A gyilkos hegy még hetven év után sem adja könnyen magát

A Nanga Parbat a Mount Everesthez képest szinte alacsonynak számít a maga 8126 méteres magasságával, mégis az egyik legveszélyesebb hegyként tartják számon, hiszen már rengeteg áldozatot követelt. A hegyen nem az oxigénszegény környezet a legveszélyesebb elem, hanem a technikailag nehéz útvonalak, amelyeknél nagyon gyakran kell számolni lavinákkal és sziklaomlásokkal is, emellett a szeszélyes és vad időjárás is tört már ketté álmokat.

A 14 nyolcezres csúcs közül a Nanga Parbat a kilencedik legmagasabb, de ahogy az Everestet, úgy ezt is csak 1953-ban sikerült először megmászni. A pakisztáni területen fekvő Nanga Parbat a Himalája hegyláncának legnyugatibb nagy tömbje, és itt a mászószezon jó egy hónappal később kezdődik, mint az Everesten. A szanszkrit eredetű Nanga Parbat nevet nagyjából csupasz hegyként lehet lefordítani, míg a tibeti eredetű Diamír magyarul Hegyek királyaként adható vissza. A már említett relatív alacsonysága miatt fellengzősnek hathat ez a név, de ahogy tekintélyt parancsolóan kiemelkedik a térszínből a hegy tömbje, és áthatolhatatlan falként magasodik, már érthetőbbé válnak ezek a képzettársítások. A Nanga Parbat kékesen derengő jég- és sziklafaláról készült fotók menthetetlenül monitorok háttérképeivé is váltak. Ez a fal jelenti a nehézséget is, nagyon rövid távolságon belül kell sokat emelkedni, és ez fokozza a mászók fizikai megpróbáltatásait.

A lenyűgöző látvánnyal együtt a hírhedt csúcsok közé is bekerült a Nanga Parbat, gyakran emlegetik A gyilkos hegyként vagy Emberevőként is, mert a K2 és az Annapurna mellett itt a legmagasabb a halálozási arány. A hegy tucatszám szedte áldozatait az első megmászásáig, de azóta is szinte minden évben előfordulnak halálesetek, a halálozási ráta 20 százalék felett van.

A Nanga Parbat már korán megmozgatta az alpinistákat, részben ma is kidomborodó előnye, a viszonylag könnyű megközelíthetősége miatt. Az alaptáborba eljutni jóval kevésbé körülményes, mint például az Everestnél. Az első próbálkozó a brit Albert F. Mummery volt, aki 1895-ben vezetett expedíciót a Nanga Parbatnál, a nyugati, Diamír oldalon 6100 méter magasságig juthatott, de később két gurka segítőjével odaveszett a hegyen.

Német kudarcok

A 20. század első felében az osztrák, német hegymászók terepe lett a Nanga Parbat. Némileg kényszerpályán mozogtak, mert Tibetbe csak angolokat engedtek be, így az Everest és más nyolcezresek is kiestek, a Kancsendzönga és a K2 pedig eleve nem kecsegtetett túl sok sikerrel. Az Alpokban vagy a Dolomitokban nagy tapasztalatra szert tett hegymászókat az 1930-as évektől a birodalmi hevület is hajtotta. A szélsőségek irányába tolódó Németország a magas hegyekben is felmutatható sikert akart elérni, hogy hirdessék a német nép kiválóságát.

Többnyire azonban csak kudarcokról számolhattak be. Willy Merkl 1932-ben vezetett először expedíciót, de az átgondolatlan tervezés és a Himalájában való tapasztalatlanságuk miatt esélytelen volt, hogy bárki is feljusson közülük, de legalább nagyobb veszteségek nélkül megúszták a kísérletet. Két évvel később a nácik által biztosított nagyobb büdzsének köszönhetően már egy nagyobb csapattal vágott neki a hegynek, de az expedíció ezúttal katasztrófával végződött.

Két tiroli mászó, Peter Aschenbrenner és Erwin Schneider már 7900 méter körül járhatott, amikor a borzasztó időjárási körülmények miatt kénytelenek voltak visszafordulni. Egy nappal később az expedíció 14 másik tagja került 7480 méteren a vihar fogságába, és ezután már nem is az volt a kérdés, hogy elérhetik-e a csúcsot, hanem az, hogy le tudnak-e jutni élve a hegyről. Keserves küzdelem kezdődött. Merkllel, két másik német mászóval, valamint hat serpával a kimerültség, a magashegyi betegség és a fagyási sérülések együttesen végeztek. Ang Tsering hét napon át dacolt a körülményekkel, de végül sikerült biztonságosan elvánszorognia biztonságos helyre.

A németek így is tántoríthatatlanok maradtak, 1937-ben már Karl Wien vezetésével támadták a hegyet. A korábbi expedíció útvonalát követték, de a havazások miatt csak lassan haladtak. Nagyjából 7000 méterig jutottak, a négyes táborba, amikor egy lavina maga alá temette az expedíció sátrait – 16 ember veszett ekkor oda.

1939-ben még az SS alpesi egységének vezetője, Heinrich Harrer is megpróbálkozott egy expedíció tagjaként, hogy új mászóúton jussanak fel a hegy úgynevezett Diamír-oldalán. Találni is véltek egy jó lehetőséget, de a második világháború közbeszólt, már nem járhatták be, a britek egyik indiai internálótáborába kerültek. Harrer aztán megszökött, és a Tibeti-fennsíkon húzta meg magát. Az ott szerzett élményei alapján írta meg később A hét év Tibetben című könyvet, amelyből aztán film is készült.

