Valami nem stimmelt egy 400 éves festmény görögdinnyéjével, és ebből egészen szokatlan genetikai kutatás született
Frans Snyders és Jan Wildens: Gyümölcsárus (1618–1621). A festményt a szentpétervári Ermitázs őrzi – Ermitázs / Wikimedia Commons
Farkas Kriszta
Farkas Kriszta
Transtelex
Állítsd be a Transtelexet megbízható forrásnak!

Egy felvágott görögdinnye miatt kezdett vitatkozni egymással egy növénygenetikus és egy művészettörténész a szentpétervári Ermitázsban. A két belga kutató, Ive De Smet és David Vergauwen a Frans Snyders festette Gyümölcsöspultot nézegette, amikor feltűnt nekik, hogy a képen látható dinnye belseje alig hasonlít a ma ismert gyümölcsére. A piros hús helyén nagy, világos részek húzódtak, így a dinnye meglehetősen furcsán nézett ki.

De Smet arra gyanakodott, hogy a festő egyszerűen rosszul ábrázolta a gyümölcsöt, de Vergauwen jól ismerte Snyders munkásságát, és tudta, hogy aprólékosan, a természetet gondosan megfigyelve festette meg a növényeket és az állatokat. Felvetette, hogy talán a festménnyel nincs semmi baj, és a 17. században tényleg létezhettek ilyen furcsa belsejű görögdinnyék.

A két kutató később más korabeli festményeken is talált a maiaktól eltérő dinnyéket, így a múzeumi nézelődésből hamarosan közös kutatás lett: a 2019-ben megjelent tanulmányukban már több művész ábrázolásait vetették össze a görögdinnye történetéről és genetikájáról rendelkezésre álló adatokkal, hogy kiderítsék, mit árulnak el a képek a régebbi dinnyefajtákról.

Persze egyetlen festmény alapján nehéz eldönteni, hogy a görögdinnyék régebben pontosan milyenek lehettek, és azt sem lehet kizárni, hogy egy ma már ritkának számító növényváltozatot örökítettek meg. De Smet szerint a festményen látható sötét magok arra utalnak, hogy a dinnye már érett volt, így a különös belsejét aligha lehet pusztán azzal magyarázni, hogy túl korán vágták fel.

A szentpétervári történetből nőtt ki az ArtGenetics nevű kutatási projekt, így De Smet és Vergauwen múzeumokat járva keresik a régi festményeken megörökített gyümölcsöket, zöldségeket és gabonaféléket. A növénygenetikus azt vizsgálja, hogyan változtak meg az ember által termesztett növények az évszázadok során, művészettörténész társa pedig abban segít, hogy a festmények mennyire tekinthetők megbízható forrásnak.

Ive de Smet növénygenetikus és David Vergauwen művészettörténész – Fotó: Liesbeth Everaert
Ive de Smet növénygenetikus és David Vergauwen művészettörténész – Fotó: Liesbeth Everaert

„Ez az, amit együtt csinálunk: múzeumokba utazunk, és gyümölcsöket meg zöldségeket keresünk” – írta a kérdéseinkre válaszolva Ive De Smet.

Furcsának tűnhet, miért kell egy genetikusnak régi festményeket nézegetnie, amikor ma már laboratóriumokban is megvizsgálhatják a növények örökítőanyagát – csakhogy a genetikai vizsgálatokból nehéz megállapítani, hogy egy bizonyos tulajdonság pontosan mikor jelent meg, vagy hol kezdett elterjedni. A festmények ehhez adhatnak támpontokat, mivel a művészek gyakran olyan részletességgel örökítették meg a terményeket, hogy a képeken még évszázadokkal később is felismerhető a színük, az alakjuk vagy a méretük.

A narancssárga répa nyomai Antwerpenbe vezetnek

A kutatók nem álltak meg a dinnyéknél, mindenféle növényt vizsgálnak, így tették ezt a sárgarépával is, amelyről ma már magától értetődőnek vesszük, hogy narancssárga. Pedig az emberiség sokáig egészen más színű répákat termesztett: a korai változatok között lilák, sárgák és fehérek is akadtak. A régi festményeken is többféle színben jelenik meg a zöldség, és ezek között De Smeték olyan ábrázolásokra is felfigyeltek, amelyek megkérdőjeleznek egy régóta ismert történetet.

