Ami működik a fertőzések ellen a műtétek során, az nyilván a szájban is fertőtlenít, és elűzi a kellemetlen leheletet – ezt bizonyítja a szájvíz feltalálásának története. Bár bizarr gondolat, hogy egy fertőtlenítőszer utódjával öblögetjük a szánkat, a dolog teljesen logikus: a szájban is baktériumok okozzák a legtöbb bajt, ahogy a műtéti fertőzéseknél is.
A máig Listerine néven árusított szájvizet Joseph Lawrence arról a Lister nevű orvosról nevezte el, aki először végzett műtétet olyan helyiségben, amit fertőtlenítettek. A 19. század közepén dolgozó sebész Pasteur elméleteiből indult ki, és arra jött rá, hogy a baktériumokat még azelőtt kell elpusztítani, mielőtt a nyílt sebekbe juthatnak. Több olyan eljárást vezetett be, amikkel megelőzhetővé vált, hogy a baktériumok a műtét során a sebekbe jussanak. Nemcsak a helyiséget fertőtlenítette, ahol a műtétet végezték, de az eszközöket és a kötszereket is, és a levegőbe is fertőtlenítőszert (karbolsavat) szórt.
Munkája nyomán 45 százalékról 15-re csökkent a műtét utáni halálesetek aránya. Állítólag személyesen Viktória királynőt is megmentette egyszer, mikor egy tályogját karbolsavval kezelte. Elméleteit amúgy sokáig hitetlenül fogadták, de mivel a királynő engedte, hogy az orvos saját fertőtlenítő módszereivel kezelje, a kor orvosai is egyre nyitottabbak lettek Lister antibakteriális módszereinek hatékonyságára.
A szájvizet nem ő találta fel, hanem Joseph Lawrence, de a vegyész tisztelete jeléül róla nevezte el a találmányt 1879-ben. Eredetileg általános fertőtlenítőszernek szánta. Alkalmazták padlófertőtlenítésre, dezodornak, korpásodás elleni hajtonikként, sőt olyan betegségek kezelésére is, mint a diftéria, a himlő, a vérhas és a tripper. Jordan Wheat Lambert gyógyszerész volt az, aki megvette Lawrence-től a forgalmazás jogait, majd 1895-ben fogorvosoknak kezdte el értékesíteni az antibakteriális folyadékot.
Ahhoz, hogy a fertőtlenítőszerből tömegek által kedvelt szájvíz legyen, kellett még két évtized és Lambert jó reklámérzékkel bíró fia, aki 1925-ben marketingkampányt csinált a terméknek, ami ekkor már 1914 óta recept nélkül is kapható volt. A reklámokban azzal hirdette a szájvizet, hogy gyógyítja a halitózist, azaz a krónikus szájszagot.
A reklámszlogen így szólt: „A szájszag népszerűtlenné tesz” – majd azzal fenyegette az olvasót, hogy a barátai csak kedvességből nem szólnak neki szagos leheletéről, de hiába próbál elbűvölni mindenkit. Egyetlen esélye a szájvíz, ami minden tünetet azonnal enyhít. Az amerikaiaknak addig állítólag semmi gondjuk nem volt a leheletükkel, de mivel a kampány felhívta rá a figyelmüket, úgy érezték, nem élhetnek tovább szájvíz nélkül, és a vállalat óriási sikereket ért el.
A tudomány mai állása szerint a szájvíz legfontosabb feladata nem a lehelet frissítése: segít a lepedéklerakódás és az ínygyulladás megelőzésében.
Támogasd a Transtelexet egy kávé árával!
Munkánkkal minden nap magyar közösségeket tartunk képben, teret adunk helyi ügyeknek, és fontos erdélyi történeteket mutatunk be — függetlenül, szabadon. Ahhoz, hogy ezt továbbra is így tehessük, rád is szükségünk van.
Támogatom
