.

A Cornucopiát két szerző jegyzi, ami elsőre furcsának tűnik. A képi világ olyan egységesnek látszik egy kevésbé avatott szemnek, hogy nem is gyanakodnánk rá, hogy nem egy fotográfus felelős érte.

A páros tagjai 14 évvel ezelőtt találkoztak először, gyakran fotóztak együtt, és mint mondták, nem tekintettek egymásra ellenségesen. Egy időt után pedig kézenfekvőnek tűnt, hogy közös projekteken dolgozzanak. Azt mondták, kompatibilis személyiségnek érezték egymást, azonos ízlésük volt a fotózás terén, és hasonló elveket is vallottak.

„A fotográfiára úgy tekintjük, mint ami az képviseli, hogy kik vagyunk. Egy művészi duó egyetlen személyiség benyomását keltheti, de ez nem igaz, ha az egyes alkotóelemeket elemezzük. Mondjuk úgy, hogy nem romboltuk le az egyéniségünket, hanem inkább elrejtettük” – mondták magukról.

A két fotográfus azt mondta, hogy bár az ő fejükben van a sorozatukról egy konkrét narratíva, azt semmiképpen sem szeretnék ráerőltetni a nézőkre, sőt azt szeretnék, ha mindenki megalkotná a saját történetét, és kitöltené a képek között gondolati vakfoltokat is.