Salat Levente: A magyar állam nem kezeli felnőttként a határon túli közösségeket a sorsukat befolyásoló döntésekben

A Fidesz támogatáspolitikájával megszüntette a határon túli magyar közösségek önállóságát, mondja ki Salat Levente, és azt sem tartja jó elképzelésnek, hogy hermetikusan zárt közösséget kell működtetnünk a megmaradáshoz. A 89-es fordulatot követően a Soros Alapítvány kolozsvári fiókjának vezetője, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese kisebbségpolitikával foglalkozó politológusként mindig a román-magyar kapcsolatok megerősítését tartotta fontosnak. Nagyinterjúnk első részében pályakezdéséről, tanulmányairól és a 90-es évek politikai szerveződéseiről, az RMDSZ kezdeti éveiről számolt be Salat Levente. Az interjút a Soros Alapítványhoz fűződő tevékenységével folytatjuk.

Mi az, amit az erdélyi magyarság a Soros Alapítványnak köszönhet?

Ennek a kérdésnek van, ugye, egy személyekre lebontható, és egy közösségi dimenziója. Ami az elsőt illeti, nagyon sokan voltak kedvezményezettjei olyan személyre szóló támogatásoknak, amelyek lehetővé tették számukra, hogy külföldre utazzanak, konferenciákon vegyenek részt, illetve a szakmai kapcsolatok építésének egyéb formáit gyakorolhassák. A mobilitás, aminek a lehetőségei korábban nagyon szűkösek voltak, sokak számára vált elérhetővé ezeknek a programoknak köszönhetően.

Az első évek tevékenységi jelentéseinek a nagyobb részét a támogatottak hosszú névsora teszi ki, ezek a kimutatások mai napig rendelkezésre állnak, visszakereshetők, tanulmányozhatók. Ami a támogatások közösségi dimenzióját illeti, itt az intézményeknek nyújtott anyagi segítség változatos formáit kell megemlíteni: publikációkat finanszíroztunk, szervezeteket, intézményeket támogattunk fénymásolókkal és egyéb számítástechnikai felszereléssel.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a nyilvánosság szerkezete, tartalma alakult át látványosan, és az intézmények felszereltségének technikai színvonala emelkedett meg jelentős mértékben.

Aminek az akkori viszonyok közepette – amikor egy rendkívül forrás-szegény környezetben hirtelen megnyíltak a szakmai munkának a korábban nem létező lehetőségei – bizony nem elhanyagolható jelentősége volt. Erre ma, ugye, kevesen emlékeznek, és gyakran azok is megfeledkeznek róla, akik akkor haszonélvezők, támogatottak voltak.

Ha túl az általánosságokon, személy szerint kell számot adnom arról, hogy mi volt ennek a munkának az eredménye, akkor nem vagyok könnyű helyzetben, nem egyszerű ugyanis elszámolnom a saját lelkiismeretem előtt, mert én ezt a történetet belülről is láttam, és ez sok tekintetben volt más, mint amilyennek kívülről látszott, vagy amilyen lehetett volna.

A Soros Alapítvány intézményi szerkezete nagyon sok embert foglalkoztatott, sokakat hozott helyzetbe ugyanis az irodai személyzet mellett létezett egy szerteágazó kuratóriumi struktúra is. Ebbe a kuratóriumi tevékenységbe rendkívül népes, időszakosan cserélődő értelmiségi kört kapcsoltunk be mind román, mind romániai magyar vonatkozásban. Ez a működési gyakorlat egy bonyolult döntéshozói struktúrát hozott létre, ami a pénzek elosztásával, a támogatási prioritásokat kijelölő döntések meghozatalával kapcsolatos érdekszerkezetek kialakulását eredményezte, amelyek különböző, egymásnak gyakran ellentmondó irányokba próbálta terelni a támogatások zömét. A dolgot bonyolította, hogy az apparátus és az adminisztráció tekintetében részei voltunk egy nagy alapítványi hálózatnak, amit New Yorkból irányítottak, és annak képviselői is folyamatosan befolytak ezekbe a döntésekbe, ellenőrzéseket végzett, hogy aszerint történnek-e a dolgok, ahogyan azt Soros György szeretné.

Ez a komplex döntéshozói struktúra, illetve a bonyolult erőtér, amelyben nekünk, az apparátus alkalmazottainak egyensúlyozni kellett, sok tekintetben akadályozó hatással volt a munkára.

Gyakran éreztük úgy, hogy a sok bába között elveszett a gyermek, és ebben a folyamatos lavírozásban nem mindig az a döntés született, amit én célszerűnek láttam. Pontosabban, a Soros Alapítvány kolozsvári fiókjának irányultsága eléggé messze került attól, amit én elképzeltem és érvényesíteni szerettem volna.

Alapítványon belüli vagy azon kívüli körülményekre gondol, amikor bonyolult erőtereket emleget?

Nagyon érdekes, a világ működéséről minden bizonnyal sokat eláruló körülmény, hogy amit most, 2010 óta a román-magyar viszony állam és kormányszintű összefüggésében látok, kicsiben megtapasztaltam korábban a Soros Alapítvány történetében. Erdélyi alapítványi fiókként a budapesti és a bukaresti erőtérben kellett dolgokat lehetővé tenni és elérni, és ez rendkívül nehéz volt, mert a két erőtér egymás szempontjaira, céljaira szinte egyáltalán nem volt tekintettel.

A bukaresti és a budapesti alapítványok között volt ugyan intézményes kapcsolat, például abban a formában, hogy a régebbi, komoly tapasztalattal rendelkező budapesti igyekezett segíteni a fiatalabb romániainak a szervezet kiépítése és a tevékenységek beindítása tekintetében. A romániai magyarok vonatkozásában azonban nagyon eltértek a vélemények, erről a kérdésről érdemi konzultációra a felek között nem került sor, és a két sarkos, egymással nem találkozó, egymásra tekintettel nem lévő elképzelés között nagyon nehéz volt valamit úgy felépíteni, hogy annak esélyei legyenek a megvalósulásra, és közben egyik felet se hozzuk kényelmetlen helyzetbe.

Mondana egy példát?

A magyarországi Soros Alapítvány befolyásos személyiségei úgy képzelték el, hogy az erdélyi kirendeltségnek a bukarestitől függetlennek és kizárólag magyarnak kell lennie. Ehhez képest a bukaresti kollégák, akiknek köszönhetően én ebbe az egész történetbe belecsöppentem, azt várták tőlem, hogy próbáljam a budapestiek értésére adni, hogy a romániai társadalom olyan előítéleteket táplál Soros György személyével kapcsolatban, hogy az alapítvány képtelen lesz teljesíteni küldetését, amennyiben a magyar kérdés kezelésére egy, a bukaresti ellenőrzéstől független szervezeti forma keretében kerülne sor.

A félreértések elkerülése végett itt szükséges hozzátenni, hogy az említett küldetés a diktatúra örökségét és reflexeit még éltető romániai társadalomnak a Karl Popper által vizionált nyílt társadalommá való fokozatos átalakítására vonatkozott, és ebben a tekintetben a többségi társadalmat mélyen átitató magyarellenesség valóban komoly problémát jelentett. Ez a helyzetértékelés a lényeget tekintve összhangban volt azzal, amit én gondoltam abban az időszakban a román-magyar viszony rendezésének a feltételeiről, ezért nem volt nehéz azonosulnom vele, mindazonáltal

nem voltam könnyű helyzetben, amikor a budapesti kollégákat arról próbáltam meggyőzni, hogy az erdélyi Soros Alapítványnak arra kellene törekednie, hogy közelítse a román és a magyar álláspontokat, és az alapítvány által elvégzett munka segítsen meggyőzni a román közvéleményt arról, hogy a magyarok természetes tartozékai a román társadalomnak.

Ezzel szemben a bukaresti Soros Alapítvány számára – pontosabban azon belül néhány befolyásos alapítványi vezető megítélése szerint – még az is túl magyar volt, amit én képviseltem, tehát a román állásponttal nagyon sokszor nagyon kemény harcot kellett vívni, hogy sikerüljön eredményeket elérni, mert ők úgy gondolták, hogy ez egy romániai alapítvány, itt a román prioritásoknak kell döntőnek lenniük. Magyarországon van egy másik szervezet, ők ott intézzék a magyar problémákat. Ez volt tehát az első nagy dilemma.

