Ha űrkutatásról beszélünk, a legtöbben elsőre óriási rakéták fellövésére gondolnak, teljes joggal, hiszen az indításokkor látott gőzfelhő, a komótosan meginduló, majd lassanként észbontó sebességre kapcsoló rakéták látványa kevés dologhoz fogható. A legemlékezetesebb fellövések viszont nem jöhettek volna létre a NASA egyik legnagyobb, egyben leglassabb járműve(i), a magyarul gyakran csak traktorként emlegetett hernyótalpas szállító jármű, azaz Crawler-transporter (CT) nélkül.
Az őrületes száguldást őrületes vánszorgás előzi meg: a NASA legnagyobb indítórakétáit 1,6 km/h-s sebességgel cipelik a helyükre egy 5-6 óra alatt abszolvált 6,2 km-es úton. A rakétákat ugyanis függőleges állapotban szerelik össze a jármű összeszerelő épületben (VAB), az ugyanis még nagyobb probléma lenne, hogy vízszintes állapotból hogyan emeljék függőlegesbe biztonságosan. Csakhogy a VAB-ból valahogy el kell jutnia a már összeszerelt rakétának az indítóállomáshoz, itt jön képbe a traktor.
Ilyen speciális hernyótalpas szállító járműből összesen kettő készült, nem túl kreatív módon CT-1 és CT-2 néven ismertek, de igazából már csak az utóbbi van szolgálatban, és lesz is még vagy pár évtizedig. A CT-k születése a Holdat megcélzó Apollo-programhoz kötődik, kellett ugyanis valamilyen óriási eszköz, amely képes volt elcipelni a kolosszális Saturn IV és főleg a 110,6 méter magas, 140 tonnás Saturn V rakétát a rakéta összeszerelésének helyet adó úgynevezett VAB-csarnokból az LC-34 és LC-39 jelű indítóállásokba.
A CT-k az Apollo-program végével sem mentek aztán nyugdíjba, 1973-ban a Skylab 2-küldetés során is szerephez jutottak, majd 1979-től kezdve az űrsiklók fellövése előtt is mindig egy CT cammogott el a hatalmas indítórakétákkal és az űrsiklóval a Cape Canaveral-i John F. Kennedy Űrközpontban az indítóállásig. De most, az újra a Holdat megcélzó Artemis-program alatt is a CT-2 mozgatja a NASA történetének legnagyobb, legerősebb rakétáját, az SLS-t, március 17-én is így gördült ki a 111,25 méter magas, óriási rakéta az indítóállomáshoz.
A NASA-hoz mérten kifejezetten olcsó
A szörny kifejezés egyáltalán nem túlzó a CT-k esetében, amelyek 40 méter hosszúak, 35 méter szélesek, a magasságuk pedig 6-8 méter között állítható a helyzettől függően, a 2721 tonnás önsúlyát pedig összesen két, egyenként 2750 lóerős óriási motor mozgatja, ezzel pedig
máig a világ legnagyobb önjáró járműve,
és sokáig a világ legnagyobb lánctalpas járműve is volt, de ebben a kategóriában több, külszíni fejtésre használt, eszköz is megelőzte, ám ezeket külső forrásból táplálják, így az önjáró kategóriában továbbra is verhetetlen a CT.
A gépeket az egyébként elsősorban külszíni fejtésre specializált óriásgépeket gyártó Marion Power Shovel Company készítette, a NASA-hoz mérten kifejezetten olcsó áron, a CT-k darabja ugyanis 14 millió dollárba került 1965-ben, ami még inflációval együtt sem éri el a 200 millió dollárt mai árfolyamon, ez pedig szinte aprópénz a NASA-nál, főleg, hogy több mint 50 éve gond nélkül bevethető az óriási hernyótalpas.
De már a Marion Power Shovel megbízása sem volt magától értetődő, a NASA-nál ugyanis sokáig nagyon komolyan tanakodtak azon, hogy szárazföldi, vasúti vagy vízi úton lenne a legjobb eljuttatni a Saturn rakétákat az indítóállomásig, nem volt tehát egyértelmű, hogy utat, sínpárt vagy csatornát kell építeniük.
