Szerencsét jelent a neve, és az olimpiák történetének leghihetetlenebb ugrásával a semmiből érkezve bajnok is lett

Unalomig ismert mondás, hogy a név kötelez, és ezt teljesítette is a lengyelek első téli olimpiai bajnoka, akit nem Győzőnek vagy Aranynak hívnak, hanem Szerencsének. Wojciech Fortuna 1972-ben feltehetően piszok nagy mázlival nyert aranyérmet, se előtte, se utána nem volt kiemelkedő versenye, mindig is középszerű ugró volt.

A síugrás egykor valóban csak arról szólt, hogy ki ugrik a legmesszebbre. Később az ugrás kivitelezésért is járt stíluspont, ma pedig még több változóval dolgoznak. A pontértékbe beleszámít az is, hogy valaki mekkora hátszélben vagy szembeszélben ugrott, milyen hosszú nekifutóról érkezett az ugrásához. Ezekkel a kompenzációs pontokkal elég jól sikerült semlegesíteni az eredményben azokat a külső hatásokat, amelyek hozzátesznek vagy elvesznek a síugró teljesítményéhez, így akár egy rövidebb, de jó kompenzációs pontokkal díjazott ugrással is lehet nyerni. A kompenzációs pontokra szükség is van, mert a szél ereje és iránya gyakran meg tud változni a hegyvidékeken, nagyon ritkán fordul elő, hogy mindenki ugyanolyan viszonyok között tudjon ugrani.

Az 1972-es olimpián még nem volt ilyen szofisztikált a rendszer, így egyáltalán nem volt mindegy, hogy ki milyen körülmények között ugrik, csak a távolság és a stílus számított. Téves feltevés, hogy sok más sportághoz hasonlóan itt is a hátszél az előnyös. Ez az ugrókat inkább a talaj felé tolja, mintsem távolabb repíti. A síugrók legjobb barátja a kisebb szembeszél. Kicsit leegyszerűsítve: arra „ráfeküdve” tudnak messzire vitorlázni. Mint mindjárt látni fogjuk, ennek nagy jelentősége van.

Fortuna első szerencséje az volt, hogy egyáltalán elindulhatott az olimpián, hiszen a lengyel csapat eredetileg tartalékként vitte ki a 19 éves zakopanei ugrót. Csak az utolsó edzésen döntöttek úgy a szakvezetők, hogy be is nevezik. Nem tűnt nagy ígéretnek, nem volt túl sok tapasztalata sem. Az olimpiát megelőző Négysáncversenyen a legjobb futameredménye a 18. volt, összetettben is csak 23. lett. Eszébe sem jutott senkinek emlegetni az olimpia esélyesei között, ahogy az egyik magyar lap írta, még outsiderként sem merült fel a neve.

Szapporóban a normál sáncon nem is alakulhatott volna kedvezőbben az eredmény a hazaiak számára, a japán ugrók a teljes dobogót elfoglalták. A győztes Kaszaja Jukiótól még egy aranyat reméltek, a nagy sáncnak is ő volt a favoritja, hogy aztán minden felboruljon a versenynapon 55 ezer szurkoló szeme láttára az okurojamai sísáncon. Változó és igazságtalan körülményekről írt egy téli olimpiákról szóló norvég kiadvány, amely minden idők legnagyobb meglepetéseredményének minősítette a végső sorrendet.

Fortuna az első sorozatban fagyasztotta le a japánok és versenytársai arcáról a mosolyt. Miután egyáltalán észrevették. „A teljes közömbösség közepette startolt a lengyel Fortuna. Ugrását nem előzte meg várakozás, s óriási volt a meglepetés, amikor a versenybírák közölték: a lengyel fiú repülése 111 méterre sikerült!” – érzékeltette a Romániában megjelenő Előre című lap, hogy mekkora figyelem övezte addig Fortunát. Semekkorra.

A lengyel előtt még a 100 méterig sem nagyon tudtak eljutni az ugrók, a favoritok 95 méter körül potyogtak le, a Négysánc címvédője, a norvég Ingolf Mork csak 88 métert ugrott. Fortunához csak az az NDK-s Manfred Wolf volt közel, aki szintén nem számított a síugró elitbe, még ha sírepülésben öt évig tartotta is a világrekordot. Kaszaja sem állt rosszul a 106 méteres első kísérletével. Fortuna 111 méteres repülése és az érte kapott 130,5 pont szinte egyedülálló volt, a korábbi olimpiákon és világbajnokságokon ilyen erős ugrása senkinek sem volt.