De volt ennek a történetnek egy további összetevője is. A végül bejegyzésre került jogi forma szerint a kolozsvári fiókvállalat Bukarestnek volt alárendelve, a New York-i adminisztráció Bukarestet ellenőrizte. És nekem sokszor sokkal reménytelenebb csatát kellett vívnom a New York-i adminisztrációval, amely számára magától értetődő volt, hogy mi egy romániai alapítvány vagyunk, mint a román kollégákkal, akik sokkal megértőbbek voltak az erdélyi magyar kezdeményezések vagy problémák iránt.

Hogyan sikerült feloldani ezt a feszültséget és függőségi helyzetet?

A helyzet az, hogy a román nacionalizmusban rejlő potenciállal kapcsolatos félelmeink beigazolódtak: viszonylag sokan voltak, akiknek kapóra jött az, ami a Soros Alapítvány kolozsvári fiókjának a háza táján történt, és akik próbáltak az alapítvány elleni támadásokból politikai tőkét kovácsolni. A magyarországi alapítványi kollégákkal az említett viták a kolozsvári fiók jellegéről és feladatairól elhúzódtak, és egy idő után az ő malmukra hajtotta a vizet az a sajnálatos körülmény, hogy az itteni kuratóriumok mozgásterét kisebbségi ügyekben nagyon behatárolta a román nacionalista hangulatkeltés. Egy idő után ennek a kötélhúzásnak az lett az eredménye, hogy Soros Györgyöt meggyőzték arról, hogy hiba volt az alapítványt Kolozsvárra hozni.

Kolozsvár frontvárosnak számított a 90-es évek első felében, Gheorghe Funar polgármester és közvetlen környezete kíméletlenül támadott mindent, ami az erdélyi magyarokkal volt kapcsolatos.

Ebben a feszült hangulatban egyszer csak kipattant az ötlet, hogy a multikulturális Temesváron kellene működnie a fióknak, mert ott biztosan sokkal könnyebben lehetne elérni a kitűzött célt. Sokat elárul ennek a történetének a hátteréről, hogy a magyarországi kollégák még azt is kitalálták, hogy a temesvári fiók vezetését Tőkés Lászlóra kellene rábízni. Ez az ötlet aztán hamar lekerült a napirendről, de a temesvári fiók gondolatat tetszett Soros Györgynek, aki azt mondta, hogy a kolozsvári fiókot nem számoljuk föl, most már maradjon ott, de létrehozunk egy fiókvállalatot Temesváron is.

Ebből lett aztán egy kisebb galiba, mert a bukaresti kollégák úgy ítélték meg, hogy ha az alapítvány létrehoz Erdélyben egy második fiókot, akkor ezzel teljesen ellehetetleníti a bukaresti alapítvány munkáját, amelynek a munkatársai nehéz küzdelmet folytattak maguk is az alapítvány diszkreditálásában érdekelt erőkkel. Végül azt az áthidaló megoldást találták ki, hogy amennyiben lesz fiók Temesvárott, akkor Iași-ban is nyitni kell egy kirendeltséget. Így is lett, a két új kirendeltség létrejött, és a romániai Soros Alapítvány kisebb hálózatként tevékenykedett több éven keresztül, egy bukaresti központtal és három regionális kirendeltséggel.

Én azt mondanám, jó döntésnek tűnik, hogy olyan hálózatot alakítottak ki, amellyel lefedték az országot. Ami nagyon érdekes számomra a történetben, hogy maga Soros implikálódott személyesen ezeknek a döntéseknek a meghozatalába.

Nézze, elvben valóban így van, és tagadhatatlanul volt pozitív üzenete is annak, hogy a Soros Alapítvány egyfajta regionalizmust érvényesített a saját intézményi szerkezetében. Ezen túl azonban ez a történet nagyon szemléletesen bizonyítja azt, hogy a román érzékenységeket mellőző magyar akarnokság milyen eredményeket tud produkálni: az új, felhígult szerkezetben ugyanaz a pénzmennyiség több felé oszlott, és annak betudhatóan, hogy a temesvári fiók szinte semmit nem produkált magyar vonatkozásban, összességében a Kolozsvárról kiszolgált magyar pályázatokra lényegesen kevesebb pénz jutott.

Azt, hogy a temesvári kaland nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, utólag Soros maga is belátta. Én azon kevés, magukat szerencsésnek mondható emberek közé tartoztam, akiknek eléggé intenzív személyes kapcsolata volt Sorossal. Többször találkoztam vele Romániában, Budapesten, New Yorkban, illetve a közép- és kelet európai alapítványhálózat rendezvényeinek megannyi helyszínén. Ennek ellenére az én befolyásom Sorosra szinte a nullával volt egyenlő. Azt, hogy erre milyen magyarázatot tudnék találni – túl azon, hogy nem voltam elég felkészült és rátermett arra, hogy célratörőbben kamatoztatni tudjam a személyes találkozások és beszélgetések alkalmait –, egy példával lehet megvilágítani. Volt például egy francia hölgy, aki amolyan utazó ügynökként felelt többek között a romániai dolgokért, akivel nekem rengeteg csatám, küzdelmem volt, mert mélységes magyarellenesség határozta meg a viszonyulását a dolgokhoz az alapítványi munka felügyelete és értékelése során. Egy idő után rá kellet jönnöm, hogy nekem esélyem sem volt arra, hogy Soros Györgyöt meggyőzzem olyasmiről, ami ellentmondott annak, amit a körülötte lévő nagyon szűk tanácsadói testület közvetített neki.

Visszatérve arra, hogy mit köszönhet az erdélyi magyarság a Soros Alapítványnak, erre a kérdésre csak nagyon önkritikusan tudok válaszolni, és szomorú vagyok amiatt, hogy a teljesítmény színvonala és eredménye messze alulmaradt ahhoz viszonyítva, amit elméletileg el lehetett volna érni.

Egészében véve azért az erdélyi magyarság sokkal többet köszönhet ennek az alapítványnak, mint ami megismerszik a mai közgondolkodásban.

A román-magyar viszony kérdésében elmaradt ugyan az áttörés – hiszen egyértelmű, hogy sokkal több pénzre és munkára lett volna szükség ahhoz, hogy elérjük azt a kritikus tömeget, amely a rá gyakorolt befolyásunk nyomán maradandóbb változásokat eredményezhetett volna az etnikumok közötti kapcsolatokban – de nem alaptalan talán azt feltételezni, hogy sokkal rosszabb lenne ma a helyzet, amennyiben még ennyi sem történt volna.

Ha nem zárják be a Soros Alapítványt, akkor közelebb kerülhettek volna a célhoz?

Az világos volt a kezdetektől, hogy az alapítványi munka nem fog tartani míg a világ. Soros beavatkozásának az volt a logikája, hogy az átmeneti társadalmakat segítse a diktatúrából a demokratikus berendezkedésre való átállásban. Bátorítani és konszolidálni kellett egy másik gondolkodásmódot, egy más szervezeti-intézményi kultúrát kellett meghonosítani, és ő kizárólag ehhez próbált hozzájárulni, semmiképpen nem akart függőségeket létrehozni.

Az egy nagyon fontos éthosza volt az ő támogatásának, hogy semmihez nem járul hozzá, ami függőséget hoz létre, abban az értelemben, hogy ha egyszer valamit támogattunk, utána folyamatosan támogatni kell ahhoz, hogy a cél érvényes maradjon.

Ezért nem támogatott infrastrukturális befektetéseket, nagyon kevés kivételtől eltekintve. A pályázatok és kezdeményezések elbírálásnak egyik fontos kritériuma volt végig a képesség az önfenntartásra. Egészében véve azt lehetne mondani, hogy az alapítvány egy indulási energiát volt hivatott adni a társadalomnak, ahhoz, hogy megtalálja a saját útját, identitását és működési mechanizmusait.

Kézenfekvő a párhuzam a Magyarországról érkező támogatásokkal, amelyek teljesen másfajta logika szerint működnek: olyan befektetéseket látunk, amelyek erős függőséget okoznak, mi lehet az alapja egy ilyen stratégiának?

