Az angolok úgy berúgtak, hogy kiléptek az EU-ból

2022. június 26. – 00:16

Másolás

Vágólapra másolva

A hatvanas évek Iron Butterfly nevű zenekarának csak egyetlen számmal sikerült feljutnia a slágerlista legjobb negyven dala közé. Különös fricska, hogy a pszichedelikus rockbanda billentyűs-énekese nem valami szofisztikált tudatmódosítóval írta a dalt, hanem csak cefetül berúgott egy gallon (4,54609 liter) Red Mountain bortól. Amikor elkészült az In-A-Gadda-Da-Vida című, első verzióban 17 perces zenemű, a lejegyzése már eléggé döcögött és az eredeti édenkertből (In the Garden of Eden) maga az élet (vida) lett, annyira kásásan beszélt már Doug Ingle. Így szól a legenda a dobos Ron Bushy szintén homályos emlékei szerint.

Edward Thompson brit dokumentarista fotós az eredeti cím végét még egyszer kicserélte és az éden–élet után Anglia lett. Az elmúlt húsz év munkájából válogató könyvének címe egyszerre utal az Iron Butterfly pszichedelikus zenéjére, de valójában arra is, hogy állapotuk akkor a részegség volt, nem a megvilágosodás. Angliában a zavaros és szélsőséges hangok az elmúlt két évtizedben is jelen voltak, és a benne lévő indulatok erejében a politika csak a hatalmi eszközét látta meg. A fotós a jövőre nézve azt reméli, hogy megpróbáljuk magunk legyőzni a félelmeinket és nem hagyjuk, hogy ezeket a hatalom használja fel ellenünk.

A fényképek az elmúlt húsz évben készültek, de a könyv ötlete valójában öt évvel ezelőtt jött, amikor Edward Thompson visszaköltözött a szülőföldjére, Kentbe. A környéken készült legjobb képeivel kezdte a szerkesztést, de a brexit-népszavazás után világosan látszott, hogy a korábbi témák egybevágnak a történetekkel, számos pillanat katalizátora volt a dolgok kimenetelének: a nosztalgiakultúra, a populizmus felemelkedése, a társadalmi különbségek és az idegengyűlölet folyamatosan ott munkált és még csak nem is a felszín alatt.

A fotós legtöbbször a jövőbe látott

Egyben nézve az elmúlt húsz évet, úgy tűnik, hogy Edward Thompson előre látta, mi fog történi. A hétköznapi dolgokkal kezdte, de történelem lett belőle. Saját félelmei legyőzésére is használta a fotográfiát, majd sokak és a saját legnagyobb félelme teljesedett be azzal, hogy az Egyesült Királyság kilépett az Európai Unióból. A látnoki képességeket igazolja, hogy a fotók többségén az idő akár fel is cserélhető, de még olyan is van, ami ránézésre a készítése előtt is készülhetett volna.

Valójában Edward Thompson fotográfiájában van valami furcsa előrelátás, amely helyenként egészen konkrétan ki is olvasható. Például van egy felvétel két vegyvédelmi ruhát viselő környezetvédelmi aktivistáról, ez 2012-ben készült, de már nem lehet úgy nézni, hogy ne jelentse egyben a világjárványt is. Thompson tisztában van ezzel a képességével és úgy véli, hogy ez az előrelátás abból az intenzitásból fakad, amellyel a jelent érzékeli, és hogy ha elég erősen keres, akkor olyan döntő pillanatokat talál, amelyek nagyobb narratívákhoz is képesek kapcsolódni.

Van azért néhol boldogság is

Bár a szélsőséges csoportok, az önmagát éltető nacionalizmus meghatározói a könyvnek, de nem csak az élet árnyékos oldaláról szól. Ugyanúgy jelen vannak nagyszerű pillanatok is, családi találkozók, jó ügyekért elkötelezett demonstrációk szereplői, és a hétköznapi élet egyszerű, de boldog pillanatai. A könyv kezdete és vége is a pozitív hangot erősíti. Bár az utolsó kép a szigetország természetesen pusztuló partját mutatja, de pár oldallal előtte megjelenik egy idősebb, láthatóan boldog pár, azelőtt meg néhány képpel az EU-zászló egy tűzfalon, ami egyértelmű állásfoglalás arról, hogy a szerző – honfitársai többségétől eltérően – magától merre is vette volna az irányt.

Az iróniának is gyakran van látnoki ereje, de inkább önvédelemből használjuk, és nem pedig azért, hogy aztán valójában a legrosszabb forgatókönyv szerint alakuljon az életünk. De az is ironikus fordulat, hogy ugyanazokat a fényképeit használták már fel mémként jobb- és baloldali szélsőséges csoportok is. Szembetűnők a nyíltan pesszimista képpárosítások a könyvben: az árokba borult autót egy angol zászló követi, mi is szélsőjobbos tüntetőket raktunk utána, követve a szerző állásfoglalását.

A dokumentumok a jövőben felértékelődnek

A képek analóg technikával, azaz filmre készültek. 2002-ben filmre kezdte a sorozatot, akkor még kevés komolyan vehető és megfizethető digitális kamera létezett. A komoly fotósok ekkoriban még filmre, többségük középformátumra dolgozott. De a filmes világ így visszatekintve azt az időtlenséget is jobban biztosítja, ami körüllengi az egész anyagot. Edward Thompson szerint a filmes fényképezésnek van egy plusz mágiája is, ami ráerősít a jövendölés hangulatára is. A kép elkészült, de a kidolgozásig még nem is létezik, ezért lenne Schrödingernek is filmes fényképezőgépe.

De valójában Edward Thompson a dokumentarizmust arra használja, amire való. Az, hogy mi és hogyan lesz dokumentálva, gyakran a véletlenen is múlik, de ezeknek az értéke a jövőben szinte kivétel nélkül felértékelődik. Amikor a tanuló egyik tanára egy fotós sétán rámutatott a szemközti kirakatra és azt mondta, hogy nézd, ez egy múzeum. Majd tovább sétáltak az úton és maga elé mutatva ugyanúgy az útra is azt mondta, hogy múzeum. A tanítás arról szólt, hogy minden múzeum, az egész világ az. A lényeg, hogy a fotósnak van képessége ezt megmutatni másoknak.

Egy szerelmes levél Európától

Néhány kép úgy is működhet, mintha egy történetet újra és újra elolvasnánk, mindig más dolgokat is felfedeznénk benne, idővel a tudásunktól is és a változásoktól is újabb információ rakódik rá. Leggyakrabban ilyenkor végül az eredmény nagyon személyes lehet. Például a válogatásunk utolsó képénél, ami a könyvben is a vége felé van. Ezen a képen a szövegből annyi vehető ki, hogy örökké szeretlek (I love you forever), a kép 2009-ben készült, Edward Thompson édesapja halálának második évfordulóján. Az a hely, ahol a hamvakat elszórták, a fényképezés idején egy síron túli üzenetté vált. 2016-ban a kép újabb jelentést kapott: egy szerelmes levél Európától a szakítás után. Három évvel később a szerző már kétgyermekes apa, ikrei lehetnének a fotó szereplői, és talán majd egyszer ők is innen szórják apjuk hamvait a tengerbe.

Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson
Fotó: Edward Thompson

Nélküled nem tudunk működni

A Transtelex egy órányi működése nagyjából 80 lejbe kerül. Az olvasói mikroadományok azonban nem tartanak ki a hónap végéig. Legyél te is a támogatónk, csak veled együtt lehet Erdélynek saját, független lapja.

Támogató leszek!
Kedvenceink