Az ember, akit lassúság miatt kizártak a Forma–1-ből, majd mégis bekerült a hírességek csarnokába

Forma–1, a száguldó cirkusz. Az autóverseny, amiben a pilóták minden alkalommal az életüket kockáztatják, amikor a kormány mögé ülnek. Rengeteg hírességet, viszályt és borzalmas balesetet adott a sport, de itt az ideje, hogy megemlékezzünk egy ritkán emlegetett pilótáról, Victor „Al” Pease-ről. Nem ő volt az F1 legtehetségesebb pilótája. Sem a legtaktikusabb. Nem döntött gyorsasági rekordokat, és látványos balesetet sem szenvedett. Nem, Pease arról híres, hogy ő az egyetlen Forma–1-es versenyző, akit azért zártak ki, mert túl lassan ment.

Már a motorsport előtti élete sem volt kifejezetten unalmas: a második világháború során a brit légierőben szolgált, állomásozott például Indiában és Egyiptomban is. Miután leszerelt, először az USA-ba költözött, onnan pedig a kanadai Torontóba. Eredetileg illusztrátorként helyezkedett el, de végül belevetette magát az autóversenyzésbe.

Pease történetét nem szabad összekeverni Eddie, a sas pályafutásával. A brit–kanadai versenyző nem csupán egy lelkes hobbista volt, aki véletlenül bejutott a nagyok játszóterére; az ötvenes évek vége felé a kanadai motorsport egyik kiemelkedő alakja volt, sorra nyerte a különböző versenyeket. A hatvanas években szinte minden kisebb kanadai bajnokságot megnyert.

Így talán nem csoda, hogy az 1967-es első kanadai grand prix-re is kijutott, méghozzá a Castrol támogatásával. A versenyt a Mosport Parkban rendezték, aminek tervezésében Pease is részt vett. Azonban nagy ugrás volt ez a számára, amin nem segített, hogy a Castroltól kapott autója, egy Eagle T1G Climax – amiben korábban Dan Gurney versenyzett – a verseny alatt végig akkumulátorproblémákkal küzdött. A grand prix győztese, az ausztrál Jack Brabham 43-szor körözte le.

Bár ma se számít kifejezetten nyugis sportnak, a Forma–1 akkoriban még veszélyesebb volt. Gondoljunk bele, hogy a kezdetben közutálatnak örvendő, azóta viszont többszörös életmentő bukókeret még halvány gondolat se volt. Mindez Pease-t nem kifejezetten érintette, ugyanis az átlagsebessége 67 km/h volt. A többiek bőven 200 fölötti sebességgel száguldoztak.

Egy korabeli videóban látni lehet a verseny cudar körülményeit, és még Pease rakoncátlankodó autója is megjelenik benne:

Mindez nem szegte Pease kedvét, 1968-ban ismét szerencsét próbált a kanadai F1-versenyen. Azaz próbált volna. Megint a Castrol szponzorálta, és újra megkapta az előző évben problémás Climaxet. Ezúttal az aksival nem volt baj, vagyis ha volt, nem derült ki, mert az autó motorhiba miatt el sem indult.

1969-et írtunk, újra eljött a kanadai grand prix ideje. Pease ismét elindul. Két év telt el a sikertelen F1-es bemutatkozása óta, így a Castrolnak bőven volt ideje kicsit feltuningolni az autót. Természetesen nem így történt: maradt az Eagle, benne a 2,7 literes Coventry Climax motorral. 20-ból tizenhetedikként kvalifikált, de 5,6 másodperccel rosszabb idővel, mint az eggyel gyorsabb versenyző, az első indulótól pedig 11,1 másodperccel volt lemaradva.

Elképzelhető, hogy a pilótának tele lett a hócipője, hogy már zsinórban harmadik éve egy elavult autóval döcög, ezért taktikát váltott: agresszívan igyekezett maga mögött tartani a gyorsabb versenyzőket. Talán túl agresszívan, mert többen is kénytelenek voltak letérni a pályáról, hogy elkerüljék az ütközést. A Matra egyik autójával összeért, a másik matrás pilóta, az első helyen álló Jackie Stewart pedig kénytelen volt félrerántani a kormányt, amikor Pease nem hagyta, hogy megelőzze, ezért a csapat vezetője, Ken Tyrrell hivatalos panaszt tett ellene, és végül Pease-t túl alacsony sebességért kizárták a versenyből.

Mindez nem szegte kedvét, továbbra is oszlopos tagja maradt a kanadai autóversenyzésnek. A sport fejlődéséért is sokat kampányolt (például azért, hogy a szponzorok neve megjelenhessen az autók oldalán), így végül 1998-ban bekerült a kanadai motorsport hírességek csarnokába. 2014-ben, 92 évesen halt meg tennessee-i otthonában.