A csodagyerek, aki ugyan 16 évesen már végzett a Harvardon, mégsem lett tudományos világsztár

Valószínűleg egyre többen ismernek olyan szülőket, akik minél hamarabb zsenit akarnak nevelni a gyerekükből. Örömmel újságolják, ha a kis lurkó egy héttel korábban fordul hasra, mint az átlag, vagy kortársainál hamarabb gagyogja azt, hogy empiriokriticizmus. Na, hát ők a kanyarban sincsenek Sarah és Boris Sidishez képest. Az ukrajnai zsidó pár az 1800-as évek végén emigrált az Egyesült Államokba, fiuk, William James Sidis már New Yorkban született 1898. április 1-jén. Nevét az apja filozófus barátjáról, William Jamesről kapta, aki meghatározó személyiség volt az amerikai filozófia fejlődésében.

Sarah orvosként dolgozott, lefekvés előtt gyakran mesélt görög mondákat a fiának. Boris pszichológus volt, és nem igazán kedvelte a testmozgást, inkább a fia elméjét kívánta pallérozni, ezért ahelyett, hogy a kertben labdáztak volna, inkább pszichológiáról vitatkozott a gyerekkel.

A New York Times szerint William (a kisfiú, nem a híres filozófus) hároméves korára már írt-olvasott, és az NPR szerint ennyi idősen önszorgalomból megtanult latinul, hatéves korára pedig már elvileg beszélt oroszul, franciául, németül, héberül, örményül és törökül. Plusz persze angolul és latinul.

Állítólag már első osztályba is egy Shakespeare-összessel a hóna alatt járt, és fél év alatt elvégzett hétévnyi iskolát. Kilencéves volt, mikor először jelentkezett a Harvardra, de akkor a kora miatt nem vették fel. Tizenegy évesen viszont már igen, így 1914-ben, 16 éves korában ő volt az egyetem legfiatalabb diplomása.

A nyelvek érdekelték, de hamar átnyergelt a matematika csodálatos világára, és 14 évesen már előadást tartott a negyedik dimenzióról szóló elméleteiről. Az egyetemen és tudományon kívül nem sok minden érdekelte, 14 évesen megfogadta, hogy soha nem fog megházasodni. Ezért – és persze a kora miatt – sokat bántották az egyetemen, sokan kinevették, mikor bevallotta, hogy még egyszer sem csókolt meg lányt. Az érzelmileg megterhelő egyetemi évei alatt az sem segítette, hogy gyakorlatilag kilencéves korától kezdve folyamatosan a média célkeresztjében volt. A hírek szerint kifejezetten utálta ezt a fajta hírnevet.

Húszévesen a tanulmányait a Rice Institute-nál folytatta, ahol több órát is tartott. Egy évet se töltött az intézményben, mikor inkább visszament Bostonba, hogy elkezdje a Harvard jogi képzését, amit végül nem fejezett be. 1919-ben részt vett egy szocialista tüntetésen, és megütött egy rendőrt, amiért 18 hónap fogházra ítélték, de az apja elintézte, hogy börtön helyett inkább szanatóriumba kerüljön, ahol egy évet töltött.

1924-ben már könyvelőként dolgozott heti 23 dollárért (ma 375 dollárt, azaz 117 ezer forintot érne). Nem hagyta teljesen maga mögött a múltját, így 1925-ben megjelent leghíresebb könyve, a The Animate and the Inanimate, amiben többek között olyan képződményekről is írt, amiket mi ma fekete lyukakként ismerünk. Városról városra vándorolt, gyakran álnevet használt, de azt tudjuk, hogy több könyvet is írt. Például egy 1200 oldalas értekezést az USA történelméről és egy rövidebb könyvet a villamosjegyekről, amiket lelkesen gyűjtött. Az álnevek miatt nem tudni, pontosan hány könyve jelent meg.

A 30-as évek elejétől több olyan állása is volt, ami nem igényelt komoly szellemi munkát, ezért gyakran hozták fel példaként arra, hogy a csodagyerekek nem mindig aknázzák ki a zsenialitásukat.

A New Yorker egyszer lehozott egy cikket Sidis ígéretes gyerekkoráról és a felnőtt éveiről, de a férfi becsületsértésre hivatkozva beperelte a lapot. Saját magát képviselte az ügyben, és egészen a legfelsőbb bíróságig jutott, de végül elveszítette a pert. Végül 1944-ben, 46 évesen agyvérzést kapott. Hiába szállították kórházba, nem élte túl.

Az ismerősei szerint egyedülálló intellektussal rendelkezett, fantasztikus problémamegoldó volt. Azt viszont mindenki látta, hogy nem szívesen beszélt a gyerekkoráról, mert nem élvezte. Amy Wallace, aki megírta Sidis életrajzát, az NPR-nak azt mondta róla, hogy boldogtalan gyermekkora ellenére felnőttként már jobban érezte magát.

„Mindenki imádta, aki ismerte, szóval szerintem a teljesen traumatizált fiatal fiú boldog férfivá vált felnőttkorára”

– mondta.

Ettől függetlenül az ismerősei szerint nem igazán értette a játék vagy az élvezet koncepcióját, ami mögött a szülei egyedi nevelési stratégiája is állhat. Mindig is felnőttként kezelték, igyekeztek neki mindent megadni, ami tudással, értelemmel és tanulással kapcsolatos. Egy zsenit neveltek, aki végül nem igazán találta meg a helyét a társadalomban.