A NASA csigalassú szörnye, ami nélkül elképzelhetetlen az űr meghódítása

2022. március 19. – 08:01

A NASA csigalassú szörnye, ami nélkül elképzelhetetlen az űr meghódítása
A CT-2 hernyótalpas szállító jármű a hátán a mobil indítóplatformmal 2021 januárjában – Fotó: Kim Shiflett / NASA

Másolás

Vágólapra másolva

Ha űrkutatásról beszélünk, a legtöbben elsőre óriási rakéták fellövésére gondolnak, teljes joggal, hiszen az indításokkor látott gőzfelhő, a komótosan meginduló, majd lassanként észbontó sebességre kapcsoló rakéták látványa kevés dologhoz fogható. A legemlékezetesebb fellövések viszont nem jöhettek volna létre a NASA egyik legnagyobb, egyben leglassabb járműve(i), a magyarul gyakran csak traktorként emlegetett hernyótalpas szállító jármű, azaz Crawler-transporter (CT) nélkül.

Az őrületes száguldást őrületes vánszorgás előzi meg: a NASA legnagyobb indítórakétáit 1,6 km/h-s sebességgel cipelik a helyükre egy 5-6 óra alatt abszolvált 6,2 km-es úton. A rakétákat ugyanis függőleges állapotban szerelik össze a jármű összeszerelő épületben (VAB), az ugyanis még nagyobb probléma lenne, hogy vízszintes állapotból hogyan emeljék függőlegesbe biztonságosan. Csakhogy a VAB-ból valahogy el kell jutnia a már összeszerelt rakétának az indítóállomáshoz, itt jön képbe a traktor.

Ilyen speciális hernyótalpas szállító járműből összesen kettő készült, nem túl kreatív módon CT-1 és CT-2 néven ismertek, de igazából már csak az utóbbi van szolgálatban, és lesz is még vagy pár évtizedig. A CT-k születése a Holdat megcélzó Apollo-programhoz kötődik, kellett ugyanis valamilyen óriási eszköz, amely képes volt elcipelni a kolosszális Saturn IV és főleg a 110,6 méter magas, 140 tonnás Saturn V rakétát a rakéta összeszerelésének helyet adó úgynevezett VAB-csarnokból az LC-34 és LC-39 jelű indítóállásokba.

A CT-k az Apollo-program végével sem mentek aztán nyugdíjba, 1973-ban a Skylab 2-küldetés során is szerephez jutottak, majd 1979-től kezdve az űrsiklók fellövése előtt is mindig egy CT cammogott el a hatalmas indítórakétákkal és az űrsiklóval a Cape Canaveral-i John F. Kennedy Űrközpontban az indítóállásig. De most, az újra a Holdat megcélzó Artemis-program alatt is a CT-2 mozgatja a NASA történetének legnagyobb, legerősebb rakétáját, az SLS-t, március 17-én is így gördült ki a 111,25 méter magas, óriási rakéta az indítóállomáshoz.

A hernyótalpas szállító jármű az Apollo–11-küldetés Saturn V rakétáját cipelve, a VAB épület előtt, illetve a Discovery űrsiklóval – Fotó: Space Frontiers / Getty Images; KSC / NASA; NASA A hernyótalpas szállító jármű az Apollo–11-küldetés Saturn V rakétáját cipelve, a VAB épület előtt, illetve a Discovery űrsiklóval – Fotó: Space Frontiers / Getty Images; KSC / NASA; NASA
A hernyótalpas szállító jármű az Apollo–11-küldetés Saturn V rakétáját cipelve, a VAB épület előtt, illetve a Discovery űrsiklóval – Fotó: Space Frontiers / Getty Images; KSC / NASA; NASA
A hernyótalpas szállító jármű az Apollo–11-küldetés Saturn V rakétáját cipelve, a VAB épület előtt, illetve a Discovery űrsiklóval – Fotó: Space Frontiers / Getty Images; KSC / NASA; NASA

A NASA-hoz mérten kifejezetten olcsó

A szörny kifejezés egyáltalán nem túlzó a CT-k esetében, amelyek 40 méter hosszúak, 35 méter szélesek, a magasságuk pedig 6-8 méter között állítható a helyzettől függően, a 2721 tonnás önsúlyát pedig összesen két, egyenként 2750 lóerős óriási motor mozgatja, ezzel pedig

máig a világ legnagyobb önjáró járműve,

és sokáig a világ legnagyobb lánctalpas járműve is volt, de ebben a kategóriában több, külszíni fejtésre használt, eszköz is megelőzte, ám ezeket külső forrásból táplálják, így az önjáró kategóriában továbbra is verhetetlen a CT.

A gépeket az egyébként elsősorban külszíni fejtésre specializált óriásgépeket gyártó Marion Power Shovel Company készítette, a NASA-hoz mérten kifejezetten olcsó áron, a CT-k darabja ugyanis 14 millió dollárba került 1965-ben, ami még inflációval együtt sem éri el a 200 millió dollárt mai árfolyamon, ez pedig szinte aprópénz a NASA-nál, főleg, hogy több mint 50 éve gond nélkül bevethető az óriási hernyótalpas.

De már a Marion Power Shovel megbízása sem volt magától értetődő, a NASA-nál ugyanis sokáig nagyon komolyan tanakodtak azon, hogy szárazföldi, vasúti vagy vízi úton lenne a legjobb eljuttatni a Saturn rakétákat az indítóállomásig, nem volt tehát egyértelmű, hogy utat, sínpárt vagy csatornát kell építeniük.

