Coober Pedy apró bányászváros Dél-Ausztrália sivatagos belső vidékén. Két dologról híres: az egyik az, hogy a világ legnagyobb opáltermelője; a másik pedig az, hogy a lakosság jelentős része sziklába vájt házakban, kvázi a föld alatt lakik.
A környéken 1915-ben fedezték fel az opált, amikor a 14 éves Willie Hutchinson egy aranykutató expedíció tagjaként rábukkant a drágakőre. A felfedezés hatására bányászfellendülés alakult ki, és hamarosan település nőtt ki a földből a lelőhely körül. A város neve a helyi kokatha nyelvből származik, és nagyjából azt jelenti: fehér ember a lyukban, vagy fehér ember lyuka – és jól leírja, hogy mivel töltötték itt az emberek az idejüket.
A világ drágakő-minőségű opáltermelésének több mint 70 százaléka ma is a Coober Pedy környéki bányákból származik. A település továbbra is aktív bányászváros, függőleges aknák és meddőhányók ezrei veszik körül. A turistákat ezért külön figyelmeztetik, hogy fényképezés közben ne lépkedjenek hátrafelé, mert könnyen egy nyitott aknába eshetnek.
Az évek során a bányászok több mint 250 ezer aknát ástak a környéken. Mivel ezeket jellemzően magánszemélyek, nem pedig vállalatok létesítették, nem vonatkoznak rájuk azok a jogszabályok, amik szerint az aknákat a munka befejezése után be kell temetni, lezárni, illetve helyreállítani a területet. Ennek következtében sok akna nyitva maradt, ami veszélyessé teszi Coober Pedyt a turistáknak és az állatoknak is.
Ami viszont talán ennél is érdekesebb, az az, ahogyan Coober Pedy lakói alkalmazkodnak a sivatagos, extrém forró időjáráshoz: a helyiek jelentős része sziklákba vájt, föld alatti üregekben él.
A Coober Pedyt körbevevő környék szinte sikít azért, hogy filmforgatásra használják – nem csoda, hogy olyan filmekhez választották helyszínül, mint a Mad Max 3., a Pitch Black – 22 évente sötétség vagy a Priscilla, a sivatag királynője. A Pitch Black űrhajóját a mai napig meg lehet tekinteni a város határában. A felszínen található épületek kifejezetten unalmasak ugyan, és semmiképp sem mutatósak, de a felszín alatt nagyobb a mozgás, és gyakran közösségi életet is itt élnek a helyiek.
Úgy tartják, hogy a sziklába vájt házak ötletét az első világháború után a franciaországi lövészárkokból hazatérő katonák honosították meg. Ezeket a helyiek dugoutoknak, vagyis vájt lakásoknak hívják. A bányászok hamar felismerték az ilyen otthonok előnyeit: a föld alatt a nyári hőség és a sivatagi telek hideg éjszakái elől is menedéket találtak.
Coober Pedyben a nappali nyári hőmérséklet rendszeresen meghaladja a 40 Celsius-fokot, és forró, poros szelek fújnak. A környék annyira kietlen, hogy még a helyi golfpályán sincs fű: a játékosok egy kis darab műfüvet hordanak maguknál, mindig erről ütik el a labdát. A helyi vízellátás is egy sótalanító üzemből jön, ez egy 24 kilométerre lévő fúrt kút sós talajvizét dolgozza fel.
Bármilyen szélsőséges legyen is azonban odakint az időjárás, a föld alatt, körülbelül háromméteres mélységben, a sziklalakásokban a hőmérséklet egész évben nagyjából 23 Celsius-fok körül marad. Becslések szerint ma már a város 2500 fős lakosságának körülbelül fele a föld alatt él.
Nemcsak magánotthonok, de templomok, iskolák, hotelek és boltok is a sziklákba költöztek. Sok magánotthon pedig meglepően nagy: három-négy hálószobás, teljesen felszerelt konyhával, sőt akár medencével is rendelkezik, némelyikük az Airbnb-n is elérhető. Néhány ilyen lakás egykori opálbányák kibővítéséből alakult ki: előfordult, hogy a lakók apró opálokra bukkantak, miközben egy új hálószobát ástak ki maguknak. Templomok közül szerb ortodoxból, katolikusból és anglikánból választhatnak a hívők, a Desert Cave nevű szállodában pedig bárki megszállhat.
(Források: Commons Register, Coober Pedy, Terralocate)
Támogasd a Transtelexet egy kávé árával!
Munkánkkal minden nap magyar közösségeket tartunk képben, teret adunk helyi ügyeknek, és fontos erdélyi történeteket mutatunk be — függetlenül, szabadon. Ahhoz, hogy ezt továbbra is így tehessük, rád is szükségünk van.
Támogatom
