Nem elég hangosak a szellemek? Van megoldás!

Noha a halottidéző szeánszok mára teljesen kikoptak a mindennapokból, a kulturális jelentőségük megkérdőjelezhetetlen. Minden második horrorfilmben gonosz szellemek és egyéb lények tűnnek fel a halálon túlról, a Ouija-táblát (vagy simán csak Ouiját) például alighanem mindenki ismeri, ha máshonnan nem, hát Az ördögűzőből biztosan. Vannak azonban olyan kellékek is, amelyek szinte teljesen feledésbe merültek, például a szellemtrombita, amely ránézésre sima szilveszteri partikelléknek tűnik, a spiritizmus aranykorában azonban afféle túlvilági megafonként működött. Vagy legalábbis ezt állították róla.

Ha valaki szeánszokra gondol, a Ouija mellett valószínűleg megmagyarázhatatlan kopogás és levegőben táncoló asztalok jutnak eszébe, ami nem is véletlen, a spiritizmusban ugyanis ezek mind prominens szerepet kaptak. Mindez persze olyannyira nem volt újdonság, hogy már az ókori Rómából is vannak feljegyzések kopogó szellemekről, a tudomány rohamos fejlődésével fémjelzett viktoriánus korban azonban minden addiginál fogékonyabbak lettek rá az emberek. Egyrészt mert akkoriban nagyon nyíltan állt a társadalom a halálhoz, másrészt pedig mert az evolúciós elmélet megingatta a bibliai teremtéselméletbe vetett hitet,

így pedig minden korábbinál nagyobb igény mutatkozott arra, hogy bebizonyítsák, igenis van élet a halál után.

Az 1800-as évek közepén gombamód kezdtek el szaporodni a médiumok a nyugati világban, így Amerikában is, főleg New York környékén, és az sem tántorított el senkit, hogy Michael Faraday már 1851-ben arra jutott, hogy az asztalok a szeánszok résztvevőinek akaratlan izommozgása miatt mozognak, nem pedig azért, mert egy szellem jelent meg a túlvilágról.

Az asztaltáncoltatás rövid idő alatt a viktoriánus kori popkultúra szerves része lett, olyasmi, amivel a vasárnapi ebéd után együtt szórakozik az egész család,

az igazán nagy játékosok azonban ennél állítólag sokkal érdekesebb dolgokra voltak képesek.

A beszámolók szerint itt a levitáló emberektől a plafonról aláhulló gyümölcsökig szó szerint bármi előfordulhatott, egy Jonathan Koons nevű ohiói farmer esetében pedig egészen konkrétan arról beszélt mindenki, hogy ha elkezdett hegedülni, az összes többi hangszer is dalra fakadt anélkül, hogy bárki hozzájuk nyúlt volna, és természetesen lebegtek is eközben. Koons sztorija azért különösen vicces, mert eredetileg egy közeli médium csalásairól akarta lerántani a leplet, de menet közben inkább úgy döntött, hogy nemcsak neki vannak természetfeletti képességei, hanem a feleségének és legidősebb fiának is.

A feljegyzések alapján ők hárman elég meggyőző performance-okat rántottak elő, amelyeken a szellemek a zenélés mellett üzeneteket is továbbadtak, olykor a fiú, Nahum Koons némi segítségével. Koonsék előtt a túlvilági kommunikáció a leginkább nonverbális formákban jelent meg, a médiumok hol kopogást értelmeztek, hol ábécét olvastak hangosan, esetleg „hagyták”, hogy a szellemek vezessék a kezüket bizonyos betűkhöz. Koons viszont jóval kényelmesebb megoldással állt elő, ez volt a szellemtrombita, amely a „médium hangszálait használó” szellem nagyon halk hangjának felerősítésére volt jó.

Igen, óriási átverésnek hangzik, még úgy is, ha a közhiedelem szerint maguktól is képesek voltak hangokat kiadni, sőt olykor még kisebb-nagyobb ajándékok is hullottak belőle, mint egy modern bőségszaruból. A szellemtrombitának a később kitalált Ouijával ellentétben tényleg nem volt semmilyen előfutára, csak úgy megjelent Koonséknál, ráadásul az egész tényleg olyan átlátszó volt, mint amikor egy médium állította, hogy nem ő ír a kezében tartott ceruzával, hanem egy szellem. Ez valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mára nem sokan emlékeznek rá,

hiába lett annak idején olyan népszerű, hogy a házilag barkácsolt változatok után boltokban is megjelent, és volt belőle teleszkópos, sőt foszforeszkáló gyűrűvel felszerelt változat is.

A Ouija, illetve annak elődje, a planchette (ez egy általában szív alakú falemez volt két kerékkel, meg egy lyukkal, ahova a ceruzát kellett dugni, amire a résztvevőknek a Ouijához hasonlóan rá kellett rakni a kezüket) működése ennél sokkal misztikusabb és rejtélyesebb volt, hiába mutattak rá Faraday mellett sokan mások is, hogy ezeket sem láthatatlan entitások mozgatják, hanem maguk a résztvevők, csak éppen nem tudatosan.

A 18. század legvégén megjelent Ouija máig tartó népszerűsége egyébként nemcsak annak köszönhető, hogy tökéletesen lovagolta meg a spiritiszta hullámot, na meg az emberek első világháború után újra felhorgadó igényét arra, hogy kommunikáljanak a holtakkal. A résztvevők szoros közelségét és közös kézmozgását, és szinte teljes sötétséget igénylő szellemidéző szeánsz tökéletesen működött randiként is. Ellentétben azzal, ha valaki egy nagy alumíniumtrombitába suttogva vallott volna szerelmet a kiszemeltjének.