Hát, ez egy nagyon más regisztere a dolgoknak, és mielőtt erre a kérdésre válaszolok, engedtessék meg hozzátennem a fentiekhez, hogy ne legyenek illúzióink, a nemes célok és világos eljárásrend ellenére a Soros Alapítványnak sem sikerült mindig elkerülnie a csapdákat: bizony volt arra példa bőven, hogy a függőségek kialakulást nem sikerült elkerülnünk, és egy-egy támogatást egy idő után az érintettek hangos tiltakozása közepette kellett felszámolni.

A párhuzam a magyar állam támogatáspolitikai gyakorlatával mindenesetre érdekes felvetés. Az alapvető különbséget én abban látom, hogy a támogatáspolitika végső soron nem rólunk, az erdélyi és más határon túli magyar közösségekről szól, hanem a magyar belpolitikáról, azon belül a hatalom megszerzésének és megőrzésének az eszköze.

Egyértelmű, hogy az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló döntések mindenféle stratégiai megfontolás nélkül, a klientúraépítés, személyes igények kiszolgálásának a céljával történnek.

Senkit nem érdekel, hogy hosszú távon ez mit fog eredményezni. Hozzá kell tenni, hogy ez nem csak a legutóbbi Fidesz kormányok összefüggésében igaz, így volt ez mindig a rendszerváltás óta.

Ami a kialakuló függőségek kérdését illeti, én annak egyik aggasztó vonatkozását abban látom, hogy akik ezekben a magyar államhoz kapcsolt, az általa finanszírozott és attól függővé tett intézményekben tevékenykednek és szocializálódnak, azok számára ez az egész helyzet egy nagyon hatékony ugródeszka, amelyről könnyedén lehet átlendülni a magyarországi munkaerőpiacra. Mi lesz például azokkal a néptánc szakos végzősökkel, akik a Sapientia egyetem újonnan alakított tagozatán fognak képesítést szerezni? Semmi bajom nincs a néptáncosokkal – számos más területen folyó képzést is említeni lehet ennek a dilemmának az összefüggésében. Ha pedig arra gondolunk, hogy mi lesz akkor, ha valamilyen oknál fogva egyik-másik hasonló logika szerint létrehozott intézmény vonatkozásában megszűnik a támogatás, nem lehetnek kétségeink annak tekintetében, hogy mire lehet számítani az összeomlást követően.

A drámai ebben az egész történetben az, hogy a magyar állameszme szempontjából ezt a támogatáspolitikai színjátékot akár indokoltnak is lehet tekinteni. Ha abból indulunk ki, hogy a román állam tulajdonképpen nem érdekelt a magyar közösség hatékony integrálásában, akkor a magyar állam arra irányuló igyekezete, hogy a határon túli magyarságot minél több szállal kösse az anyaországhoz – annak érdekében, hogy szükség esetén inkább Magyarországot válasszák, mint a nagyvilágot –, elfogadható és jogos.

A problémát én abban látom, hogy ez a viszonyulás nem kezeli felnőttként a határon túli közösségeket, a fejük fölött hoznak meg olyan döntéseket, amelyeket rájuk kellene bízni.

Ennek ellenére a közgondolkodásban most az van, hogy Soros Alapítvány – rossz, magyar kormány – jó. Honnan eredeztetné Sorosnak ezt a negatív megítélését?

Sorosnak a jó szándéka, önzetlensége, segítőkészsége vitathatatlan. Semmiféle olyan beavatkozási szándékot nem tapasztaltam az alapítvány keretében eltöltött tíz esztendő során, ami mögött nem a filantrópia, illetve a nyílt társadalom eszméje iránti elköteleződés lett volna az irányadó. Nyilván, amikor valaki pénzt ad, meggondolja, hogyan, mire adja. Ezek a viták, hogy mit kellene támogatni, mit nem, hogy a fenntarthatóság hogyan ítélhető meg stb., megkerülhetetlenek voltak.

Azonban olyan nem volt, mint amit a magyarországi támogatások tekintetében jelenleg észlelünk, hogy ő ennek a támogatásnak a fejében valamit elvárt volna, vagy valamilyen lojalitáshoz kötötte volna azt.

A Romániából való kivonulására vonatkozó döntését megindokoló érveiben hangsúlyosan jelent meg az, hogy mihelyt Románia bekerül az Európai Unióba, az alapítványra nincs már szükség. Az átmeneti korszak, amelyhez ő segítséget és támogatást kívánt nyújtani, lezárul az európai felzárkózással. Alapítványhálózata történetének ezt a fejezetét követően Sorosnak volt egy néhány, a politikai irányultságtól nem teljesen független és ennek okán valóban vitatható kísérlete arra, hogy beavatkozzék az Európai Unióval határos térség egyes államainak a belpolitikai eseményeibe. Ezek a próbálkozások, amelyek tényét és kimenetelét sokan sokféleképpen ítélték meg, nem tettek jót az ő megítélésének.

Amíg Romániában jelen volt, itt is voltak végig olyan hangok és érdekcsoportok, amelyek elvtelen beavatkozással gyanúsítottak őt, ezeket a véleményeket azonban elnyomta a többség elismerő vélekedése arról, amit az ország érdekében tett. Amióta az alapítvány nincs jelen az országban, bár vannak kisszámú összeesküvéshívők, akiknek körében időnként fölmerül a neve, inkább az erdélyi magyarság körében tapasztalható a negatív előjelű megbélyegzése mindennek, ami Sorossal hozható kapcsolatba, és ez Magyarországról gyűrűzött be.

Azoknak a politikai üzeneteknek a részeként, amivel a Fidesz bombázta az évek során az erdélyi magyarságot is. Mit gondol, miért értékelték úgy Orbánék, hogy kifizetődő Sorost támadni?

A Fidesz politikai sikertörténetét én úgy látom egy nagyon rövid, leegyszerűsítő magyarázatban megfogalmazhatónak, hogy a párt célja a 2002-es választások elvesztését követően a hatalom visszaszerzése és megtartása volt. Erre irányuló igyekezetükben Orbán Viktorék viszonylag korán felismerték azt, amit azóta a világ különböző térségeiben a populista politikai vezetők jó érzékkel és nagyon eredményesen alkalmaznak.

Kiszámolták, hány szavazatra van szükség ahhoz, hogy megnyerhető legyen egy választás Magyarországon, és hol van a magyar társadalom szerkezetén belül az a réteg, amely megszólítható egy olyan üzenettel, ami ezt a szavazatmennyiséget garantálja. Magyarország összefüggésében ez a réteget az alacsony politikai kultúrával rendelkező, könnyen megszólítható, vélt ellenségek összefüggésében eredményesen mobilizálható rétegben vélték megtalálni, amiből következett, hogy milyen jellegű üzenetekkel kell megszólítani ezeket a potenciális választókat. Ennek a célzott politikai kommunikációnak és üzenetgyártásnak nagyon leleményes – és ismerjük el: bámulatosan eredményes – példáit láttuk az elmúlt években.

Ennek a kalkulációnak lett egy fontos eleme Soros. A Fidesz grémiuma nagyon jó érzékkel ismerte föl, hogy Magyarország társadalmának a mélyrétegeiben ott lappang az antiszemitizmus, és ők ennek az aktivizálására is vállalkoztak. Akkor, amikor Soros Györgyöt nevesítették, és potenciális veszélyforrásként állították be, nem Soros személyére, hanem a zsidóságára irányult az üzenet, és jól számítottak arra, hogy a latens antiszemitizmus miatt az általuk elvárt módon fog reagálni erre a magyar társadalomnak egy elég széles rétege.

Amikor leköszönt a Soros Alapítvány vezetéséről, elkezdődött az egyetemi karrierje. Rektorhelyettesi működése összefügg a BBTE magyar tagozatának megszervezéséért folyó széthúzó harcokkal, legalább háromféle elképzelés csapott össze, hogy mi volna üdvös a magyar felsőfokú oktatás jövőjét tekintve.

Az én rektorhelyettesi szolgálatom egy újabb kudarcnak a története. Úgy csöppentem bele ebbe a történetbe, hogy a Babeș-Bolyai Tudományegyetem keretében valamikor 2004 elején kiéleződött egy belső vita, annak következményeként, hogy megfogalmazódott az igény a magyar oktatóknak egy csoportja részéről, hogy jöjjenek létre önálló magyar karok, mert ebben látták a garanciáját annak, hogy a magyar tagozat és a magyar nyelvű oktatás intézményesen megszilárduljon. Ez már annak az utókövetkezménye volt, hogy nagyjából lecsengett a Bolyai Egyetem visszaszerzéséért folytatott harc, és általánosan elfogadottnak számított, hogy az önálló, magyar nyelvű állami egyetem létrehozására irányuló erőfeszítések kudarcot vallottak.

