A NASA egy 1929-es némafilmből vehette át a fellövés előtti drámai visszaszámlálást

2022. november 9. – 05:59

A NASA egy 1929-es némafilmből vehette át a fellövés előtti drámai visszaszámlálást
A Discovery indítása a Kennedy Űrközpontban, 2006. július 4-én – Fotó: George Shelton / NASA / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Bár már háromszor elhalasztották az indulását, a NASA rövid időn belül újra megkísérelheti az új holdrakétájának fellövését, ami az Artemis-program beindulását jelentené (már ha nem vesszük figyelembe az indítást megelőző, sokéves előkészületet és tervezést). A program keretein belül a NASA ismét embert küldene a Holdra, de a cél egy holdbázis kiépítése, hogy elkezdődhessen a Mars meghódítása.

Ha az időjárás is úgy akarja, akkor az űrdolgok rajongói még novemberben megint együtt izgulhatnak a képernyők előtt, azt figyelve, ahogy valaki a küldetésirányító szobában visszaszámol.

Ez a jelenet a legtöbb ember számára az űrutazásról alkotott kép egyik alapmotívuma. Épp ezért érdekes belegondolni, hogy valaki már évtizedekkel azelőtt kitalálta, hogy valaki beröffentette volna az első, az űrt elérő rakétát.

A sci-fi mint műfaj nem a Bumper WAC 1949-es fellövésekor lett népszerű, elég csak Verne történeteire, H. G. Wells műveire, vagy Margaret Cavendish 1666-os The Blazing World című proto-sci-fijére gondolni. Már régóta vágyunk más világokra, bolygókra, és maga az űrutazás is jó ideje izgatja az emberek fantáziáját.

A bécsi születésű Fritz Lang az 1900-as évek némafilmiparának meghatározó alakja volt. Ő rendezte például a ma már filmremeknek tekintett Metropolist (a teljes film megtekinthető itt, már ami nem veszett el belőle az évtizedek során), de a film az 1927-es megjelenésekor nem ért el osztatlan sikert – például H. G. Wells szerint butácska volt. Langnek szüksége volt egy nagy durranásra, de szerencséje volt: Németország a 20-as években rakétalázban égett.

Az indítás pillanata a filmből – Fotó: Fritz Lang Film / UFA / Getty Images
Az indítás pillanata a filmből – Fotó: Fritz Lang Film / UFA / Getty Images

Az évtized egyik meghatározó művét egy erdélyi szász származású német fizikus, Hermann Oberth írta. Az 1922-ben beadott Die Rakete zu den Planetenräumen (Rakéta a világűrbe) című doktori disszertációját Németországban visszadobták ugyan, mert túl utópisztikusnak vélték, de végül kiadta a 92 oldalas művet, aminek nagy sikere volt.

Az Atlas Obscura azt írja, hogy nem sokkal később megalakult a német Társaság az Űrutazásért, ami kiadott egy havilapot, a Rakétát, és sorra jelentek meg az űrutazós regények. Az egyik ilyen volt Thea von Harbou Die Frau im Mondja. Von Habou akkoriban Lang felesége volt, akkor váltak el, amikor a nő elkezdte támogatni a nácikat. Langnak tetszett a történet, és mindenképp vászonra akarta vinni. Viszont ahhoz, hogy némafilmjével, A Hold asszonyával versenybe szállhasson az egyre népszerűbb hangosfilmekkel, valami igazi látványosat kellett alkotnia.

Ezért is kérte fel Oberthet, hogy segítsen neki a film tudományos alapjainak kidolgozásában. A karakterek bármilyen nehézséggel találkoztak, a tudós megpróbált előállni a lehető legvalósághűbb megoldással. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy amikor a valós űrutazás felpörgött, a fim több részlete is újra előkerült. Ilyen volt például, hogy az űrhajósok rögzítették magukat a felszálláskor (bár a filmben űrruha nélkül indultak útnak), vagy az, hogy egy több részletből álló rakéta indul el, és a már nem használt elemek menet közben leválnak.

És igen, meg is érkeztünk: ilyen volt a visszaszámlálás. A filmben 1.33:10-nél jelentik be, hogy 60 másodperc van hátra az indulásig. Ekkor már mindenki le van szíjazva, az egyik férfi szorosan magához ölel egy ketrecet, amiben egy rágcsáló lakik (jó, a film nem fedi tökéletesen a valóságot), és a parancsnok megragadja az indítókart.

Mivel némafilmről van szó, Lang nem nagyon hagyatkozhatott nagyszabású effektekre. Ezért döntött úgy, hogy visszaszámlálással, egyre nagyobb számokkal érzékelteti a növekvő feszültséget.

A film készítésekor több tudós is besegített, és ők a munkájukban több megoldást is továbbvittek. Így lehet az, hogy az Explorer–1 1958-as fellövésekor a hírolvasó lelkesen jelentette, hogy az óra elérte a nullát.

Persze annak, hogy a NASA is bevezette a visszaszámlálást, nem csupán dramaturgiai oka van: egy fellövés rendkívül összetett, és fontos, hogy bizonyos dolgok egy pontosan megadott időben történjenek meg. A visszaszámlálás 43 órával a fellövés pillanata előtt indul (ez a T-43 óra), és ha T-0-n megtörténik a fellövés, akkor tovább számol, hogy a mérje a küldetés hosszát.

Ehhez 1969-ben építettek egy órát a Kennedy Űrközpontban, ami egészen 2014-ig szolgált. Az esős, viharos floridai időjárás nem tett jót az órának, és ahogy teltek az évek, egyre nehezebb volt megjavítani, új alkatrészeket találni. Az Orion 2014-es fellövésekor állították üzembe az új LED-es táblát, ami óraként (is) funkcionál.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!