A kaliforniai tini, aki a tudomány kedvéért 11 napig egy szemhunyásnyit sem aludt

„Az alváshiánytól olyan érzésem volt, mintha korai Alzheimerem lenne” – emlékezett vissza Randy Gardner 2017-ben, a 71 évesen, amikor az NPR-nek adott interjúban arról a kísérletről mesélt, amikor 11 napig nem aludt. Az egész egy San Diegó-i tudományos versennyel kezdődött, amit az akkor 17 éves Gardner és haverjai meg akartak nyerni.

1963 decemberében, a téli szünet idején Gardner és iskolatársa, Bruce McAllister, azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy megdöntik az ébren maradás világrekordját. Úgy vélték, ez biztosan elég lesz ahhoz, hogy lekörözzék a többi versenyzőt, akik szintén beneveztek a városi tudományos vetélkedőre. A rekord akkor 260 óra volt, azaz tíz nap és húsz óra, amit egy 23 éves rádiós DJ, Tom Rounds állított fel úgy, hogy ezalatt végig egy áruház kirakatában ült.

Gardner és McAllister pénzfeldobással döntötték el, hogy ki lesz a kísérleti alany és ki a kísérlet megfigyelője, aki gondosan feljegyzi, hogy milyen hatással van a másik kognitív képességeire, illetve a kosárlabdapályán nyújtott teljesítményére az alvásmegvonás. A szerencse McAllister oldalára állt, aki december 28-tól három napon keresztül virrasztott Gardner mellett. Aztán kicsit később arra riadt, hogy a falnak dőlve jegyzetel álmában – de nem a papírra, hanem a tapétára.

A két laikus kutatóhoz még egy barát, Joe Marciano csatlakozott, aki McAllister mellett figyelte, hogy mit vált ki Gardnerből az állandó ébrenlét. Ők voltak a felelősek azért is, hogy társuk ne szenderedjen el, és ezért mindent bevetettek: hideg zuhanyt, hangos zenét, rengeteg kólát, és persze rendszeresen lejártak vele a kosárlabdapályára.

Ahogy teltek a napok, úgy vált egyre ismertebbé a három San Diegó-i tinédzser tudományos projektje. Riporterek érkeztek az ország minden részéről, hogy kérdéseket tegyenek fel Gardnernek, aki akkor már napok óta nem aludt. A kísérlet médiaszenzációvá nőtt, és egy ideig az amerikai sajtóban elnyomta a Beatles látogatása és a John F. Kennedy meggyilkolása körüli híreket is. Az újságból ismerte meg Gardner nevét a Stanford Egyetem professzora, dr. William C. Dement is, aki (állítása szerint) akkoriban az egyetlen szakmabeli volt, aki az alvást mélyebben kutatta.

Mire számíthat az ember, ha olyasvalakivel találkozik, aki már 8-9 napja ébren van? Nem sokra jóra, igaz? Ehhez képest Dement és Gardner kosarazni jártak, meg bowlingozni, sőt Gardnernek többször sikerült legyőznie a stanfordi professzort flipperben. Nem úgy tűnt, mintha Gardnert különösebben megviselné az alváshiány, a legfeltűnőbb tünet az volt, hogy ingerlékenyebb volt a szokásosnál. McAllister úgy emlékszik, hogy egy alkalommal, amikor Gardner hallását, látását és szaglását tesztelték, gorombán rájuk förmedt, hogy ne dugdossanak már mindent az orra alá, mert zavarják az illatok. Egy ponton a rekordra pályázó tinit a haditengerészet kórházába is bevitték, ahol mindenféle műszerrel monitorozták az agyát.

Végül 264 ébren töltött órával Gardnernek sikerült túlszárnyalnia a világrekordot, amiről persze az újságok is be akartak számolni. „Az utolsó napon egy pillanatra elpattant bennem valami. Emlékszem, hogy ráripakodtam az riporterekre, akik újra és újra ugyanazokat a kérdéseket tették fel. De hát csak egy kölyök voltam” – mesélte utólag Gardner, aki a rekord felállítása után 14 órán keresztül szundikált egy kórházi ágyon. Miután felébredt, azt mondta, bágyadtnak érzi magát, olyan átlagosan bágyadtnak. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki az elmúlt másfél hétben egyetlen szemhunyásnyit sem aludt.

Míg Gardner próbált ébren maradni, az őt körülvevők folyamatosan figyelték a mentális és fizikai állapotát. Gardner az NPR-nek adott interjúban azt mondta, a kísérlet fizikailag nem volt annyira megterhelő, bár elég sokszor émelygett közben – inkább az rémisztette meg, hogy az alvásmegvonás milyen hatással volt rá mentálisan. Könnyen elfelejtett dolgokat, ingerültté és türelmetlenné vált. Dement szerint a nem alvás Gardner analitikus és motorikus képességeire is hatással volt, míg dr. John Ross, aki a stanfordi professzor előtt vizsgálta meg, olyan tüneteket írt le, mint hallucinációk, téveszmék és koncentrációs zavar.

Gardner nem sokáig örülhetett a rekordjának, sem a San Diegó-i versenyen szerzett győzelemnek, ugyanis két héttel később egy másik kaliforniai fiatalnak, a 20 éves Jim Thomasnak sikerült 266 és fél órán át ébren maradnia. Gardner kísérlete és a 11 napon át készült feljegyezések azonban mind nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a kutatók megértsék a mikroalvás jelenségét, amit már valószínűleg mindenki tapasztalt, például utazás közben, amikor a buszon ülve egy-egy pillanatra elbóbiskol.

Az utolsó rekorder, aki Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült, mint a legtovább ébren maradó ember, a szintén kaliforniai Robert McDonald volt, aki 1986-ban közel 454 órán át, azaz csaknem 19 napig nélkülözte az alvást (ezen a ponton felmerülhet a kérdés, hogy vajon mi lehet a kaliforniai levegőben). Ezután a Guinness úgy döntött, hogy törli ezt a kategóriát a rekordok közül, mert az ilyen kísérletek elég károsak az egészségre.

Az alvásmegvonásnak valóban súlyos tünetei lehetnek. A Health azt írja, hogy 72 óra ébrenlét után az ember gyakorlatilag elveszíti a kapcsolatát a valósággal. Elkezd hallucinálni, olyan dolgokat hallani és látni, amik valójában nincsenek ott, és olyan téveszméi is lehetnek, hogy valaki összeesküvést sző a háta mögött, vagy éppen egy titkos küldetésen vesz részt.

A megfelelő minőségű és mennyiségű alvás az egyik legfontosabb alappillére az egészséges és kiegyensúlyozott életnek. Alvás közben tud a szervezetünk és az idegrendszerünk regenerálódni, mégis sokszor az alvásra szánt időnkből csípünk le, pedig ez hosszú távon súlyos egészségi kockázatokkal is járhat. Ebben a cikkünkben írtunk arról, hogy mit tehetünk a jobb alvásért.