Némi drog és hihetetlen mászóteljesítmény

A világháború után, 1953-ban is egy német–osztrák expedíció próbálkozott, ekkor már 31 áldozata volt a Nanga Parbatnak, de ezúttal sikerrel is jártak. Egy hónappal az Everest első megmászása után egy újabb nyolcezrest pipálhatott ki az emberiség. Hermann Buhl neve nem lett olyan ismert, mint Edmund Hillaryé, pedig a Nanga Parbaton nyújtott teljesítménye és kockázatvállalása összemérhető az új-zélandi tettével.

Buhl nem úgy tervezte, hogy egyedül jut fel a csúcsra, de az utolsó 1300 méternyi szintemelkedés leküzdésére már egyedül maradt. Keservesen haladt előre, de végül este hétre pótlólagos oxigén használata nélkül, szólóban felért a Nanga Parbat csúcsára. Ezzel a hegymászásban is új fejezetet nyitott, bebizonyította, hogy kevés felszereléssel, messziről támadva, egyedül is elérhetők a nyolcezresek csúcsai. Persze nem biztos, hogy Buhlt mindenki példaképnek állítaná, hiszen a mászásához bevette a Hitler-speedként is ismert, katonáknak adott metamfetamint, a pervitint is, és egy hormonkészítménnyel felütött kokalevélteából is iszogatott, hogy kitolja a fájdalom- és fáradtságérzetet.

Buhl az ereszkedésével is legendává vált, ugyanis miután elveszítette a hágóvasát, még inkább lelassult a mozgása. Ahogy rátelepedett a hegyre a sötétség, kénytelen volt megállni. Az éjszakát végül egy olyan keskeny sziklapárkányon töltötte, ahová még csak leülni sem tudott. Egy kézzel kapaszkodva, ácsorogva, időnként elszundikálva is képes volt megőrizni az egyensúlyát egy rendkívül meredek jéglejtő szélén. Végül indulása után 41 órával ért vissza a sátrához.

Bravúr és testvérhalál

A következő megmászásig kilenc évet kellett várni. 1962-ben három német alpinista, Toni Kinshofer, Siegfried Löw és Anderl Mannhardt a Diamír-oldalról jutott fel a csúcsra, és az általuk kitalált útvonal lett aztán a leginkább használt az utánuk következő hegymászóknak. Maradéktalan sikernek ezt az expedíciót sem lehetett nevezni, hiszen Mannhardt ereszkedés közben meghalt.

A Nanga Parbat folyamatosan megmozgatta a mászók fantáziáját, új és újabb útvonalakat dolgoztak ki. Az egyik legnagyobb legenda, Reinhold Messner a testvérével, Güntherrel a világ legnagyobb, 4600 méteres sziklafalának tartott Rupal-oldalon mászott fel 1970-ben, majd kényszerűségből a másik oldalon ereszkedtek le. Ez volt a Nanga Parbat első átkelése, de a dicsőség mellett inkább évtizedekig tartó vitákat hozott, ugyanis Günther nem élte túl az expedíciót. Egyes vélemények szerint Reinhold ambíciója vezetett mindehhez, aki eleve az átkelésben gondolkodott, és amikor más mászók segíthettek volna a teljesen kimerült testvérén, ő elutasította azt. Reinhold szerint Günther nem akart a Rupalon lemenni, túl kockázatosnak tartotta azt, de egy egy nappal utánuk érkező mászópáros ott is le tudott ereszkedni.

A csúcsot aztán télen is sikeresen megmászták, még több változatot találtak ki a feljutásra, már egy rendkívül hosszú gerincet leküzdve is felértek, de hiába halmozódott fel egyre több tudás a hegyről, tovább szedte az áldozatait. Többen lelték halálukat jéghasadékokban, vagy kerültek annyira fizikai teljesítőképességük határára, hogy nem tudtak lejönni, de az időjárás is sokaknak csapdát állított. 2006-ban például a venezuelai José Antonio Delgado ragadt fenn hóvihar miatt, víz és élelem hiányában pedig nagyon legyengült a 7000 méter feletti magasságban. Az idei szezon sem telt el haláleset nélkül, a lengyel Paweł Kopeć is ereszkedés közben halt meg, a dehidratáltság és a kimerültség végzett vele. A pakisztáni Asif Bhatti sincs könnyű helyzetben, a hóvakságot kapó mászó 7300 méteren, a 4-es táborban ragadt, és a rossz időjárási körülmények miatt eddig a helikopteres mentés sem jöhetett szóba.

Magyarok A gyilkos hegyen

Magyarok közül először Erőss Zsolt mászta meg a Nanga Parbatot, de mivel nem váltott ki csúcsengedélyt, hivatalosan nem jegyezték a sikeres csúcstámadások között 1999-es teljesítményét. Emiatt a napokban feljutott Varga Csaba is magáénak tudhatja az elsőséget. Téli kísérletük is volt a magyaroknak: Ács Zoltán egy fagyási sérülés miatt neki sem tudott indulni az érdemi résznek, míg két társa, Klein Dávid és Ian Overton 5400 méteres magasságig jutott.