A középkori jobbágyok tényleg feleannyit dolgoztak volna, mint mi?

Egész sok tévképzet él az emberek fejében a középkori jobbágyokról. Korábban már írtunk arról, hogy vajon állandóan koszosak és büdösek voltak-e, mint a Gyalog Galopp anarchoszindikalista osztályharcosai, de most inkább az alapokkal foglalkozunk.

Az elmúlt időszakban ugyanis megjelent egy kép a Facebookon, ami szerint a középkori paraszt/földműves/jobbágy évente mindössze 150 napot dolgozott. Ez elég kevésnek hangzik, ugye? Szerintünk is, ezért született meg most az Észkombájn és a tényellenőrző rovatunk, az Ellenőrző eme frankeinsteini szerelemgyereke.

Mi az, hogy jobbágy?

Kezdjük az alapoknál. A képet megosztotta a Brave New Films nevű szervezet Facebook-oldala is, tehát feltételezhetjük, hogy az amerikai nézőpontot képviseli. Tekintsünk el attól, hogy ez egy meme, tehát nem kéne komolyan venni, ugyanis ez az egész nem egy új elképzelés: már több újságcikk is született arról, hogy bizonyos szempontból mennyivel jobb volt középkori földművesnek lenni, mint manapság egy irodában robotolni.

Ezek a cikkek azonban elkövetnek egy óriási hibát: nem létezett ugyanis olyan, hogy európai jobbágy. Egy masszaként kezelik az egész kontinenst, holott ahány régió, annyi szokás, és a történelemérettségi óta tudjuk, hogy ha a töriről beszélünk, térben és időben is be kell határolni magunkat. Ugye ennél az állításnál az első kritérium bukó, és a második is annak tűnik. Ugyanis a középkor nagyjából az 5.-től a 15. századig tartott, és nem igazán fair ezeréves távlatra lepedőként ráhúzni egy-egy állítást.

A másik tévedés az, hogy jobbágy = valaki, akinek volt egy földesura, akitől kapott földet, amit megművelt. Az igaz, hogy ők is jobbágyok, de jobbágyok voltak ezenkívül a helyi asszonyok, akik feljártak a várba kenyeret sütni az uraság udvarának, a falusi és mezővárosi kézművesek, kereskedők és mindenki, aki nem nemesi születésű volt, és egy nemes birtokán élt.

„A jobbágy az, aki földesúri joghatóság alatt él. Ez a legfontosabb. Ehhez hozzátehetjük még, hogy kisebb-nagyobb gazdasággal is rendelkeztek, azokat pedig, akiknek csak minimális telki földjük volt, vagy egyáltalán nem volt földjük, csak a településen volt egy házuk, zselléreknek nevezték”

– magyarázta Nógrády Árpád, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Mi ne essünk az ellenőrzött állítás hibájába: a cikkben nagyrészt a 14-15. századról beszélünk, és a történelmi Magyarországról.

Csak hogy eloszlassa azt a tévképzetet, hogy a jobbágyok mind szegények lettek volna, Nógrády beszélt egy 1425-ös szlavóniai forrásról is, ami kitűnő keresztmetszetet ad a késő középkori jobbágyságról. Ebben több mint négyszáz adófizető jobbágyot soroltak fel, az adót egy előkelő nemesi család szedte be. Az adót valószínűleg már a jobbágyok vagyona alapján vetették ki. A legkisebb és legnagyobb befizetett adó között 28 fokozatban kereken 200-szoros volt a különbség. Míg a legszegényebbek mindössze 40 dénárt (a korabeli árfolyamon 1/8 aranyforintot) adtak, addig a leggazdagabb jobbágyoknak fejenként 25 aranyforintot kellett befizetniük egy évre. Összehasonlításképpen: Sopron külvárosában, azaz a városfalon kívül 1430-ban 32 aranyforintért komplett kovácsműhelyt lehetett venni, lakással. És a kérdéses jobbágyok olyan tehetősek voltak, hogy simán kicsengették.

Lehetett valaki tehetős debreceni tőzsér, aki százszámra hajtotta a marhát Bajorországba, vagy akár a pécsi püspök német faktora, aki Pécs főterén emeletes kőházban élt, és egy-egy üzletkötés során több száz aranyforint értékű áruval kereskedett, jogilag jobbágynak számítottak. Nem is volt ez megbélyegző, hiszen a lakosság több mint 90 százaléka hasonló saruban járt.