Ennek alternatívájaként találták ki azt, hogy a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen belül létre kell hozni két önálló magyar kart, egy természet- és egy társadalomtudományit, amelyek összegyűjtenék a két nagy területhez tartozó magyar nyelvű képzési programok személyzetét – e körül folytak akkoriban a politikai csatározások. Engem gyakorlatilag Andrei Marga, az egyetem akkori vezetője talált ki rektorhelyettesként, és az volt tőlem elvárva, hogy erre a helyzetre valamiféle megoldást találjak. Marga egyébként arról volt híres a hazai magyar nyilvánosságban, hogy az önálló állami magyar egyetem visszaállítását célzó erőfeszítések ellensúlyozására már korábban kitalálta a multikulturális egyetem ideológiáját, és ennek szellemében viszonylag rövid idő alatt mind a magyar diáklétszám, mind a magyar oktatók arányának igen látványos növekedését tette lehetővé.

Andrei Marga teljhatalmú vezetője volt annak idején a BBTE-nek. Miért éppen önt szemelte ki erre a feladatra?

Én két-három évvel korábban publikáltam a multikulturalizmus kérdésköréhez kapcsolódó doktori értekezésemet románul, aminek pozitív recepciója volt a román szakértői körökben. Ennek alapján gondolhatta Marga azt, hogy én alkalmas lehetek arra, hogy ezt a kérdést a multikulturalizmus szellemében megoldjam. Nem hiszem egyébként, hogy a könyvemet olvasta volna, ha igen, lehet, hogy nem rám esik a választása.

A kérdés, a magyar nyelvű oktatás helyzete és kilátásai engem is foglalkoztattak, a felkérés nem ért felkészületlenül. Az egyetem oktatójaként ismertem valamelyest a belső dinamikákat, és tudtam, hogy a szétválás alternatíváját nem mindenki támogatja. Az is világos volt számomra, hogy akik nem támogatják, pontosan tudják, hogy az elképzelés nem szerencsés megoldás: technikailag nehezen kivitelezhető, és károk is származhatnak azoknak a szakoknak az esetében, amelyek profilt vesztenek azáltal, hogy betagozódnak egy természettudományi vagy társadalomtudományi kar alá.

Éreztem, hogy ez a vita nem zárult le, nincs egyértelmű álláspont a magyar oktatók körében a megoldásra. Pontosan tudtam azt is, hogy a multikulturalizmusban van egy sor kiaknázatlan lehetőség, amit Marga vagy nem ismer, vagy nem vesz elég komolyan. Abban bíztam, hogy a BBTE vezetőségét szembesíteni lehet a multikulturalizmus elméletének néhány olyan konzekvenciájával, amikre ők nem gondolnak akkor, amikor az intézményi szétválás alternatívájaként a multikulturalizmust emlegetik, ami arra kényszerítheti őket, hogy kimozduljanak a magyar igényeket elutasító álláspontjukból. Ezzel az illúzióval vállalkoztam a feladatra és kezdtem el munkámat.

Halvány emlékeim vannak egy botrányról, amely rögtön a rektorhelyettesi működése elején zajlott, és természetesen a magyar karokkal volt összefüggésben.

Volt egy sokat vitatott nyilatkozatom, rögtön a megválasztásomat követően, amiben azt mondtam, azt a kérdést, hogy mi a legjobb megoldás a magyar oktatás szempontjából, nem a politikának kell eldöntenie, hanem az oktatóknak, és miután kialakul egy belső álláspont, a politikum segíthet ennek a kivitelezésében. Ebből nagy botrány lett, mert közben az a narratíva uralta az erdélyi magyar közéletet, hogy én ezzel a nyilatkozatommal elakasztottam valamit, ami nagyon közel volt a megvalósuláshoz.

E narratíva szerint az RMDSZ éppen meggyőzte volt a Szociáldemokrata Pártot, az akkor hatalmon lévő politikai erőt, hogy hozzon egy kormányhatározatot, amely arról rendelkezik, hogy létre kell hozni a két kart a BBTE keretében. Amikor én frissen megválasztott rektorhelyettesként azt nyilatkoztam, hogy a kérdés nem tartozik a politikára, akkor állítólag a PSD megkönnyebbülten fellélegzett.

Valóban lehetett arra számítani, hogy ez a kormányhatározat megszületik?

Erre én biztosra vehető választ nem tudok adni. Nem lehetetlen, hogy egyszer valamikor előkerül egy dokumentum, amely eldönti ezt a dilemmát. Akkori meggyőződésem szerint ez inkább egy városi legenda volt, mert én semmiféle jelét nem tapasztaltam annak, hogy román oldalon érzékelhető lett volna valamiféle nyitás a kérdésben. A dolog egyébként nyugtalanított a későbbiekben is, egy alkalommal próbáltam PSD-hez közeli kapcsolataim révén tájékozódni a kérdésben, de nem sikerült nyomára bukkanni semmi dokumentumnak vagy eligazító információnak.

A kérdésnek ettől a vonatkozásától függetlenül, a BBTE belső viszonyainak az ismeretében pontosan tudtam, hogy ha meg is születik egy ilyen kormányhatározat, annak érvényt szerezni az egyetemünk összefüggésében lehetetlen vállalkozás. Ellenkezőleg, egy olyan helyzet állhat elő, amely végképp ellehetetleníti a magyar oktatók és a magyar nyelvű oktatás kilátásait az egyetemen.

Olyan erősek voltak ugyanis a magyarellenes indulatok és a román nacionalizmus pozíciói az egyetemen belül, olyan befolyásos funkciókat töltöttek be a markánsan magyarellenes egyetemi vezetők, dékánok, rektorhelyettesek, hogy úgy ítélem meg: tulajdonképpen azzal, amit akkor és ott nyilatkoztam, elejét vettem annak, ami a marosvásárhelyi orvosi egyetem esetében bekövetkezett.

Ott is volt egy kormányhatározat, ha jól emlékszem, amivel „létrehozták” az önálló magyar kart.

Nem hozták létre, mert nem tudták létrehozni, az egyetem kitért az elől, amit a kormányhatározat a számára előírt. Ez szerintem világos bizonyítéka annak, hogy kormányhatározat ide vagy oda, az egyetem belső erőviszonyai egyszerűen lehetetlenné tették annak megvalósítását, noha – hozzá kell itt tenni – az illető kormányhatározatot a 2011-ben elfogadott új tanügyi törvényben előirányzottak alapján hozták meg, ami akkor, amikor a BBTE-n állt a bál, még nem is létezett.

Elég viharos mandátumkezdése volt ezek szerint. Hogyan folytatódott?

Levezényeltem a belső konzultációt az egyetemi oktatók körében, az eredményt pedig összefoglaltam egy szakértői anyagban, amely alternatívákat tartalmazott. A szakértői anyagot eljuttattam az RMDSZ illetékeseihez, akik átvették, de világos volt a reakciójukból, hogy ez a dolog már nem érdekli őket. Nem is történt semmi a részükről a soron következőkben.

Úgy ítéltem meg, hogy a harc az egyik fronton lezárult, el lehet kezdeni az erőfeszítések átcsoportosítását a másik frontra. Azt mondtam Margának, nézzük meg, mi következik a multikulturalizmus deklaratív felvállalásából, mi kell ahhoz, hogy egy magát multikulturálisnak nevező egyetem valóban az legyen. És akkor egy nagyon érdekes második fejezet következett.

Volt egy sor rendezetlen kérdés, amit hosszabb ideje visszatérően sérelmeztek a BBTE magyar oktatói. Az első ilyen vitás kérdés a magyar feliratok hiánya volt: teljesen megalapozottan tették újra és újra szóvá az oktatók, hogy egy magát multikulturálisnak mondó egyetemen a nyilvános terek megnevezései két vagy három nyelven kell, hogy megjelenjenek. A másik gyakran gondot okozó probléma az volt, hogy az évnyitó és évzáró események rendszerint román nyelven zajlottak, és ha valamely felszólaló vette magának a bátorságot, hogy magyarul is köszöntse a jelenlevőket, akkor ebből rendszerint botrány kerekedett. A frusztráció egy további oka magyar részről az volt, hogy az egyetem története nagyon egyoldalúan, a magyar vonatkozásokat mellőző formában jelent meg mindenhol, és ennek részeként, a rektori hivatal folyosóján kizárólag a román rektorok arcképei voltak felsorakoztatva.