Könnyű megfejteni, hogy mi történt a versenyen. A változó szélviszonyok között Fortuna előtt egy kedvező időjárási ablak nyílt. Míg ő szépen elvitorlázott a szembeszélben, addig ellenfelei többsége valószínűleg hátszélben szenvedett.

Fortuna 111 méteres ugrása után egy időre leállt a verseny. A német és csehszlovák zsűritagok, nem függetlenül attól, hogy síugróik rosszul szerepeltek, az addigi ugrások érvénytelenítését és a sorozat megismétlését követeltek. A csehszlovák bíró azzal is érvelt, hogy olyan szélben, mint amilyenen Fortuna jött le a sáncról, Jiří Raška még sokkal nagyobbat ugrik, és megsérül. A kanadai és norvég bírók nem a szembeszelet vélték a váratlanul nagy ugrás okának, Fortuna normál sáncon szerzett hatodik helyével bizonygatták, hogy a lengyel ilyen jó. Végül a japán zsűritag is a folytatás mellett döntött, ő abban reménykedett, hogy Kaszaja a második sorozatban simán leelőzi majd Fortunát. A japánok nagyon akarták a hazai sikert, hiszen a nemzeti ünnepükön ment a verseny. A győztesnek egy Toyota autó és Hirohito császár fogadása is be volt ígérve. A verseny ment tovább, annyi módosítással, hogy rövidítettek a nekifutó hosszán.

A második sorozatban némileg helyreállt a világ rendje, a jobb ugrók már 100 métereket repültek, Fortuna pedig csak 87,5-öt. Ez gyenge volt a mezőnyben, de első, óriási ugrásának köszönhetően egyetlen tizedpont előnye így is maradt a svájci Walter Steiner előtt. A harmadik és a negyedik sem volt távol, hat, illetve hét tizeddel maradtak csak el az olimpiák történetének legszorosabb síugróversenyén a győztestől.

Fortuna sosem titkolta, hogy őt magát is meglepte ez az eredmény, de a számára szerencsés körülményeket nemigen hozta szóba. Általában arról beszélt, hogy érezte azt, hogy benne van a nagy ugrás, ami ki is jött belőle.

„Nagyszerű dolog olimpiai bajnoknak lenni, de ha nem akarom, hogy elfelejtsenek, a jövőben állandósítani kell a szapporói formámat” – nyilatkozta, de ez az állandósítás nem jött össze neki. Karrierje hátralévő részében a futottak még kategóriába került. A Négysáncverseny egyik állomásán még elért egy 10. helyet, de ezen kívül nincs igazán említésre méltó eredménye. Még a lengyel kerületi versenyeken sem nagyon tudott a tízbe kerülni.

Fortuna nem is maradt sokáig a síugrásban, 1975 végéig még versenyszerűen sportolt, utána már inkább csak kedvtelésből ugrott 1979-ig.

A sport utáni élete is a címlapokra kívánkozott, de sokáig hallgatott a sajtó róla. A szocialista erkölccsel sem volt összeegyeztethető egy szétcsúszott életű olimpiai bajnok. Fortuna taxisofőrként kezdett dolgozni, miközben devizával, arannyal és márkás ruhákkal seftelt. Az 1980-as években kétszer is bebörtönözték verekedés miatt. Első feleségét is rendszeresen verte, aki fel is jelentette, Fortunát felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték emiatt.

Később is sűrű volt az élete. Többször kiment az Egyesült Államokba, ahol takarítóként, sofőrként is dolgozott, majd egy lakásfelújító céget alapított. A balhék sem fogytak körülötte, 1997-ben egyik kollégája meggyilkolásával gyanúsították meg egy ivós bulijuk után.

A 2000-es évek elején újra visszatért Lengyelországba, és új életet is kezdett, lejött az alkoholról, jótékonykodni kezdett. Olimpiai aranyérmét 50 ezer dollárért eladta egy árverésen, a befolyó pénzt gerincsérülést szenvedő sportolóknak adta, Nick Fairall amerikai síugrónak és Natalia Czerwonka lengyel gyorskorcsolyázónak. A síugrással is kapcsolatban maradt, több lengyel televíziónak is szakkommentátorkodik, de olyan kirívó ugrásokkal már biztosan nem találkozik, mint amilyen az övé volt.