A narancssárga répa eredetéről régóta kering az a teória, amely szerint a holland kertészek az Orániai-ház tiszteletére nemesítették ki a ma ismert változatot. A legenda a 16. századba, a spanyol uralom elleni holland szabadságharc idejére vezet vissza, amelynek egyik meghatározó alakja Orániai Vilmos volt. A herceg a nevét a dél-franciaországi Orange fejedelemségről kapta, amelyet gyerekként örökölt meg, az orange szó pedig narancssárgát is jelent. Innen ered az Orániai-házhoz kötődő szín, amely a szabadságharc idején a Vilmost támogató hollandok jelképévé, később pedig Hollandia nemzeti színévé vált. A legenda szerint a kertészek azért kezdték előnyben részesíteni és nemesíteni a narancssárga répát, hogy így fejezzék ki támogatásukat az Orániai-ház iránt. A történet jól hangzik, csakhogy a nemesítés politikai indítékára nincs megbízható történelmi bizonyíték, ráadásul a 16. századi antwerpeni festők, köztük Pieter Aertsen és Joachim Beuckelaer képein már feltűnnek narancssárga répák.

De Smet és Vergauwen ezért egy tanulmányukban azt is felvetették, hogy a narancssárga változat Antwerpen környékén jelenhetett meg, vagy legalábbis ott már korábban elterjedt, mint azt a holland eredettörténet alapján gondolnánk. A kutatók szerint ezt a kérdést a festmények önmagukban nem döntik el, de érdekes támpontot adnak a répa múltjának rekonstruálásához. Egy 2023-ban megjelent genetikai kutatás szintén arra jutott, hogy a narancssárga répa kialakulása a reneszánsz kori Nyugat-Európához köthető, a pontos származási hely azonban még kérdéses.

Egy francia kém, öt szamócatő és egy budapesti oltárkép

A répa után a kutatók a szamóca múltjában is elmerültek, és ez a történet már jóval messzebbre vezetett a németalföldi festők műtermeinél. Kiderült, hogy a ma ismert, nagyszemű kerti szamóca kialakulásában egy francia katonatisztnek is szerepe volt, akit eredetileg egészen más feladattal küldtek Dél-Amerikába.

A történet a 18. század elején kezdődött, amikor XIV. Lajos francia király Amédée-François Frézier-t Dél-Amerikába küldte, hogy titokban felmérje a spanyol erődítményeket és kikötőket. A katonatiszt Chile partvidékén a helyi növények iránt is érdeklődni kezdett, és nagyon megtetszett neki egy nagy termésű szamócafaj, amelyből több tövet is magával vitt a hazafelé tartó hajóra, de a hosszú óceáni utat mindössze öt növény élte túl, így Frézier 1714-ben ezekkel tért vissza Franciaországba.

De a növényekkel volt egy kis probléma: mind az öt példány nőivarú volt, így önmagukban nem tudtak termést hozni. A francia kertészek később más, Észak-Amerikából származó szamócák közelébe ültették őket, és a különböző fajok kereszteződéséből idővel kialakult a mai kerti szamóca elődje.

De Smeték a szamóca történetét feldolgozó tanulmányukban arra is kitértek, hogy a régi műalkotásokon gyakran egészen apró termések láthatók, mivel Európában sokáig a vadon élő erdei szamócát ismerték. A növény a középkori vallásos festményeken is rendszeresen feltűnt, és a korabeli keresztény jelképrendszerben többféle jelentést társítottak hozzá. A föld felé hajló termése az alázatot és a szerénységet jelképezte, ezért Szűz Máriával is összekapcsolták, három levélkéből álló leveleiben pedig a Szentháromságot látták. A piros termés Krisztus kiontott vérére, az öt csészelevél pedig a keresztre feszítés során szerzett öt sebére utalhatott.

A kutatók egy ilyen apró szamócára a budapesti Szépművészeti Múzeumban is rábukkantak, amikor 2020-ban magyarországi gyűjteményeket látogattak meg.