Ezekből a problémákból kiindulva én kidolgoztam egy rektorhelyettesi programot, amelyben a multikulturalizmus szellemében javasoltam megoldásokat. A program egészében a magyar nyelvű oktatás intézményes konszolidációnak a lépéseit foglalta magába a tanszékek létrehozása, a magyar feliratok kihelyezése, az egyetem történetének kiegészítése és megfelelő megjelenítése, a fontosabb egyetemi események nyelvi szétválasztásának a formájában.

Az utóbbi vonatkozásban például azt kezdeményeztem, hogy az egyetemi évnyitókat és évzárókat külön kell tartani a románok és magyarok számára, ami elkerülhetővé teszi, hogy egyik vagy másik közösség tagjaiban irritációt eredményezzen a másik nyelv használata. A javaslat, meglepő módon, osztatlan sikert aratott mindkét oldalon. A magyar tagozati évnyitó számára kitaláltam egy ünnepélyes keretet, amelynek a fénypontja egy ünnepi előadás egy felkért, köztiszteletben álló személyiség részéről. A 2005-ös évnyitóra már ennek megfelelően került sor: az ünnepi előadás megtartására Szilágyi N. Sándort kértem fel, fontos közéleti személyiségek és magyarországi meghívottak is jelen voltak az eseményen.

Ez azóta is így történik évről-évre – leszámítva talán a közéleti személyiségek és a magyarországi vendégek részvételét, de ez már egy másik történet. Úgy ítélem meg, hogy ez a kezdeményezésem egy nagyon fontos áttörést tett lehetővé, ami jelentős mértékben hozzájárul azóta is a magyar oktatók és diákok otthonosság- és komfort-érzetéhez. Arra, hogy honnan indult az egész, ki találta ki, ma már kevesen emlékeznek.

Abból, amit elmesélt, azt értem, hogy egy organikus fejlődés mellett állt ki, és nem a fentről leszóló megszervezéssel próbálta elérni a kitűzött célokat. Kérdés, hogy működött-e végig ez a kislépések politikája?

Engem akkor az a meggyőződés vezérelt, hogy annak, ami hasonló helyzetekben konszolidálható, csak ez az egy útja van. Amit lenyomnak a többség torkán, azt akkor számolják fel, amikor alkalom adódik rá. Amit viszont elfogadnak, annak esélye van a fennmaradásra és a konszolidációra.

Az említett rektorhelyettesi programot előterjesztettem az egyetem szenátusában, ahol, nagy csodálkozásomra, megtapsolták, ami annak volt a nyilvánvaló jele, hogy a szenátus tagjai megkönnyebbüléssel vették tudomásul azt, hogy az intézményi szétválás lekerült a napirendről. Én ezt a fogadtatást annak jeleként értelmeztem ugyanakkor, hogy a programban foglaltak megvalósítására reális esélyeim vannak.

Két hétre rá megvolt az első magyar nyelvű évnyitó, s akkor jött a Bolyai Kezdeményező Bizottság: Hantz Péter és társai gyertyás tüntetést szerveztek az egyetem előtt tiltakozásul a magyar nyelvű oktatás rendezetlen helyzete ellen. Az egész romániai magyar sajtó ott volt. Marga kiakadt, hogy mit csinálnak ezek? Nekünk, a magyar tagozatot irányító rektorhelyetteseknek nyilatkoznunk kellett, állást kellett foglalni a tüntetéssel kapcsolatban. Nagy László kollégámmal közösen elmondtuk, hogy valóban van egy sor megoldásra való kérdés, de elkezdtük a munkát, időre van szükség, és a problémákat nem az utcán kell megoldani, hanem az egyetemen belül.

Ezen a ponton én elveszettem a csatát a nyilvánossággal szemben, bár ma sem tudom, hogy mit lehetett volna másként csinálni. Ami a nyilatkozatunkból átment a sajtóba az annyi volt, hogy mi elítéljük a tüntetést. Az, hogy beszéltünk arról, hogy a problémafelvetés jogos, hogy a kérdéssel foglalkozunk, senkit nem érdekelt. Nagyon rövid időn belül azzal volt tele a sajtó, hogy a magyar rektorhelyettesek árulók, nem a magyar érdekeket képviselik.

Közben az egyetemen az a szóbeszéd járta, hogy már le voltak gyártva a magyar nyelvű feliratok, az egyetemvezetés az alkalmas pillanatot kereste, amikor azokat kifüggesztheti. Én ugyan ebből egyet sem láttam, de azzal nem lehetett vitatkozni, hogy a tüntetést követően erről szó sem lehetett, mert azt a BBTE nem engedhette meg magának, hogy úgy tűnjön: az utca nyomására került végre sor a kétnyelvű feliratozásra. És akkor minden, ami a programomban sorra következett volna hasonló logika alapján lekerült a napirendről.

Ott maradtam két tűz között a senki földjén, nagyon reménytelen helyzetben. Beláttam, nincs immár mit csinálni, fölkínáltam a lemondásomat a magyar tagozatnak. Egy nagyon rossz hangulatú, nehéz levegőjű értekezlet keretében vitattuk meg a helyzetet, a lemondásomat végül nem fogadták el. Az a döntés született, hogy ügyvivő rektorhelyettesként folytassam a munkát. És akkor kitaláltam, hogy kezdjünk el kidolgozni egy szabályzatot, amely úgy definiálja a BBTE magyar tagozatát, mint egy virtuális entitást, amely az egyes tanszékek alá tartozó magyar oktatókat fogja össze, és amely rögzíti, hogy ebben a virtuális szerkezetben kinek mi a feladata, ki miért felel, hogyan születnek a döntések. Az volt a cél, hogy ezt a szabályzatot fogadja el a szenátus, mert ha erre sor kerülhet, akkor ezzel implicit módon elismeri a magyar tagozat létét, létjogosultságát.

A szabályzatnak a kidolgozására felkértem Magyari Tivadart, aki egy első változatot véglegesített. Ennek volt részben a következménye, hogy őt választották meg következő rektorhelyettesnek.

A BBTE magyar tagozata sok tekintetben a mai napig ennek a szabályzatnak az alapján működik, számos utólagos változtatásokkal értelemszerűen.

A Bolyai Kezdeményező Bizottság közben folytatta az akciózást, egyre leleményesebb és látványosabb formáit találták ki a figyelemfelhívásnak, aminek azt lett az eredménye, hogy Hantz Pétert és egy társát az egyetemvezetés elbocsájtotta. Mindketten a magyar tagozat alkalmazottai voltak, az érvényes szabályok értelmében munkaviszonyuk felbontására csak a tagozatvezető rektorhelyettes tudtával és beleegyezésével kerülhetett volna sor. A döntés engem kész tények elé állított, úgy ítéltem meg, hogy ez az utolsó csepp a pohárban, és beadtam a lemondásomat.

Az én rektorhelyettesi történetem itt lezárult ugyan, de nem kevés elégtétellel követtem a későbbiekben, hogy programom minden egyes pontja teljesült utóbb: vannak magyar tanszékek, az egyetem hivatalos története semmit nem hallgat el az intézmény történetének magyar vonatkozásaiból, a rektori arcképcsarnok kiegészült az 1919 előtti kor rektorainak az arcképeivel, az intézmény hivatalos arculata tükrözi a többnyelvűséget, minden fontos tartalom magyarul is elérhető, és elvétve vannak magyar személyiségek nevét viselő termek, illetve magyar feliratok. Mindez azt igazolja megítélésem szerint, hogy helyesen mértem a lehetőségeket, és szerencsésebb körülmények között sikerülhetett volna teljesítenem a vállalásaimat.

A leglátványosabb eleme ezeknek a vívmányoknak kétség kívül az intézeti szerkezet. Ez hogyan valósult meg?

Igen, ez egy nagyon érdekes kései fejezete a magyar nyelvű oktatás intézményes konszolidációjáért folytatott küzdelemnek a BBTE keretében. Ebben a kérdésben a nagy áttörés a Marga nevéhez fűződik, aki valamikor 2012-ben, egyetemvezetői mandátumának utolsó szenátusi ülésén egy bátor huszárvágással, legyűrve a román nacionalista oktatók ellenkezését, a 2011-ben elfogadott új tanügyi törvény előírásaira hivatkozva jóváhagyatta annak a meglehetősen látványos magyar intézeti struktúrának a létrehozását, amely ma is létezik.

