A haláluk előtt a súlyos betegek néha visszanyerik az erejüket, de senki sem tudja, hogy miért

A technológia és az orvostudomány nemhogy az elmúlt több ezer vagy több száz évben, hanem az elmúlt pár évtizedben is felfoghatatlan mértékben fejlődött. Rengeteg betegséget tudunk meggyógyítani, rengeteg állapotot tudunk megérteni, sőt már az örök életről sem annyira elrugaszkodott beszélni – elvégre az öregedés oka már megvan, csak még nem tudjuk megfelelően kivizsgálni. A haláltól viszont akkor sem szabadulnánk meg teljesen, ha az öregedéstől igen, és bár ennek folyamatát is egyre jobban ismerik a tudósok, még mindig sok benne a kérdőjel.

Ilyen kérdőjel például az is, hogy pontosan mi lehet az oka annak, hogy halálos betegeknél – főként az agyi funkciókat romboló betegségeknél, mint az Alzheimer-kór – olykor megfigyelhető, hogy váratlanul jobban lesznek, erőre kapnak, demens betegeknél még az elveszettnek hitt kognitív képességeiket is visszanyerik. A javulás mindig átmeneti, és általában közvetlenül a halál előtt jelentkezik, ami különösen zavarba ejtő lehet, nemcsak az orvosoknak, hanem a hozzátartozóknak is.

Ezt a jelenséget úgy hívják, hogy terminális luciditás, és ha valaki hozzám hasonlóan krónikusan online, akkor biztos találkozott már vele mémekben, például ebben. A terminális luciditás nem hivatalos orvosi terminus, jól definiált kritériumai sincsenek, de az biztos, hogy létezik. A szakirodalomban már a 18. században is feltűntek olyan esetek, hogy hospice ellátásban dolgozók és hozzátartozók azt tapasztalták, hogy egy haldokló megmagyarázhatatlan módon újra önmaga lett.

Ahogy az ebben a 2021-es tanulmányban is szerepel, a terminális luciditás élesen elkülöníthető a demens betegeknél egyébként is jelentkező jobb és rosszabb napoktól. Itt nem arról van szó, hogy egy kicsivel jobb a beteg állapota, vagy hogy felismeri a környezetét: az illető ilyenkor úgy beszélget, mint régen, különféle emlékeket idéz fel, a kedvenc ételét kéri, felismer embereket egy fotóról, esetleg eszébe jutnak becenevek, évtizedes belsős poénok. A kutatók arra is rámutattak a tanulmányukban, hogy néhány esetben a hirtelen éber epizód hónapokkal, évekkel a halál előtt következett be, ami talán még megmagyarázhatatlanabb – erre paradox luciditásként szoktak hivatkozni.

Andrew Peterson, a tanulmány egyik szerzője a Scientific Americannek azt mondta, ennek a széles körben tapasztalt jelenségnek komoly implikációi vannak, hiszen arra utal, hogy a demens betegek agyában is lehetnek olyan neurális útvonalak, amelyekkel helyre lehet állítani az elveszett kognitív funkcióikat. Persze ehhez még sok vizsgálatra van szükség, ami ebben az esetben különösen nehéz: ha egy demens beteg átmenetileg teljesen magánál van, valószínűleg a családjával tölti ezt az időszakot, nem egy MR-vizsgálaton, hogy kiderüljön, mi zajlik az agyában.

Mivel a luciditás nemcsak közvetlenül a halál előtt jelentkezhet, hanem jóval előtte is, az sem feltétlenül ad teljes képet, ha a haldoklás folyamatát vizsgáljuk, de a két dolog gyakori összekapcsolódása miatt jelenleg ebből lehet a leginkább tippelni, hogy mi áll a háttérben. Egy 2023-as tanulmányban a kutatók négy, kómában fekvő, az életfenntartó gépekről lekapcsolt emberből kettőnél figyelték meg, hogy az agyukban jelentősen megnőtt az aktivitás, miközben megállt a szívük. Ez a kutatás alátámasztotta azt, amit állatkísérletekben többször is megállapítottak már: a szívhalál beállta utáni percekben az éberséghez és az emlékek előhívásához is kapcsolható gamma agyhullámok tevékenysége hirtelen megnő, mielőtt végleg eltűnne. A több vonatkozó tanulmányban is közreműködő Jimo Borjigin szerint ennek oka az lehet, hogy az agy megpróbálja kompenzálni a szív leállásával keletkező, oxigénhiányos állapotot.

Szerinte a terminális luciditásnál is valami ilyesmi történhet, az agy egyszerűen csak tesz egy utolsó nagy erőfeszítést.

Azzal, hogy az oxigénhiányos állapot részben felelős lehet a halál előtti luciditásért, más szakértők is egyetértenek. Egy intenzív osztályon dolgozó orvos, Sam Parnia 2017 és 2020 között egy olyan kutatást vezetett, amelyben 500 súlyosan beteg ember agyi tevékenységét vizsgálták meg újraélesztés közben. A pácienseket menet közben hangokkal és képekkel is stimulálták, és ha sikerült őket visszahozni az életbe, akkor megkérdezték tőlük, hogy mire emlékeznek az egészből. Azt ez a kutatás is megállapította, hogy újraélesztés közben megnő az agyi tevékenység, de az is kiderült belőle, hogy minden ötödik embernek volt valamilyen éber epizódja.

Parnia szerint ennek oka az lehet, hogy a haldokló agyban átszakadnak azok a gátak, amelyek alapjáraton lehetővé teszik, hogy bizonyos dolgokra fókuszáljunk, és így halálunk előtt olyan részeihez is hozzáférünk, amelyekhez egyébként nem. Az összes gondolatunk és emlékünk egyszerre tör elő ilyenkor, de Parnia úgy véli, ezek nem puszta hallucinációk – amik oxigénhiányos állapotban, például hegymászóknál elő szoktak fordulni –, ezek az emberek a saját környezetüket is észlelik. Parnia jelenleg is kutatja ezt a témát, nemrég pedig egy podcastban is beszélt a halál folyamatáról.

Akármi is áll a terminális luciditás hátterében, az elmúlt évek kutatásai egyre inkább arra utalnak, hogy a halál valójában rendkívül aktív és összetett folyamat, nem pedig olyan fokozatos elhalványulás, amilyenre sokan gondolnak, amikor erről van szó. Ahhoz viszont, hogy megértsük, pontosan mi zajlik le ilyenkor, és esetleg következtetéseket is levonjunk ebből, valószínűleg még sokat kell majd várni.