Utóbbi hamar kiesett, mert a szállítóbárka stabilizálása, illetve a csatorna összekötése az indítóállomással elég problémásnak tűnt. A vonat ellen szólt, hogy a hatalmas tömeg szállítása miatt négy sínpár kellett volna, ezzel méterenként 3000 dollár lett volna a pálya költsége – ez még mai árfolyamon is csak 1 milliárd forint/km, miközben a Budapest–Belgrád-vasútvonal kilométerenként 4,6 milliárdból épül –, ráadásul speciális vasúti szerelvényt kellett volna építeni hozzá.
A közúti megoldás tervezése közben még jobban áramvonalasították a költségvetést, eredetileg ugyanis öt darab mozgó indítóállvány lett volna, de az olcsósítás nyert, így szétválasztották a projektet, külön készült a platform és a torony, és külön az azt mozgatni képes hernyótalpas szállító jármű, ami hosszas tesztelés után 1966. május 25-én, egy SA–500F jelű, méret- és tömeghű Saturn V-makett szállításával sikerrel vizsgázott.
Ekkorra persze nem kis mérnöki megoldás kellett magához az út megépítéséhez sem, az indítóállásokhoz vezető út legalább annyira különleges, mint a rajta közlekedő gép, hiszen az útnak – rakományostul – egy 7700 tonnás járművet kell elbírnia, ami alatt minden, a normál életből ismert út beszakadna. A nem mindennapi kihíváshoz megtervezett út rétegei így néznek ki alulról a felszín felé: 80 cm hidraulikus töltés, 90 cm finom mészkő, 30 cm válogatott töltés, vékony aszfalt záróréteg és az aszfalt tetején (!) 10-20 cm folyami kavics, ezzel az út több mint 2 méter vastag (szemben az átlagos közutak 45 centis vastagságával). A legfelső kavicsréteget egyébként rendszeresen cserélni kell, mert a CT a puszta súlya miatt porrá őrli azt haladás közben.
Ezzel a módszerrel összesen két sáv készült el, a 39A jelű indítóállásig 5535, a távolabbi, 39B jelűig 6828 méternyi út vezet. A sávok egyenként 12 méter szélesek, közöttük 15 méteres elválasztósáv van.
Óriási gép, kis kormány
Ezen az úton a CT a négy sarkába helyezett óriási lánctalp-zsámolyokon halad, amelyek egyenként 3 méter magasak, 12 méter hosszúak, és összesen 57, darabonként 900 kilót nyomó láncszemből állnak.
A már említett 2750 lóerős motorok a mozgatást segítik, de van még két, egyenként 1065 lóerős dízelmotor a kormányzáshoz, világításhoz, emeléshez és hűtéshez. Ezek a motorok persze csak úgy falják az üzemanyagot, a kilométerenként 350 literes dízelfogyasztás még a befagyasztott üzemanyagárak mellett is óriásinak mondható, főleg, hogy ezzel üresen 3,2, rakottan 1,6 km/h-s sebességre képes a CT.
A gép irányítása sem kis feladat. Kezdetben 20-30 mérnök kellett hozzá – a fele magán a gépen, a másik fele a gép mellett dolgozott –, de még ma is 15-20 szakember kell az üzemszerű működéshez.
Maga a kormányzás egy alig 15 centi átmérőjű, apró piros kormánnyal zajlik, méghozzá azért, mert a vezérlést túlnyomó részben a fedélzeti számítógépek végzik, az emberi jelenlét csak pluszbiztosítás miatt van. De még így is nagyjából óránként cserélik a két oldalon egyszerre dolgozó két pilótát, nehogy valami apró hiba óriási bajhoz vezessen. Ezzel a kis kormányművel is kifejezetten pontosan zajlik a kormányzás, a CT-k ugyanis centiméteres pontossággal képesek dokkolni az indítóállomáshoz. Maga a mozgás így néz ki felgyorsítva, rakétarakomány nélkül:
A NASA szerint egyébként a két CT eddig összesen úgy 3000 km-t tett meg, ami az 5-6 km-es utat tekintve azért elég komoly teljesítmény.
Csak egy maradhat?
A CT-kből összesen kettő épült, ám jelenleg csak az CT-2-t használják, amit 2016-ban épp az Artemis-programra készülve fel is újítottak, 5400-ról 8200 tonnára növelve a terhelhetőségét. A CT-1 jövője jelenleg bizonytalan, korábban úgy volt, hogy kereskedelmi irányba terelik, a Northrop Grumman le is csapott volna rá az OmegA rakéta mozgatásához, ám a projekt elkaszálásával a CT-1 is parkolópályán maradt.
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!