A legfontosabb, hogy a jobbágy mai értelemben vett polgári földtulajdonnal nem rendelkezhetett (leginkább a speciális helyzetű szőlő volt az). Tegyük hozzá, a középkori nemesi földbirtok sem számított mai értelemben vett polgári tulajdonnak, korlátozott volt az öröklése, és hivatalosan királyi engedély nélkül – főleg a nagyobbakat – nem adhatták-vehették.

Fontos továbbá, hogy ki előtt kellett keresnie a jobbágynak az igazát. A debreceni esetben ez azt jelentette, hogy ha peres ügye támadt, akkor a mezőváros tanácsához és a földesúrhoz, például 1444-től a Hunyadiakhoz kellett fordulnia, a pécsi kereskedőnek pedig a pécsi tanácshoz és a püspökhöz. Egy Hunyadi persze nem maga bíráskodott, ahogy a pécsi püspök sem, nevükben a debreceni, illetve a pécsi udvarbíró vagy a várnagy ítélkezett. Akár halálra is ítélhettek egy jobbágyot, bár, ha nem volt pallosjoguk, ezt nem hajthatták végre, az elítéltet át kellett adniuk a vármegye ispánjának. Két réteg volt, akikre nem ez vonatkozott: a nemesekre, függetlenül attól, milyen volt az anyagi helyzetük, valamint a szabad királyi városok polgáraira.

Mi igaz tehát a Facebookon terjedő állításnak abból a részéből, hogy a jobbágyok definíció szerint a szegény földművesek voltak?

„Ők ezt nem is élték meg olyan rosszul. Amikor arról tanulunk az iskolában, hogy »a városi levegő szabaddá tesz«, az egyfelől igaz, de azt se feledjük, hogy tudunk olyan tehetős mezővárosi, például sárvári jobbágyokról, akiket ugyan egy világ választott el földesuraiktól, a kékvérű arisztokrata Kanizsaiaktól, de azért megbecsült emberei a főnemesi családnak. Egy ilyen intézte például Kanizsai László gyerekei számára a vásárlásokat Bécsben, tehát egyfajta bizalmi ember volt, szó sincs arról, hogy ő egy megvetett »bugris« lett volna. Sárváron fontos szerepe volt a helyi társadalomban, megbecsültséget élvezett, ami íratlan előjogokkal is járt, és a vagyonosodását is elősegítette” – mutatott rá arra Nógrády, hogy a tehetősebb jobbágyok sokszor miért nem költöztek be szabad királyi városokba. Ha marad, akkor ismerős helyen, ismerős arcok és körülmények között, kapcsolatait kamatoztatva élhet, míg a városban lehet, hogy csak egy tizedik alabárdos lenne, és a vagyonát is kevésbé tudná gyarapítani.

„Az úr palástja minden jobbágyára kiterjedt, és attól volt úr az úr, hogy megvédte a saját embereit. A középkor hűbéri jellegű világa úrra és alattvalóra nézve egyaránt kötelezettségekkel járt, és ez a hűbériség sajátos magyar változatára, a familiaritásra nézve is igaz”

– jegyezte meg Nógrády, majd azzal zárta a jobbágyokról elmondottakat, hogy az idézett 1425. évi adójegyzékben szereplő számok ellenére a középkor a jövedelmekhez mérten a kis adók világa volt. A késő középkori Európa ugyanis ahogy a modern államot, úgy az újkori nagy adóterheket sem ismerte.

Mi az, hogy idő?

Térjünk át a konkrét kérdésre: mennyit dolgoztak a jobbágyok? Ez megint egy olyan kérdés, amihez hátrébb kell lépnünk egyet. Mi volt a jobbágyoknak egy nap? Hogy mérték az időt?

Az átlagember ma már gyakorlatilag minden szívverésnyi időhosszra kínosan ügyel. Ha 10 szívveréssel később érünk a megállóba, mint terveztük, akkor simán lehet, hogy már csak szomorúan integethetünk a busz hátuljának. A másodperc töredékén múlnak sportrekordok, tudományos kísérletek. Az időnk is nagyon be van osztva. Átlagosan heti 5 napon is 8 órát hivatalosan munkával töltünk. Marad 16, amibe bele kell férnie az alvásnak, az evésnek, a háztartás igazgatásának, az utazásnak, a hobbiknak és a szociális életnek.