Érdekes adalék ez ahhoz a képhez, amely Andrei Marga személyét illetően élt azokban az években a magyar közvéleményben. Amikor a mi radikálisaink, élükön Bolyai Kezdeményező Bizottsággal, elkezdték őt támadni a BBTE kereteiben uralkodó állapotok okán, én szomorúan néztem, hogy azt a rendkívül befolyásos, kellő autoritással rendelkező potenciális partnert fordítják végletesen magunk ellen, aki egyedül lehetne alkalmas arra, hogy a magyar nyelvű oktatás ügyében jelentős elmozdulást legyen képes elfogadni, kivitelezni és legitimálni. A tanszékalapítási történet, amire évekkel később sor került, látványosan igazolta ezeket az érzéseimet.

Nemrég ünnepelte az egyetem fennállásának 150 éves évfordulóját, és a kiállításon, amelyet rendeztek az alkalomból, már hangsúlyosan ott volt a magyar múltja az egyetemnek, mintha ezek a harcok, amelyekről beszélt, soha nem is történtek volna meg. Szóval mégsem volt kudarcos ez a periódus, csak el kellett veszíteni pár csatát, ahhoz, hogy megnyerjék a háborút.

Ahogyan megjelenik ma a magyar oktatás százötven éves története a román köztudatban és az egyetem intézményi narratívájában, az számomra igen nagy elégtétel. Úgy gondolom, hogy annak a reménytelennek tűnő küzdelemnek, amelyet a rektorhelyettesi szolgálatom alatt kellett vállalnom, a későbbiekben beértek a gyümölcsei. Sikerült elkerülni ott és akkor a helyzet elmérgesedését, és a román-magyar vitát olyan pályára terelni, ami lehetővé tette a későbbi kibontakozást. Ebben az értelemben is említettem korábban, hogy a BBTE vonatkozásában sikerült elejét venni annak, ami a vásárhelyi orvosi egyetemen sajnálatos módon bekövetkezett.

Noha önálló állami magyar egyetem nincs, a magyar nyelvű oktatás helyzetet a BBTE keretében mind az intézményes állás, mind a szakkínálat és az oktatói személyzettel való ellátottság tekintetében rendezettnek, konszolidáltnak tekinthető. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem vezető intézménye az országnak, a minőségkövető rangsorokban folyamatosan az élen van, és ennek nem csak haszonélvezője a magyar nyelvű oktatás, hanem jelentős mértékben hozzá is járul.

Ehhez képest rossz álomnak tűnik visszagondolni arra, hogy amikor lezárult a karokkal kapcsolatos vita, a szétválás hívei közül többen is megfogalmazták azt a következtetést, hogy a magyar tagozatnak ki kell vonulnia a Babeș-Bolyai egyetemről: ott van a Sapientia, az egész magyar nyelvű felsőfokú oktatás vonuljon ki szépen, menjen át a Sapientia kötelékeibe.

Gondoljunk bele, hol tartanánk ma, ha ez az elképzelés befolyásos támogatókra talál és megvalósul: magunk mögött hagyni a 150 éves egyetemi múltat, itt hagyni az egész épített örökséget, a felszereltséget, a megannyi gyűjteményt, nem is beszélve a finanszírozásról! Szerencsére mindez nem következett be.

Maradjunk még egy picit itt az erdélyi magyar felsőoktatás jelenénél, mert épp most tematizálódott a Transtelex által, hogy amikor megalakult a Sapientia, a két egyetem megegyezett abban, hogy a magyarországi finanszírozású egyetem nem fogja megduplázni a BBTE szakjait. Ezt az egyezséget nem tartották be, ráadásul Cseke Péter anyagából kiderült, hogy az erdélyi magyar felsőoktatásnak nincs gazdája, nincs olyan stratégiai elképzelés, amely egyben látná ezt a történetet.

Olyan világban élünk, ahol végül is több szereplőnek a léte jogosult, és a szereplők közötti konstruktív verseny elméletileg mindenkinek az érdeke. Pontosabban a célréteg, a haszonélvezők érdekét, a diákságot kellene, hogy szolgálja, az előállított szakértelem, a végzettek kompetenciái révén pedig az egész társadalomnak éreznie kellene ennek a hasznát.

2010-ben a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elkészített egy jelentést, amelyben arra próbáltuk felhívni a figyelmet, hogy

az egymással nem konzultáló fejlesztések következtében olyan helyzetbe került a magyar nyelvű felsőoktatás Erdélyben, hogy amennyiben nem sikerül megtalálni a koordinációnak, illetve az együttműködésnek a módozatát, akkor a szereplők kannibalizálni fogják egymást,

és az egymás kiszorítására törő logika fog egy idő után érvényesülni.

Sajnos ez következett be.

Lehetne-e itt valaki, aki ezt a kérdést kézbe veszi és megoldja? Nem egy személyre gondolok, hanem valamiféle struktúrára.

Az államnélküliségnek abban a sajátos helyzetében, amelyben az erdélyi magyarság található, ezt senkitől nem lehet elvárni. Nem volna szerencsés, ha a román állam valamilyen felügyeletet gyakorolna a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem fölött, miként a magyar állam sem szólhat bele abba, ami az állami magyar nyelvű oktatás háza táján történik Romániában.

Abban a furcsa helyzetben vagyunk, hogy egyedül az oktatási intézményektől volna elvárható, hogy illetőségi körük határain belül hozzanak olyan döntéseket, amelyekben tükröződik a felelősségvállalás az erdélyi magyar felsőoktatás és szakemberképzés egésze, jövője iránt.

A jelek szerint ezt a felelős viselkedést alaptalan dolog elvárni a többnyire piaci logikák szerint működő intézményektől, és ezért az áldatlan állapotért végső soron a magyar állam tehető felelőssé.

Miért?

Mert a Sapientia Egyetem története kicsiben és nagyon koncentráltan példázza azt a logikát, amely a magyar államnak a határon túli kisebbségi közösségekhez való viszonyulását határozza meg.

A kérdéssel foglalkozó szakértők körében hosszabb ideje egyetértés van arra nézvést, hogy – mint már korábban említettem – a magyar állam kisebbségpolitikája nem a határon túli magyarokról, hanem a magyar belpolitikáról szól: a tulajdonképpeni cél a magyar állam erőforrásai, intézményei fölött gyakorolt kontroll megszerzése, illetve fenntartása.

Mi, határon túli magyarok eszközök vagyunk ebben a történetben, a különböző politikai erők versenyt futnak és túllicitálják egymást a lehetséges megoldásokat illetően, annak érdekében, hogy nagyobb legitimitásra tegyenek szert a belpolitikai porondon.

Hogy néz ki a Sapientia Egyetem története ebben az olvasatban?

A Fidesz az ellenőrzésre alkalmas beavatkozási pontokat kereste meg. Ehhez annak a diszkurzív elemnek a kiépítésére volt szükség, hogy a román állam képtelen, alkalmatlan és egyáltalán nem érdekelt abban, hogy az erdélyi magyarok problémáit az erdélyi magyarok elvárásai szerint megoldja. Ha ez így van, akkor le kell tenni arról, hogy az erdélyi magyarok a román államtól várjanak el bármit, problémáikra a megoldást a magyar állam fogja biztosítani számukra.

A Sapientia egyetem létrehozása az első legmarkánsabb üzenet ebben a logikában, ami akkor került bevetésre, amikor 2000 legvégén eldőlt, hogy az önálló állami magyar egyetem visszaállításának az esélyei szertefoszlottak.

A döntés meghozatalakor érdemi konzultáció az érintettek szakmai képviselőivel nem folyt, ennek alapján elmondható, hogy a jövőjüket igen nagy mértékben befolyásoló döntést az erdélyi magyar közösség feje fölött hozták meg a magyar állam nevében eljárók.

Én annak idején nagyon élesen megfogalmaztam a véleményemet ezzel a döntéssel kapcsolatosan. Jeleztem a veszélyeket, többek között azt, hogy az új egyetem el fogja szívni a magyar diákokat az anyanyelvű oktatásnak a román állam biztosította intézményes keretei közül, és integrálja őket egy olyan képzési formába, aminek a fenntarthatósága hosszú távon bizonytalan. Tartani lehetett attól is, hogy az új egyetem végzettjei döntő mértékben a magyarországi munkaerőpiacon fogják keresni az érvényesülést.

