A zebra egy stresszes, harapós díva, ezért nem zebragolva hagytuk el Afrikát

A 2005-ös Pata csata című filmben láthattuk, hogy egy lelkes zebra kitartással és kellő elhatározással le tudja futni a külön, egy célra tenyésztett versenylovakat. Ehhez képest mégsem hétköznapi látvány, hogy emberek munkába zebragolnak. Lehet, hogy Frederik Du Chau alkotása nem dokumentumfilm volt?

Fordítsuk komolyra a szót: ha olyan mint egy ló vagy egy szamár, akkor miért nem háziasítottuk a zebrát? Egész hasznosnak tűnik, az ember akár zebraháton is elhagyhatta volna Afrikát, hogy világhódító útra induljon. Ez mégsem így történt.

A lovak, szamarak és zebrák egy közös őstől származnak. Ez volt a Hyracotherium, ami 55 millió évvel ezelőtt élt Európában és Észak-Amerikában. A zebra és a szamár gentikailag közelebb állnak egymáshoz, mint a lóhoz. Az észak-amerikai lófaja 8-10 ezer éve kihalt, miközben európai és ázsiai rokonait az ember folyamatosan vadászta. Csordáik az eurázsiai sztyeppék felé vonultak, ott nagyobb esélyük volt a túlélésre, és az ember először itt háziasította a lovat – ami akkoriban egész más dimenziókkal rendelkezett, mint az évezredek során kitenyésztett igás- vagy hátaslovak.

Ismét felmerül a kérdés, hogy a zebra miért nem járt így? Természetesen ezek a csíkos patások is növényevők, és mivel nem kicsik, de húsosak, remek prédái voltak rengeteg ragadozónak, ami a szavannákon él. Azt, hogy nem haltak ki, annak köszönhetik, hogy jól kifejlődött bennük az érzék, hogy mikor érdemes menekülni, és mikor visszarúgni. Ezt olyannyira tökélyre fejlesztették, hogy ma is simán arcon rúgnak bárkit és bármit, ha kicsit is fenyegetve érzik magukat. Vagy harapnak.

Ez az egyik oka annak, hogy nem lettek háziasítva. A többi az, hogy nem feltétlenül felelnek meg a domesztikáció feltételeinek. Ideális esetben egy háziasítandó állat rugalmas étrenddel rendelkezik, könnyen szaporodik fogságban, hamar felnő, nem halálosan agresszív, nem idegeskedik, és alakítható, de mégis hierarchikus közösségben él.

A zebra étrendje egy klasszikus legelő menü, ez nem is lenen probléma. Viszont akár 5 évbe is telhet, mire megjön a kedvük a zebrománchoz, ami viszont nem mindig jár egészséges csikókkal. Stresszes állat, úgyhogy nem is lehet mindegyiken lovagolni (bár van, amelyik engedi), viszont az utolsó feltételnél elhasalnak.

A lócsordákban van egy fix hierarchia. Van egy fő ló, így az ember át tudta venni a lovak felett az irányítást, elég volt ezt a fő lovat megzabolázni ahhoz, ő legyen az új vezér. A zebrák ennél nagyobb egyéniségek; bár együtt járnak ide-oda, mert így nagyobb az esélyük a túlélésre, a veszély első jelére elhúzzák a csíkost, és simán hátrahagyják fajtársaikat. Emiatt nehéz a csordaszellemükre hatni, ami tovább nehezítené a háziasítást. Arról nem is beszélve, hogy nindzsaareflexeikkel elhajolnak a lasszó elől.

Tehát a fajt nem igazán lehet háziasítani, de van aki egyedeket megszelídít. Amerikában több zebra tenyésztelep is létezik, és előszeretettel pároztatják az állatokat lovakkal vagy szamarakkal, mert így a funky, csíkos külsejű eredmény gyakran egy szelídebb temperamentumot kap. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor egy háziasított állattal keresztezik, márpedig a háziasítás egyik velejárója, hogy az adott faj jelentősen nagyobbra nő, mint ahogy azt a vadonban tenné. A zebra sokkal kisebb, mint egy ló, és nem is feltétlenül bírna el egy 80-100 kilós embert, főleg nem hosszú távon.

Egyébként még a Pata csatában sem mindig zebra volt a zebra, ugyanis igazi dívaként nem volt hajlandó minden jelenetre. Ilyenkor egy lóval helyettesítették, ami legkönnyebben a farokból szúrható ki.

„Idővel megtanulod kezelni a különböző helyzeteket, és megtanulod, hogy reagálnak. Ami a nevelésüket illeti, azt csináltatod velük, amit te akarsz, de csak ha azt várod el tőlük, amit ők akarnak csinálni”

– magyarázta Duane Gilbert zebratenyésztő 2006-ban a Los Angeles Daily Newsnak.