A középkori ember nem egészen így élt. Kezdjük azzal, hogy az óra mint mechanikai koncepció vagy időmérési egység nem igazán szerepelt a legtöbb ember időfelfogásában. A legtöbben a 12-12 kánoni órában gondolkodhattak, tehát abban, hogy a kolostorokban, illetve a káptalanokban mikor zsolozsmáztak (a zsolozsma a hivatalos közösségi ima), a hivatalos imaórák pedig hóránként (azaz kb. 3 óránként) a nap egy-egy kiemelkedő időpontjához kötődtek, például a nappal első órájához, a hajnalcsillag megjelenéséhez vagy az utolsó órához, amikor gyertyát gyújtottak. (A legismertebb közülük az esti imaóra, a vesperás.) A magyar mezővárosokba nagyjából a 15. század vége felé gyűrűzött be a modern időfogalom csírája. És tényleg csak csíra, mert ekkor még csak az jelent meg, hogy egy napban 24 óra van. Ne felejtsük el, hogy az emberek ekkor még azt gondolták, hogy minden égitest a Föld körül kering.

Természetesen már az ókor óta léteznek időmérő műszerek, de nem véletlen, hogy ma már nem nap- vagy vízórát használunk. A középkori Magyarország órahasználatát Csukovits Enikő tanulmányai alapján ismerjük. Az egész biztos, hogy az első mechanikus órák Európában valamikor a 13. században jelenhettek meg. Az 1300-as évek első feléből már vannak írásos források ezekről a nagyméretű, tornyokba épített szerkezetekről. Magyarország sem volt nagyon lemaradva: a legkorábbi forrás a 14. század végéről származhat. Sajnos nem egyértelmű, mert egy városi számadáskönyvről van szó, amiben egy órásmester özvegyét említik meg. Ha volt órásmester, valószínűleg óra is volt, de nem mindegy, milyen. Lehet akár vízóra is, nem lehet biztosra mondani. Az viszont biztos, hogy 1419-ben már állt egy gépóra Bártfán, ami azt jelenti, hogy már évekkel korábban felhúzhatták.

De a középkor nagy részében nem volt óra, tehát az emberek sokkal természetesebb, szabadabb ütemben élték az életüket. Viszont emiatt nagyon nehéz értelmezni, mire is gondolnak az évi 150 nap melót hirdetők.

Mi az, hogy munkaidő?

Kezdjük azzal, hogy a középkorból nem sok írásos forrás maradt fent arról, hogy a jobbágyok pontosan hány órától hány óráig dolgoztak. Ennek egyik okát részletesen kifejtettük, de valószínűleg hozzájárult az is, hogy a naplózás a lelki egészségért még nem volt olyan elterjedt, mint manapság, ahogy az írástudás sem.

Ami van, abban sem feltétlenül arról írtak, hogy mennyit dolgoztak az emberek. Magyarország középkori, azaz 1526 előtti történetéről mintegy 200 ezer forrás maradt fent, az azonban eléggé változó, hogy milyenek. Vannak köztük mindössze néhány soros nyugták és perhalasztó oklevelek, de vannak több száz oldalas városi számadáskönyvek is, amik szintén egy-egy tételnek számítanak. Ez a régióban elég jónak mondható, de Nyugat-Európához nem lehet hasonlítani. Magyar kutatók gyakran járnak például olasz levéltárakba, mert sok magyar vonatkozású forrást ott találnak csak meg.

Itthon az Árpád-korból kerekítve 10 ezer oklevél maradt fenn, ám ezek eloszlása egyenetlen. 1200-ig mintegy 200 oklevelünk van, 1301-ig viszont már tízezer jön össze. Később, 1301 és 1330 között pedig még tízezer, és ezek a nagy ugrások jellemzik a későbbi évszázadokat is.