A fenntarthatóság kérdésében az az illúzió tartotta magát sokáig az ötlet kivitelezőinek és működtetőinek a körében, hogy az egyetemet létre kell hozni, a román állam előbb-utóbb átveszi a finanszírozását, vagy legalább részt vállal belőle.

Ez egyébként lehetséges volna? Megtehetné ezt a román állam?

Ha az egyetem létrehozására egy államközi megállapodás keretében vagy annak eredményeképpen került volna sor, akkor feltétlenül. Azon körülmények alapján, ahogy az egyetem beindítására sor került, és figyelembe véve a létét megalapozó indoklás meglehetősen nyílt románellenes felhangjait, én kizártnak vélem.

Azokban az években, amikor ezek a kérdések foglalkoztatták az erdélyi magyar közélet bizonyos köreit, tagja voltam a romániai Felsőoktatási Finanszírozási Tanácsnak, ami a felsőoktatásra szánt közpénzek elosztásának a legmagasabb fóruma. Ott én belülről a következőt láttam: van ma Romániában 49 állami egyetem, és 31 akkreditált magánegyetem. Az állami egyetemeket tekintve a szakértők körében uralkodónak számít a meggyőződés, hogy jelentős részük politikai érdekek alapján jött létre, és létüket semmilyen szakmai megfontolás nem teszi indokolttá.

A felsőoktatás finanszírozására fordítható közpénzek amúgy is szűkös keretét tehát nagyon sokfelé kell osztani ahhoz, hogy ezek az egyetemek fenntarthatóak legyenek, az ezzel kapcsolatos döntések rendszerint nagyon feszült hangulatban születnek meg évről évre. Az, hogy az indokolatlanul sok állami egyetem mellett magánegyetemek állami finanszírozása szóba jöhessen, egyszerűen kizárt. Ebben a kontextusban, ha valakinek az az ötlete támadna, hogy fölvesse egy magyar nyelvű, a magyar állam által létrehozott magánegyetemnek a román állami költségvetésből való finanszírozását, nem volna könnyű helyzetben.

Ha a felvásárolt sajtótermékek esetében bekövetkezett, szemünk láttára megtörtént összeomlást nézzük, akkor föltehetjük azt a kérdést is, hogy mi lesz ezekkel az egyetemekkel, ha nem jön többé a finanszírozás.

Azért nehéz ebben a tekintetben állást foglalni, mert addig, amíg a finanszírozás biztosított, minden a legnagyobb rendben van: erdélyi magyarok számára megélhetést, karriert, szakmai érvényesülést biztosítanak ezek a magyar állam által fenntartott keretek, és becsülettel szembe kell nézni azzal, hogy ezek közül az erdélyi magyarok közül sokan nagy valószínűséggel nem itthon élnének, ha nem lett volna adott számukra ez a lehetőség. Én ismerek néhány derék, tehetséges fiatal kollégát, akik ez idő szerint a Sapientia alkalmazottjai, róluk nagy valószínűséggel lehet ezt feltételezni.

De valóban, mire lehet számítani, ha egyszer csak összeomlik ez a kártyavár? Mi lesz azokkal az emberekkel, akik ezekben az intézményekben szocializálódtak? Elképzelhető például, hogy a Sapientia szervezeti kultúrájához hozzászokott, abban magát jól érző személy megpróbáljon helyezkedni a román állami felsőoktatásban? Biztosra venni, hogy a válasz nemleges, nyilvánvalóan nem lehet, de számolni kell azzal, hogy a hasonló esetekben a pálya Magyarország irányába fog lejteni.

Úgy ítélem meg, hogy minél több idő telik el ennek az intézmény-finanszírozási gyakorlatnak a logikája szerint, annál visszafordíthatatlanabb lesz ez a történet, és annál valószínűbb, hogy a meg nem hirdetett, de tulajdonképpen megcélzott kiürítés taktikája folyik, amihez sok erdélyi magyar lelkesen asszisztál.

És mi a helyzet a román féllel? Van-e a román államnak bármilyen szerepe ebben a történetben?

Én nem tekintem lezártnak azt a kérdést, hogy az erdélyi magyarok megtalálhatják-e a román állammal való megegyezésnek az útját. Pontosabban nem gondolom úgy, hogy nem lehetne kialakítani egy olyan erdélyi magyar jövőképet, amely legalább középtávon fenntarthatóvá tehetné az erdélyi magyar közösségi egzisztenciát. Számos olyan körülmény van kétségtelenül, amelyek nehézzé teszik ezt a feladatot, és az is egyértelmű, hogy ennek a jövőképnek nagyon határozottan le kellene számolnia az eddig táplált illúziókkal és téveszmékkel, de nem lehet azt kijelenteni, hogy mindez eleve lehetetlen.

A drámaian szomorú ebben a történetben, hogy akik módszeresen megakadályozzák, hogy bármiféle előrelépés történjék ebben az irányban, azok éppen a magyar állam nevében eljáró politikusok, nevezetesen Orbán Viktor és az ő szakértői köre – akik között, mint említettem, bőven találunk Erdélyből eltávozott személyeket.

Kisebbségi nézőpontból teljesen értelmezhetetlen például, hogy lehetett viszonylag hosszú ideig a politikai kommunikáció egyik központi toposza az, hogy Magyarország a magyaroké, és magyarok döntik el, kivel akarnak együtt élni. Ilyenkor nem lehet nem arra gondolni, hogy amennyiben a magyar miniszterelnök ilyeneket mond úton-útfélen, akkor miért ne állíthatnának valami hasonlót a román állam képviselői is?

Az, hogy nehezen felfogható, az világos, de lehet esetleg találni erre logikus magyarázatot?

Én ezekre a józan ésszel nehezen felfogható visszásságokra többféle magyarázatot is lehetségesnek látok, viszonylag hosszabb ideje. Az egyik az, amiről már volt szó: hogy ez a történet nem rólunk, erdélyi és más határon túli magyarokról szól. Mi a Magyarországon a hatalom megtartásáért 2010 óta folyó küzdelem eszközei vagyunk csupán, az következésképpen, hogy a magyar miniszterelnök és csapata politikai vonalvezetésének milyen következményei lehetnek ránk nézve, másodlagos kérdés, egyszerűen nem bír jelentőséggel.

Pontosabban, és ez a lehetséges magyarázat egy másik összetevője, az esetleges következményeket tekintve van egy másik, nyíltan ki nem mondott kalkuláció, az nevezetesen, hogy amennyiben ez a politikai vonalvezetés azt eredményezi, hogy a magyarokat kiutálják Romániából, az nem baj, mert ebből a magyar állam nyer.

A lehetséges magyarázat harmadik eleme a román állam viszonyulásával kapcsolatos. Első látásra nehezen érthető, hogy a román hivatalosságok mennyire passzívan viszonyulnak ehhez a politikai vonalvezetéshez, szinte asszisztálnak hozzá. E viszonyulás magyarázatának egyik fontos összetevője kétségkívül az, hogy ők nem kifogásolhatnak olyan dolgokat, amelyeket maguk is gyakorolnak moldovai nemzettársaik összefüggésében. Szerintem ennél fontosabb azonban, hogy a román állam nevében eljárók felismerték: az, ami a magyar nemzetpolitika várható következménye lesz, az végső soron az ő érdekük is.

Az elvándorlás?

Igen, Erdély kiürítése, és érthető, hogy semmi ellen, ami megítélésük szerint ebbe az irányba mutat, nem fognak tiltakozni.

Az egységes román nemzetállam létrehozásának a folyamatában most a magyarok azok, akik a soron következő, megoldásra váró feladatot jelentik a szászok és a zsidók kérdésének korábbi, szomorú lezárultát követően.

Nem tartozik szorosan a témához, de meg kell említeni, hogy ezek a kalkulációk román részről szemmel láthatóan nem számolnak azokkal a kihívásokkal, amelyek a roma közösségek részarányának a növekedéséből és politikai aktivizálódásából fognak adódni középtávon.

