Törökország óriási, föld alatti törpvárosát néhány csirke fedezte fel újra a '60-as években

Egy török férfi 1963-ban úgy döntött, hogy felújítja a házát. Ez járt valamennyi bontással is, így fel volt készülve némi kényelmetlenségre. Arra azonban nem, hogy ahogy elkezdődnek a munkálatok, a csirkéi köddé válnak – napról napra egyre kevesebb kapirgált a baromfiudvaron. Hamar kiderült, mi történt: bontás közben egy repedés keletkezett az egyik falon, és a csirkék kíváncsian átkeltek rajta. Mikor megkapargatta a rést, az egyre nagyobb lett, végül egy járattá szélesedett, ami Derinkuyu elveszett földalatti városába vezetett. Legalábbis hősünk így mesélte el a város újrafelfedezésének történetét a BBC újságírójának.

Derinkuyu, régi nevén Elengubu Törökország szívében, Isztambultól nagyjából 700 kilométerre található, 85 méterrel Kappadókia híres tündérkéményei alatt. Amikor azt írjuk, hogy föld alatti város, nem csak nagyvonalúak vagyunk néhány egybenyíló barlanggal: a 18 szintes rendszer tele van lakóházakkal, fülkékkel, istállókkal, iskolával, magtárakkal és munkaállomásokkal, például szőlő- és olajpréssel. Veszély idején akár 20 ezer ember is elfért benne, ami többször is kapóra jött a helyieknek.

Nem tudni pontosan, mikor kezdték el építeni, de Athéni Xenophón már i. e. 370 körül is írt olyan anatóliaiakról, akik Kappadókia környékén fittyet hánytak a kor divatjára, és a hegyekbe vájt barlangok helyett a föld alatt építettek maguknak menedéket. Sokak szerint a hettiták kezdték el kiásni az első termeket, amikor a phrügök i. e. 1200 körül megtámadták őket, de az is előfordulhat, hogy az első tereket még korábban vájták. A munka nagy részét azonban a phrügök végezték. Bárki is kezdett el ott először ásni, az első üregek valószínűleg inkább termény tárolására szolgáltak, és csak később váltak menedékké.

A város több száz év alatt vált ilyen terebélyessé, több nép is használta, bővítgette, mint például a phrügök, perzsák, bizánciak – ebben az időszakban alakulhatott ki a terem a második szinten, ami szakértők szerint eredetileg iskola lehetett –, a mongolok elől menekülő helyi keresztények, majd az oszmánok elől rejtőző görögök. Végül a 20. század elején a kappadókiai görögök és az örmények közösen rejtőztek bennük, hogy elkerüljék a térségben akkoriban is jellemző üldöztetést, míg 1923-ban a keresztény lakosságot át nem költöztették Görögországba, és a föld alatti város a feledés homályába merült.

Nem véletlen, hogy ilyen sokáig ilyen népszerű volt: nemcsak óriási volt, de jól átgondolt is. Két bejárata volt, amiket nagy kövekkel lehetett lezárni, és az egyes szinteket is külön-külön el lehetett szigetelni egymástól. A jószágokat a felszínhez közel tartották, hogy az emésztésükből eregetett gázok minél előbb kikerüljenek a friss levegőre, és télen egyfajta élő szigetelésként is szolgáljanak. Az 55 méter mély szellőző kürtő kútként is funkcionált, de nem minden szint volt összekötve a külvilággal, hogy el tudják kerülni a mérgezéseket vagy más támadásokat. A folyosók sem hobbiból olyan szűkek: ha valaki megtámadta a várost, az inváziós sereg kénytelen volt egyes oszlopban, görnyedve behatolni, ami megkönnyítette a védők dolgát.

A régió talaja igencsak száraz, és az alatta húzódó tufaréteg is könnyen munkálható, ezért volt alkalmas arra, hogy ilyen biztonságos városokat építsenek alatta. Nem is Derinkuyu volt az egyetlen, a tündérkémények alatt legalább 200 hasonló város terül el, és ezeket több kilométeres folyosókkal kötötték össze. Az egészet el lehet úgy képzelni, mint a fantasyk törpkirályságait – azzal a különbséggel, hogy Derinkuyuban csak szükségből, rövidebb ideig éltek a helyiek, hiszen kialakításakor nem a kényelem volt az elsődleges szempont.

Amikor 1963-ban a csirkék újra felfedezték a várost, a régészek azonnal munkának láttak. 1969 óta már turisták is látogathatják – már ha nincs klausztrofóbiájuk –, és 1985-ben felkerült az UNESCO Világörökség-listájára.