Tehát a történészek leginkább közvetett adatokból tudnak következtetni arra, hogy mennyi munka lehetett – mint például abból, hogy évi kb. 52 vasárnap fixen munkaszüneti nap volt, és azt is meg tudják nézni, hogy egy adott régióban milyen egyházi ünnepek voltak. Ugyanis az amerikai elképzelésekkel ellentétben ez sem volt egységes, akár egymástól nem messzi faluk között is eltérhetett, például a védőszentbeli különbségek miatt.

Azért néhány dolog egészen biztos. A legnagyobb dologidőben, vagyis aratáskor valószínűleg napkeltétől napnyugtáig a határban dolgoztak. Egy 1570 körüli feljegyzésből úgy tűnhet, hogy a parasztok valójában csak enni és aludni jártak ki a földekre, de azért érdemes figyelembe venni, hogy ezt a durhami püspök írta napi vagy hetibérért foglalkoztatott parasztokról, és maga is birtokos lévén a munkáltatók véleményét hangoztatta, híradása aligha tekinthető elfogulatlannak. Bárhogy is volt, amikor dolgoztak, az nagyon kemény volt – amihez valóban hozzátartozott, hogy nagyokat ebédeltek, és igen, szundiztak nap közben.

„Nagyon kemény munka, azt azonban nem tudjuk megmondani, hogy hány óra naponta, mert egyszerűen fel sem merült bennük, hogy számontartsák. Nem is volt mivel számontartaniuk”

– mondta Nógrády Árpád.

A földesúr nem várta el, hogy minden paraszt ugyanakkor kezdje a munkát, és ötkor letegyék a kaszát. Időbeosztásukat a feladat szabta meg, egy dolog volt fontos: a munkát el kellett végezni. Ehhez hajnalban már kiértek a földre, ahol végigdolgozták a reggelt és a délelőtt jelentős részét. Délben, a legnagyobb melegben ettek, beütött a kajakóma, és mivel a középkoriak sem szerettek napszúrást kapni, valóban pihentek. De amint lehetett, újra szerszámot ragadtak és dolgoztak késő estig, mert a föld nem műveli meg önmagát. Bár percre pontosan nem tudjuk megmondani, a hagyományos paraszti gazdálkodásból kiindulva 10-12 órákat biztos, hogy dolgoztak. Ez egyébként mindkét nemre igaz, a férfiak mellett a nők is egész nap dolgoztak. Például ők vitték ki az ételt, kötötték a kévét a férfiak után, de még a csecsemőket és a gyerekeket is kivitték. Aratáskor gyakorlatilag a fél falu kiköltözött a határba.

Nem véletlen, hogy a föld méretét is például úgy mérték, hogy kaszaalja rét, azaz az a terület, amit egy ember egy nap alatt le tud kaszálni. A kaszálás volt egyébként a legjobban fizetett bérmunka, mert fizikailag is nagyon nehéz volt, és nehéz volt jól csinálni. A késő középkor volt a bérmunkások aranykora, mert miután a pestis elvitte Európa harmadát/felét, kevés volt a munkaerő, a jó munkaerő pedig még ritkább volt, így jól meg kellett fizetni. A keveset dolgozó középkori földműves képzete jórészt ehhez köthető. Ezt az aranykort aztán a 16. századi népességrobbanás törte le.

Az idejükkel szabadon rendelkeztek, de a kemény munkát rendszeresen megünnepelték, és valóban nagy lakomákat csaptak, amikor csak tudtak. Az úr nem biztos, hogy csak azért nem szólt bele, mert panem et circenses, és így nem hőbörögnek a parasztok, hanem valószínűbb, hogy azért, mert nem érdekelte. Amíg ő megkapta az adót, és engedelmeskedtek a parancsainak, a jobbágy lényegében azt csinált, amit akart. Az egyházi ünnepek is ezért jártak nagy bulikkal.

Mi az, hogy munka?

Ezzel azonban még mindig nem vagyunk közelebb a megfejtéshez. A fentiek alapján elképzelhető, hogy tényleg csak 150 napot dolgoztak, még ha az alatt a 150 nap alatt nagyjából másfélszer annyi munkaórát dolgoztak is, mint a mai átlag. Viszont a kérdés bonyolult.

A beszélgetésünk során Nógrády többször rámutatott, hogy a mai és az akkori munkásélet összehasonlítása olyan, mintha almákat hasonlítanánk nagy hadronütköztetőkhöz – a kettőnek semmi köze egymáshoz. Egészen máshogy gondolkodtak, egészen máshogy élték az életüket.