Utóbbi hamar kiesett, mert a szállítóbárka stabilizálása, illetve a csatorna összekötése az indítóállomással elég problémásnak tűnt. A vonat ellen szólt, hogy a hatalmas tömeg szállítása miatt négy sínpár kellett volna, ezzel méterenként 3000 dollár lett volna a pálya költsége – ez még mai árfolyamon is csak 1 milliárd forint/km, miközben a Budapest–Belgrád-vasútvonal kilométerenként 4,6 milliárdból épül –, ráadásul speciális vasúti szerelvényt kellett volna építeni hozzá.

A közúti megoldás tervezése közben még jobban áramvonalasították a költségvetést, eredetileg ugyanis öt darab mozgó indítóállvány lett volna, de az olcsósítás nyert, így szétválasztották a projektet, külön készült a platform és a torony, és külön az azt mozgatni képes hernyótalpas szállító jármű, ami hosszas tesztelés után 1966. május 25-én, egy SA–500F jelű, méret- és tömeghű Saturn V-makett szállításával sikerrel vizsgázott.

Fotó: Matt Stroshane / Stringer / Getty Images; Kim Shiflett/ NASA; Paul Hennessy / Anadolu Agency / AFP Fotó: Matt Stroshane / Stringer / Getty Images; Kim Shiflett/ NASA; Paul Hennessy / Anadolu Agency / AFP
Fotó: Matt Stroshane / Stringer / Getty Images; Kim Shiflett/ NASA; Paul Hennessy / Anadolu Agency / AFP
Fotó: Matt Stroshane / Stringer / Getty Images; Kim Shiflett/ NASA; Paul Hennessy / Anadolu Agency / AFP

Ekkorra persze nem kis mérnöki megoldás kellett magához az út megépítéséhez sem, az indítóállásokhoz vezető út legalább annyira különleges, mint a rajta közlekedő gép, hiszen az útnak – rakományostul – egy 7700 tonnás járművet kell elbírnia, ami alatt minden, a normál életből ismert út beszakadna. A nem mindennapi kihíváshoz megtervezett út rétegei így néznek ki alulról a felszín felé: 80 cm hidraulikus töltés, 90 cm finom mészkő, 30 cm válogatott töltés, vékony aszfalt záróréteg és az aszfalt tetején (!) 10-20 cm folyami kavics, ezzel az út több mint 2 méter vastag (szemben az átlagos közutak 45 centis vastagságával). A legfelső kavicsréteget egyébként rendszeresen cserélni kell, mert a CT a puszta súlya miatt porrá őrli azt haladás közben.

Ezzel a módszerrel összesen két sáv készült el, a 39A jelű indítóállásig 5535, a távolabbi, 39B jelűig 6828 méternyi út vezet. A sávok egyenként 12 méter szélesek, közöttük 15 méteres elválasztósáv van.

Óriási gép, kis kormány

Ezen az úton a CT a négy sarkába helyezett óriási lánctalp-zsámolyokon halad, amelyek egyenként 3 méter magasak, 12 méter hosszúak, és összesen 57, darabonként 900 kilót nyomó láncszemből állnak.

A már említett 2750 lóerős motorok a mozgatást segítik, de van még két, egyenként 1065 lóerős dízelmotor a kormányzáshoz, világításhoz, emeléshez és hűtéshez. Ezek a motorok persze csak úgy falják az üzemanyagot, a kilométerenként 350 literes dízelfogyasztás még a befagyasztott üzemanyagárak mellett is óriásinak mondható, főleg, hogy ezzel üresen 3,2, rakottan 1,6 km/h-s sebességre képes a CT.

A gép irányítása sem kis feladat. Kezdetben 20-30 mérnök kellett hozzá – a fele magán a gépen, a másik fele a gép mellett dolgozott –, de még ma is 15-20 szakember kell az üzemszerű működéshez.

Maga a kormányzás egy alig 15 centi átmérőjű, apró piros kormánnyal zajlik, méghozzá azért, mert a vezérlést túlnyomó részben a fedélzeti számítógépek végzik, az emberi jelenlét csak pluszbiztosítás miatt van. De még így is nagyjából óránként cserélik a két oldalon egyszerre dolgozó két pilótát, nehogy valami apró hiba óriási bajhoz vezessen. Ezzel a kis kormányművel is kifejezetten pontosan zajlik a kormányzás, a CT-k ugyanis centiméteres pontossággal képesek dokkolni az indítóállomáshoz. Maga a mozgás így néz ki felgyorsítva, rakétarakomány nélkül:

A NASA szerint egyébként a két CT eddig összesen úgy 3000 km-t tett meg, ami az 5-6 km-es utat tekintve azért elég komoly teljesítmény.

Csak egy maradhat?

A CT-kből összesen kettő épült, ám jelenleg csak az CT-2-t használják, amit 2016-ban épp az Artemis-programra készülve fel is újítottak, 5400-ról 8200 tonnára növelve a terhelhetőségét. A CT-1 jövője jelenleg bizonytalan, korábban úgy volt, hogy kereskedelmi irányba terelik, a Northrop Grumman le is csapott volna rá az OmegA rakéta mozgatásához, ám a projekt elkaszálásával a CT-1 is parkolópályán maradt.

Ez az anyag eredetileg a Telexen jelent meg. Itt érhető el.