A Nobel-békedíj talán a legrangosabb elismerés, amelyet egy, a békéért legtöbbet tevő ember vagy szervezet kaphat, természetéből fakadóan ugyanakkor ez váltja ki a legtöbb vitát is, méghozzá gyakran jogosan. Mahatma Gandhi például sosem kapta meg, 1948-ban pedig ahelyett, hogy posztumusz odaítélték volna neki, inkább nem osztották ki, de a mostanra húsz különböző bűncselekménnyel vádolt mianmari Aung Szan Szú Kji vagy a palesztin Jasszer Arafat díjazása is máig vitatható.
Persze vannak kevésbé véleményes esetek is, 2000-ben például az akkori dél-koreai elnök, Kim Dedzsung kapta meg, akit Nelson Mandelához is szoktak hasonlítani. Ebben az évben viszont volt egy némileg váratlan jelölés is, a többi Nobel-díjhoz képest eleve tágabb potenciális jelölti kör ugyanis még tovább tágult azzal, hogy a díj történetében először egy város is ott volt a jelöltek között.
Ez a város a koszovói határ közelében fekvő, tizenhatezres albániai Kukës volt, amely a koszovói háború idején több mint hússzor annyi menekültet fogadott be a szomszédból, mint ahányan ott éltek. A határ menti kisváros ezzel egy csapásra világhírű lett, amire korábban sosem volt még példa, dacára annak, hogy Kukës történelme egészen a Római Birodalomig vezethető vissza. A régió a rómaiak után a bizánciak és a törökök birodalmának is része volt, mielőtt Albánia 1912-ben kikiáltotta volna a függetlenségét.
A második világháború után a koszovói albánok Jugoszlávia fennhatósága alá kerültek, Kukës pedig Enver Hoxha albán diktátor Albániájának határán találta magát. Az évek múlásával egyre paranoiásabb Hoxha vasmarokkal irányította az országot, és amellett, hogy alapvetően kenyerekhez használatos keverőgépekkel semmisíttetett meg kényes dokumentumokat, rengeteg alagutat is ásatott az országban. Az egyik legnagyobb, hét kilométeres járatot éppen Kukës alatt ásták ki a 70-es években, alighanem azzal a szándékkal, hogy
háború esetén az egész lakosságot oda lehessen menekíteni, így nem meglepő, hogy a máig létező alagútrendszert a helyiek csak föld alatti városként emlegetik.
A menekülteket viszont nem itt szállásolták el, amikor 1999 tavaszán, a koszovói konfliktus csúcsán átkeltek a határon, hanem részben a saját otthonaikban, részben pedig az üres helyekre felhúzott sátorvárosokban és stadionokban. A Washington Post akkori beszámolója szerint a helyiek 90 ezer embert szállásoltak el az otthonaikban, azaz gyakorlatilag minden kukësire öt menekült jutott. De ha húsz éhes száj volt, akkor a kenyerüket is hajlandóak voltak húszfelé vágni. Mindezért pedig nem is vártak semmilyen támogatást az államtól.
Lush Alida Ismailaj, aki annak idején újságíróknak segített beszámolni a koszovói helyzetről, a BBC-nek nemrég elmondta, hogy az első estén 13 ezer embert szállásoltak el a városban, közülük pedig többen a helyi rádió épületében aludtak a padlón. Hoxha kommunista rezsimje annak idején propagandaadónak alapította a Radio Kukesit, 1999-ben azonban hirtelen a dolgok sűrűjében találták magukat. Ebben a helyzetben pedig a menekülők elszállásolásán túl azzal is kivették a részüket az eseményekből, hogy folyamatosan sugározták Koszovóba a biztonságban átértek neveit, hogy a szeretteik is tudják: megmenekültek.
Ismailaj a BBC-nek arról is beszélt, hogy a Nobel-jelölésnél talán jobb lett volna, ha a város meg is nyeri a díjat, mert így talán később is nagyobb figyelem irányult volna rá, és nem mentek volna el annyian Kukësből. A régió az amúgy sem túl tehetős Albánián belül is mindig elmaradottnak számított, így nem volt meglepő, hogy külső segítség híján a város lakosságának több mint fele elköltözött. Mostanra viszont már Nobel-békedíj nélkül is okkal lehetnek optimisták azok, akik hátramaradtak.
A városnak nemrég lett kész a saját reptere, amely a külföldön élők mellett a turistákat is odavonzhatja a városba, amelyet a Nobel-békedíjas történet mellett a kommunista diktatúra alagútjai és egyéb maradványai, valamint a környék természeti adottságai is jó úti céllá tesznek. Persze a történelem még mindig kísérti a várost, annak ellenére ugyanis, hogy Szerbia már elismeri a koszovói rendszámtáblákat, a függetlenségét 2008-ban kikiáltó országot természetesen még mindig nem. Ahogy pedig az a tavaly nyári, koszovói incidensből is látszik, a helyzet még mindig bármikor elfajulhat.
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!