Gondoljunk csak bele, hogy milyen melósnak gondoljuk a középkori életet! Főleg a mai hétköznapjainkhoz képest. Mosni akarok? Kiválogatom a ruhát, bedobom a gépbe, ami egyszer csak csilingel, és kiteregetem. A legrosszabb esetben 2 óra összesen. A középkorban viszont fogni kellett a mosatlant, ami után két opció volt: vagy vizet kellett szerezni a kútról, amivel megtöltöttek egy dézsát, vagy lebattyogtak a közeli patakhoz, folyóhoz. Ezek után súroltak, dorongoltak, dörzsöltek, majd vihették haza a ruhákat teregetni. Egésznapos szórakozás az egész családnak! Vagyis általában a nőknek.

De vajon munkaként tekintettek erre? Biztosan nem tudjuk, de a saját hozzáállásunkból kiindulva nem. Azt gondolhatták, hogy ez egy olyan dolog, amit meg kell csinálni. Arról nem is beszélve, hogy egy nagyobb étkezés összerittyentése is sokkal több idő és energiabefektetés volt, mint manapság. Nem volt csak úgy meleg víz, nem volt gáztűzhely, nem volt airfryer.

Persze hűtőszekrény sem volt, úgyhogy amit lehetett, tartósítani kellett. A gyümölcsöt le- és befőzték, a húst feldolgozták, sózták vagy füstölték, ez szintén mind melós dolog volt. De munka volt? Mi munkának tekintjük, amikor elmegyünk bevásárolni? Annál mondjuk valamivel fárasztóbb volt a középkori módszer, és még önkiszolgáló kassza se volt.

A 150 nap mögötti egyik érv még az, hogy hát télen volt három hónap, amikor a jobbágyoknak nem kellett a földeken dolgozniuk. Az lehet, de nem csak a határban volt ám munka. A jószágot etetni, itatni kellett, ki kellett ganajozni és friss szalmát kellett alá rakni. Aztán néha meg kellett fejni, le kellett nyírni vagy vágni, az így keletkező produktumot pedig fel kellett dolgozni. A vasárnapok is hasonlóak voltak: oké, István király törvénye szerint lóval vagy ökörrel nem volt szabad a földeken dolgozni, de voltak teendők, amiket ugyanúgy el kellett végezni, például a jószágokkal, ami akkoriban nem feltétlenül számított munkának. Vagy igen, csak nem írták le.

„Annyira más világ, hogy szerintem nem összehasonlítható”

– mondta Nógrády.

Tehát nemcsak az idő-, hanem a munkafelfogásban is óriási különbségek voltak a mai állapotokhoz képest. Vegyünk példaként egy jobbágyot, aki eladná a terményét. Egy mai vállalkozó ehhez figyelembe venné, hogy milyen a járművének a fogyasztása, milyen messze van a piac, és mindenféle hatékonysági görbék cikáznának a szeme előtt.

A középkori jobbágy ezzel szemben annyit gondolt végig, hogy bizonyos távolságon belül hol tudja a legjobb áron eladni a portékáját, vagy – ha követte a földesúri balhékat, viszályokat – esetleg azt, hogy vásárba menet melyik szomszédos földesúr birtokát jobb elkerülni annak érdekében, hogy az áruját a saját földesura és a szomszéd birtokos vitája miatt nehogy lefoglalják. Ezután nem mérlegelt munkaidőt, hanem csak ment – mondjuk nem is nagyon tudott volna mivel munkaórát számolgatni, ugye.

Ekkoriban már házalók is járták a vidéket. A szegényebb családoknál rendszeres volt, hogy az asszonyok a hátukra kapták a puttonyt, megpakolták hétköznapi termékekkel, és begyalogoltak a városba, hogy ott eladják. Ez egyrészt bevételi forrást jelentett, másrészt a legnagyobb buli volt a világon, hogy beszélhetnek egy csomó olyan emberrel, akik nem a környező 5 kilométeren élnek. A debreceni piacon hallhattak például arról, hogy mi is történik a távoli Pozsonyban, ne adj Isten Bécsben. Ez vajon munkának számított? Mai szemmel nézve mindenképp, de nem biztos, hogy a korabeliek is így gondoltak rá.

