A macskák magukból csinálnak hülyét, a kutyákból meg a gazdáik

2022. július 02. – 22:27

frissítve

A macskák magukból csinálnak hülyét, a kutyákból meg a gazdáik
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor

Másolás

Vágólapra másolva

Vannak ősi viták, amelyeket nem érdemes eldönteni. Nagy elméleteket hiába is alapoznánk arra, hogy ki melyik állatot tartja szívesebben. Vannak jó sokan, akik szerint eleve bizarr, ha az ember állatot tart.

Kardos Sándor Kossuth-díjas operatőr eddig feltárt Hórusz Archívumának több mint száz tematikája van. Ha nem tudjuk már jó előre, hogy miről is szól majd a havi Hórusz a Telexen, akkor Kardos átküld a másik szobába, az üveges szekrényhez, hogy hozzam onnan ki az egyik dobozt. Ezen a néhány polcon van az a több ezer fotó, amit tulajdonosuk nemcsak egyszer látott, hanem már át is válogatta őket. A többi feldolgozásra várva a pincében áll dobozokban, viszont egyszer már biztosan látta mindegyiket.

Körülbelül egymillió fényképről lehet szó.

Kerülőutas látvány

Már túl sok a véletlen, így csak arra tudok gondolni, hogy pont ezek a fotók nem véletlenül kerülnek Kardoshoz. Felületesen nézve azt mondanánk, hogy a Hórusz Archívum a hibás képek, és/vagy a képi hibák gyűjteménye. De itt, már a sokadik sorozatunknál pontosan látszik, hogy a fotóknak az az egyik lényegük, hogy valami olyat láthassunk, amire nem számítottunk volna. Pontosabban fogalmazva: kiindulásként volt egyfajta feltételezésünk a fotókkal, a jó képpel kapcsolatban, de a Hórusz Archívum képei arra mutatnak rá, hogy ezek a feltételezések, előítéletek, elvárások mit sem érnek, ha a legizgalmasabb látványok valójában kerülőúton jöttek létre.

Azon persze mindig meglepődöm az üveges szekrény előtt állva, hogy van egy ember, aki ezeket a fényképeket féltő gondoskodással, kitartóan csoportokba rendezi. Fizikai-kémiai elváltozások, szándékos emberi behatások, a készítés pillanatában meglévő félreértések, a kamerának szánt tréfák. A tematikákat nézve az is kiderül, hogy bizonyos, a fényképezőgépnek szánt viselkedési formák legalább annyira könnyen tipizálhatók, mint az, hogy mit fényképezünk le.

Van arc nélkül is

A velencei turistafotók, a Mona Lisa, a kutyák és macskák a legkiszámíthatóbb kategóriák lennének – ha nem Kardos Sándor gyűjtötte volna össze a fotókat. De mivel ő gyűjtötte, még a meglevő kategóriákon belül is akadnak olyan helyzetek, amikor képes egyetlen kép kedvéért önkényesen felrúgni a szabályokat, például a lovas fotók közé beemel egy hintalovat.

Általában csak órákig ülünk az óriási asztalnál, mint valami furcsa hamiskártyások, és rakosgatjuk a többségében 9 × 13 centiméteres printeket. Hihetetlen tempóban zúdulnak rám Kardos tematikái: „A ló érdekel?” – kérdezi. Mondok valamit, de már jön is azzal, hogy a smárt már láttam-e? Kell-e? Van arc nélkül is. De nem lövök le most minden poént, hogy miket hoztam el, és milyen akadályai vannak néhány boríték tartalma közlésének.

Vau!

Mivel most éppen nyár van, először egy másik, a hal feliratú borítékkal szemezgettem. Ezek híres képek, közülük az egyik Németh Gábor Eleven hal című novelláskötetének borítóján is szerepelt. Gondoltam, évente kétszer biztosan eszünk halat: karácsonykor, meg nyáron. Elhoztam viszont egy dogs, cats feliratú borítékot is, ez már pár hete történt, de csak a napokban esett le, hogy a háziállatos képek jól kapcsolódhatnak a Telexen is bemutatott, Szilli TamásMagyarország, a kutyagyártó nagyhatalom filmjéhez.

Én egyébként kutyás vagyok. A kutyánkat három hónapos korában menhelyről mentettük. Persze izgultunk sokáig, végül pontosan mekkora is lesz, és ma már látjuk, hogy a természetével is iszonyú nagy szerencsénk volt. Azóta se látom azt, hogy miért is van szükség sok pénzért megvett kiskutyákra, kismacskákra, amikor a menhelyek tele vannak. Kutyásként közben megismertem a városi kutyák és kutyások világát, valamennyire beszélem a nyelvüket, és látom, hogy persze sok a hülye kutya, és minden kutya a gazdájára hasonlít a legjobban. Viszont a kutya jó, menteni kimondottan jó érzés, és lehet akár macskát is, az már mindenkinek a maga dolga.

Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó : Hórusz Archívum / Kardos Sándor

Ez az anyag eredetileg a Telexen jelent meg. Itt érhető el.