Ha ősz, akkor a fákról szállingózó, majd a talajt takaróként beborító, sárgás-vöröses levelek. Ha tél, akkor a lombkoronájuktól megszabadult, csupaszul nyújtózkodó faágak. De lehet bármilyen évszak, egy dolog állandó: az örökzöldek szélben, fagyban, napsütésben is zöldellnek, maximum némi hó takará el a bérci tetőt. De miért van az, hogy egy fenyőfa maximum a kivágása, és a nappaliban feldíszítve eltöltött hetek után dobja le a tűleveleit? Egyáltalán, miért vannak tűlevelei rendes levelek helyett?
A válasz mindkét kérdésre abban keresendő, hogy a különféle fafajták milyen stratégiát választanak ahhoz, hogy megbirkózzanak a téli hideggel. Mi, emberek is más-más módon készülünk fel a télre: van, aki inkább jól befűt, hogy a legnagyobb mínuszokban is egy szál pólóban nézhesse az Igazából szerelmet, mások eszkimónak öltöznek, hogy ne tréfálhassa meg őket a fogyasztási jelleggörbe, aki pedig teheti, melegebb éghajlatra látogat.
A fák is különféle megközelítésekkel próbálkoznak. A leveleik zöldjét a klorofill adja, amely a fotoszintézisért felel, azaz a napfényt elnyelve energiát termel. A lombhullatók az ősz beálltával elkezdik kivonni a leveleikből a klorofillt, hogy az előállításához szükséges értékes ásványi anyagokat eltárolják tavaszig, amikor újra elkezdenek belőlük leveleket növeszteni.
Az örökzöldek viszont kivárásra játszanak. Az ő stratégiájuk sem az, hogy egész télen fotoszintetizálnak. A hideg az ő anyagcseréjüket ugyanúgy lelassítja, mint más fákét, így hiába zöldellnek rendületlenül, télen ők sem fotoszintetizálnak többet, mint lecsupaszodott rokonaik. Az igazi különbség abban mutatkozik, hogy a különféle fák hogyan egyensúlyoznak a levélnövesztés energiaszükséglete és a levél energiatermelése között. Azaz hogy melyik levéltípus növesztésére fordítandó energia-befektetés mennyi idő alatt térül meg.
A lombhullatók nagy, széles leveleket növesztenek, amelyek turbó fokozatban fotoszintetizálnak, de erre szükségük is van, mert egyetlen évad alatt kell kitermelniük a költségüket. Addig nincs is ezzel gond, amíg ideális körülmények között kell dolgozniuk, de nagyobb magasságokban, hidegebb vidékeken, ahol zordabb és rövidebb a növekedési időszak, ezért kevesebb idő jut a fotoszintézisre, a levelek növesztésébe fektetett energia már nem tud megtérülni.
Az örökzöldek ezzel szemben hosszú távra terveznek. Ők a szép nagy levelek növesztése helyett inkább a tűleveleik szívóssá tételébe fektetik az energiájukat. A tűlevelek nem képesek egyetlen éven belül kitermelni a rájuk fordított energiát, viszont jóval strapabíróbbak és energiatakarékosabbak, így nem is kell minden évben lehullatni őket. Így sokkal több idejük van pozitívba fordítani a mérleget – és minél szívósabbak, annál több idő kell a beléjük fektetett energia ledolgozására.
Bár minden örökzöld hasonló stratégiát követ, közöttük is óriási különbségek vannak energiagazdálkodás tekintetében, és így abban is, hogy hány éven keresztül őrzik meg a leveleiket. Valójában ugyanis az örökzöldek is hullatják a leveleiket, csak nem évente. A mérsékelt övi simafenyő tűlevelei például csak két levélnövesztési időszakra vannak kalibrálva, azaz a levelei minden második télre lehullanak. Ezzel szemben a nagy magasságokban honos fajok, mint a bozontos fenyő vagy a simatűjű szálkásfenyő, akár ötven éven át is megtartják az egyes tűleveleiket – más szóval ilyen sokáig eltart, amíg a kietlen viszonyok között ledolgozzák a rájuk fordított energiát.
Ritka kivételként vannak olyan toboztermők is, amelyek, bár rokonaikhoz hasonlóan tűlevelűek, mégsem örökzöldek, hanem minden télre ledobják a tűleveleiket. A toboztermők nagy többsége örökzöld, de öt nemzetség fajai kivételek: a vörösfenyők, a mocsárciprusok, illetve három olyan faj, amely a saját nemzetsége egyetlen tagja: a kínai aranyfenyő, a kínai mamutfenyő és a kínai mocsárciprus (amely neve ellenére nem a mocsárciprusok nemzetségébe tartozik).
A nagy hideg azonban az örökzöldek tűleveleit is fenyegeti, amelyekre ugyanúgy végzetes lenne, ha lefagynának. Ennek elkerülése érdekében az örökzöldek olyan fagyásálló anyagokat termelnek, amelyek csökkentik a sejtjeikben található víz fagyáspontját, és így védik a sejtstruktúrát a fagytól. Egy másik veszély a hó puszta tömege: ha sok hó gyűlik fel az ágakon, azok letörhetnek. A tűlevelek ebben a tekintetben is strapabíróbbak, hiszen kevesebb hó tud rájuk rakódni, mint a lombhullatók szélesebb leveleire. A hókár elkerüléséért nemcsak a tűlevelekkel, hanem az ágszerkezetükkel is tesznek a toboztermők. Az ágaik nemcsak hajlékonyabbak, de a törzstől kifelé és lefelé nyúlnak – elég csak a gyerekrajzok lefelé szélesedő háromszögekből álló karácsonyfáira gondolni.
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!