Végezetül kanyarodjunk vissza a cikk elejére: a jobbágyok nem csak földművesek voltak. Jobbágy volt az az ajtónálló is az úr várában, aki egy közeli faluból származott, és váltással ugyan, de lényegében egész évben dolgozott a várban. Ugyanez igaz az istállósfiúra, a helyi kovácsra vagy a pékekre és szakácsokra, cselédekre, akik az úr lakóhelyén dolgoztak nap mint nap. Igaz, munkájukat nem ingyen végezték, azért éves bért (vagy a telkük után fizetendő adó elengedését) és ellátást kaptak. Képtelenség, hogy ők majdnem fél év szabadságban részesültek volna. Különben is, mi az a hétvége?

Tegyünk egy apró kitérőt a robotra. Ez az a munka, ami a földesúrnak ingyen jár a jobbágy részéről. Ez első hallásra úgy tűnhet, hogy félig rabszolgameló, de a valóságban évi egy-két-három nap volt. Sokszor egyébként arról volt szó, hogy egy adott faluban lakó jobbágyok például kötelesek voltak a falu határában álló hidat karbantartani. Ez nemcsak az úr, hanem az ő érdekük is volt. A korszakra egyébként is az a jellemző, hogy a földesurak inkább katonáskodtak, kevésbé gazdálkodtak, a földjeik egy részét pedig inkább kiadták bérletbe.

Bár ez egészen idillinek tűnhet, hogy mindenki maga szabja meg a munkaidejét, és a két kezének munkájával teremti meg a betevőt, a középkor egészen brutális volt. A mai nyolc óra irodai vagy akár fizikai munka sok esetben összehasonlíthatatlan azzal, amit a jobbágyok kénytelenek voltak elvégezni ugyanannyi idő alatt. És ez csak az élet egy része volt.

„Érdemes hangsúlyozni, hogy a középkor sok szempontból egy nagyon erőszakos, nagyon bizonytalan, kiszámíthatatlan világ volt. Mai szemmel nézve szerintem rosszul lennénk tőle. De nekik ez volt az életük. Bizonytalanabb, kiszolgáltatottabb, de egy szabad világ. A középkor embere sok szempontból nagyobb szabadságot élvezett, mint aztán a későbbi századokban jellemző volt”

– mondta Nógrády.

Kivéve persze a rabszolgáknak, akik az Árpád-korban még bőven léteztek. Nem teljesen olyan volt ez, mint az antik rabszolgaság, de a korabeli rabszolgát is piacokon adták-vették Például Pozsonyban. Hazavitte az úr, ahol aztán nem tudni, pontosan mennyit robotolt, de feltehetőleg rengeteget. Persze itt is árnyalt a kép, mert a belső cselédek, dajkák stb. egy része is közülük került ki, így gyakran szolgai állapotuk ellenére is bensőséges viszony fűzhette őket urukhoz. A jobbágy ezzel szemben szabad ember volt, aki – ha kifizette az adót – általában szabadon költözhetett. Egy hosszú időszakról van szó, úgyhogy természetesen volt nemes, aki ezt megpróbálta korlátozni, de a jobbágyok általánosságban szabadnak számítottak.

Akkor hát mi is megfejtés? Tényleg sokkal lazább volt a középkori jobbágyok munkanapja? A válasz az, hogy teljesen biztosat ugyan nem lehet mondani, de nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy nem – főleg, ha mai szemmel, a saját körülményeinket figyelembe véve nézzük.

„Ha sarokba szorítanak, hogy mondjam meg – mert ezért kapom a fizetésemet –, hogy akkor most évi 150, 120 vagy 240 napot dolgoztak-e, nem fogok tudni hirtelen két szóval válaszolni. Azért nem, mert így nem jó a kérdés. Ugyanakkor a történésznek legyen véleménye, elvégre neki kell ismerni legjobban a vonatkozó forrásokat, ezért a választ nem akarom kikerülni”

– magyarázta a történész. Ez félig mégiscsak egy tényellenőrző cikk, úgyhogy miután megegyeztünk, hogy az összehasonlítás teljesen értelmetlen, végül abban maradtunk, hogy az állítás:

Ennek az interjúnak az elkészülésekor fizetett együttműködés keretében az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) alkalmazást használtuk.