A nagyjából 1470-ben készült, Szent Gergelyt, Szent János evangélistát és Szent Ágostont ábrázoló oltárképen a három szent lábánál, a festmény legalsó sávjában bújnak meg a szamóca apró piros termései és levelei. A képet ifjabb Hans Strigel és Ivo Strigel készítette, és a növény olyan kis részletként szerepel rajta, amely fölött a legtöbb múzeumlátogató valószínűleg könnyen átsiklik.

A budapesti látogatásuk nagyon eredményes volt, Ive De Smet szerint több olyan alkotást is találtak, amely bekerült az adatbázisukba. Ezek közé tartozik Joachim Beuckelaer 16. századi Piaci jelenete, amelyen különféle zöldségek és gyümölcsök sorakoznak, valamint Hollósy Simon 1885-ben készültTengerihántás című festménye.

Hollósy Simon története ráadásul Nagybányához és Máramarosszigethez is elvezet, hiszen a festő az utóbbi városban született, 1896-ban pedig az általa is alapított nagybányai művésztelep egyik meghatározó alakja lett. A Tengerihántás című festményét még Münchenben készítette, és habár az alkotása a növényhez kapcsolódó korabeli munkát örökíti meg, a kukoricacsövek és a szemek nem látszanak annyira részletesen, hogy ezek alapján egy konkrét fajtát azonosítani lehessen.

A kutatóknak minden festménynél mérlegelniük kell, mennyire ragaszkodott az alkotó a valósághoz: egy részletgazdag piaci jelenet sokat elárulhat a régi növényekről, egy vallásos kép növényei gyakran inkább csak egy jelképes szerepet töltenek be, és a modern festők olykor szándékosan megváltoztatják az ábrázolt tárgyak arányait és formáját. De Smet szerint ezért is hasznos, hogy ketten dolgoznak a projekten: ő a növények tulajdonságait vizsgálja, Vergauwen pedig a festmények keletkezési körülményeit és az alkotók stílusát is figyelembe veszi.

Az is sokat számít, ha egy furcsa alakú vagy színű gyümölcs több, egymástól független művész alkotásán is megtalálható, mert ilyenkor kisebb az esélye annak, hogy csupán egy festő tévedéséről van szó. A kutatók módszertana szerint a legbiztosabb következtetésekhez a festményeket régészeti leletekkel, történelmi forrásokkal és genetikai eredményekkel is össze kell vetni.

De Smeték abban bíznak, hogy idővel a világ különböző gyűjteményeiből sikerül még több növényábrázolást összegyűjteniük, ezért a kutatásba a múzeumok és a művészettörténészek mellett a látogatókat is szívesen bevonnák. Elsősorban olyan képek érdeklik őket, amelyek ritkán láthatók, időszakos kiállításokon tekinthetők meg, vagy kevésbé ismert gyűjteményekben találhatók meg.

Aki tehát egy múzeumban, templomban vagy akár egy régi festményről készült fényképen érdekes gyümölcsöt, zöldséget vagy más termesztett növényt vesz észre, a műalkotás fotóját az [email protected] címre küldheti el a kutatóknak.

A kép mellé érdemes odaírni az alkotó nevét, a mű címét, keletkezésének hozzávetőleges idejét és azt is, hogy hol található, és ha ezek közül valamelyik adat nem ismert, egy múzeumi hivatkozás vagy a kép lelőhelyének megjelölése is segíthet az azonosításban.

Mindezek fényében az sem kizárt, hogy a következő érdekes felfedezés egy alig ismert, helyi múzeumban található festményről kerül elő, amelynek egyik sarkában már évszázadok óta ott lapul egy különös gyümölcs vagy zöldség, de nem figyeltek fel rá.

Támogasd a Transtelexet egy kávé árával!

Munkánkkal minden nap magyar közösségeket tartunk képben, teret adunk helyi ügyeknek, és fontos erdélyi történeteket mutatunk be — függetlenül, szabadon. Ahhoz, hogy ezt továbbra is így tehessük, rád is szükségünk van.

Támogatom
Állítsd be a Transtelexet megbízható forrásnak!
Kövess minket Facebookon is!