Az elmondottak alapján nem nehéz látni, hogy olyan időket élünk, amikor az erdélyi magyarok kérdésében a román és a magyar államérdekek tulajdonképpen megegyeznek. Ennek eredménye, hogy az erdélyi magyarság egyidejű szívó és taszító hatásnak van kitéve, ezért nagyon nehéz megtalálni a támpontokat az erdélyi magyar egzisztencia fenntarthatóságát szolgáló jövőkép összefüggésében.

És hol van az RMDSZ ebben a történetben?

Abban a folyamatban, amely a határon túli magyarok sorsa, jövője felett gyakorolt ellenőrzés megszerzésére irányult, a Fidesz kiváló érzékkel és látványos eredményességgel használta fel a kisebbségi érdekképviselet politikai szervezeteit.

Az RMDSZ besétált a csapdába, és önkezűleg adta föl, engedte ki a kezéből az erdélyi magyar jövőkép kérdését.

Én egyszerűen nem értem, hogy nem tűnik fel senkinek, hogy nincs hangos tiltakozás az ellen, hogy az erdélyi magyarság sorkérdéseire egy ideje kizárólag a Fidesz adja meg a válaszokat. Az meg végképp érthetetlen, hogy az RMDSZ befolyásos személyiségei lelkesen elfogadják a különféle látványos támogatásokat, és nem ismerik fel, hogy ezzel leválaszthatatlanul odaláncolják a romániai magyarság jövőjét a Fideszhez, miközben egyre mélyítik az árkot az erdélyi magyarság és a román többség, a román állam intézményei között.

Elkerülhette volna ezt az RMDSZ?

Az RMDSZ fokozatosan vált rabjává a Fidesznek. Vezetői, sajnos, nem ismerték fel azt a pillanatot, amikortól ők már nem az erdélyi közösség képviselőjeként, hanem a Fidesz érdekeinek kiszolgálójaként vesznek részt ebben a játszmában. Amikor Markó Béla 2011-ben átadta a szervezet vezetését Kelemen Hunornak, helyes volt a felismerés, hogy Erdélyben nem lehet a Fidesszel szemben kisebbségpolitikát csinálni.

Nagy hiba volt azonban szótlanul asszisztálni mindahhoz a média- és egyéb befolyáshoz, aminek az lett az eredménye, hogy Orbán Viktor személyes részvételéhez van szükség ahhoz, hogy az RMDSZ át tudja lépni a választási küszöböt, ahogy ez a legutóbbi két választás alkalmával történt.

Az az álláspont, hogy a magyar támogatáspolitikáknak fontos szerepe van abban, hogy az erdélyi magyar identitás megerősödjék és esélye legyen az újratermelődésre, illetve, hogy ezeknek a támogatásoknak a révén a romániai magyar kisebbség olyan forrásokhoz jut hozzá, amelyeket nem biztosít számára a román állam, jogos és helytálló.

A bajt én abban látom, hogy ezek a támogatáspolitikák, amint erről volt már szó az előbbiekben, egyre szorosabbra fűzik a szálakat a határon túli magyarok és a magyar állam, a magyarországi intézmények között, és egyre lazítják azokat a kapcsolatokat, amelyekkel a magyarok a román többséghez, a román kultúrház, a román államhoz kötődnek.

Az erdélyi magyarok és a román társadalom között egyre mélyülő szakadékok pedig meggyőződésem szerint egyáltalán nem szolgálják az erdélyi magyar közösségi egzisztencia hosszú távú fenntarthatóságának az ügyét.

Hogy lehet elképzelni azt, hogy egy milliós lélekszámú közösség harmonikusan illeszkedjék a környezetében akkor, ha ezt a románok idegen testként kezelik, nincs kapcsolatuk vele, és egyre inkább úgy tekintenek rá, mint a magyar államhoz lojális, a román viszonyokkal semmilyen szolidaritást nem vállaló társaságra?

Én ezt az egész dolgot súlyosan elhibázottnak érzem. És valahányszor ezen gondolkodom, visszatérően az jut eszemben, hogy nem nehéz felismerni ebben a tekintetben is a magyar nemzetpolitika kétarcúságát: noha az uralkodó diskurzus szerint a szülőföldön való megmaradás a cél, az erdélyi magyar identitás megerősítését célzó támogatások nem azt fogják eredményezni, hogy az kisebbség tagjai nagyobb eséllyel maradnak meg magyarnak a szülőföldjükön, hanem fontos szerepük lesz a demográfiai utánpótlás biztosításában az anyaország számára.

De az erdélyi magyarok zöme is úgy látja, hogy a kisebbség jövőjét azzal lehet bebiztosítani, ha teljesen zárt közösségként próbál „ellenállni” a román integrációnak!

Ez egyfelől azoknak a hibáknak a következménye, amelyeket az erdélyi magyar szellemi, politikai elit az elmúlt három évtized során elkövetett – ezekre a beszélgetés első felében érintett kérdések összefüggésében utaltam.

Másrészt annak a nagyon sikeres kollektív agymosásnak tudható be, amelyre a magyarországi támogatáspolitikák eredményeként került sor.

El szeretnék kerülni egy félreértést: annak, hogy az erdélyi magyar identitás látványos megerősödésére sor kerülhetett, én a magam részéről nagyon örülök. A bajt abban látom, hogy több minden abból, ami ezt a megerősödést lehetővé tette, nem az erdélyi magyar egzisztencia önérdeke szerint történt, hanem egy, az erdélyi magyar kisebbség helyzetéhez nem önzetlenül viszonyuló állameszme érdekei szerint.

Miért baj az, hogy a magyar államtól válunk függővé?

Azért, mert meggyőződésem szerint Magyarországon nem értik Erdélyt. Megpróbálom röviden összefoglalni, hogyan értem ezt a minden bizonnyal nagyon súlyos kijelentést.

Az erdélyi magyar különállás a magyar állameszméhez képest értelemszerűen nem tekinthető szerencsés fejleménynek, mert csak részben fogható fel egy decentralizációs államépítési folyamatnak az eredményeként, a lényeget tekintve a nagyhatalmi dinamikák következménye volt, hogy Erdély egy, a bonyolult európai erőtérben helyét kereső, önálló politikai entitásként létezett egy ideig.

Csak futólag említem meg itt, hogy 1648-ban az Erdélyi Fejedelemség a Vesztfáliai Békét aláíró politikai entitások egyike volt, és ezzel az egymást kölcsönösen, szuverén entitásként elismerő európai államok sorába lépett, érdekes módon Svájccal egyidőben.

Ennek az önálló politikai entitásnak a sorsa viharosan, az összmagyar történelem szempontjából nem túl kedvezően alakult a későbbiekben. S noha ahhoz hasonló történeti fejlődésre, ami a svájci viszonyokat alakította azzá, amit ma ismerünk, nem kerülhetett sor, bár több előfeltétel is adva volt, vitathatatlan, hogy az Erdélyben együtt élő népek viszonyának az alakulása egy, a magyarországihoz képest eltérő politikai kultúra csíráinak a megjelenését eredményezte. Ezek a csírák meglehetősen kifejletlen állapotban maradtak mindvégig: a történészek által érdemben feltáratlan számos eljárás, gyakorlat mellett példaként említhető a sok tekintetben naiv, tiszavirág életű transzilvanizmus ideológiája.

Akkor, amikor ennek a szétfejlődésnek az eredményeihez a magyar állameszme szempontjából kedvező fordulatokat követően Budapestről hozzányúltak, a beavatkozásnak mindig olyan következményei lettek, amelyek katasztrofálisoknak bizonyultak az Erdélyben élő népek együttélésének kilátásaira nézvést.

Milyen értelemben? Miben látja a lényegét annak, ahogy Budapesten Erdélyről gondolkoznak?

Abban, hogy a magyarországi közgondolkodás mai napig egy olyan állameszme illúziójának a foglya, amely fölött – magyarként nyugodtan mondhatjuk, hogy sajnos, bár hiba volna megfeledkezni arról, ami rajtunk is múlott – túllépett a történelem.

Úgy viszonyulnak hozzánk, és úgy gondolkodnak rólunk, határon túli magyarokról, mintha elfelejtenék, hogy Erdélyben románok is élnek.

Az, ami számunkra mindennapi valóság, hogy a román állam intézményi, törvényes kereti között élünk, román ismerőseink, barátaink vannak, egy, a román nyelv és kultúra által uralt világban kell eligazodnunk és feltalálnunk magukat, valahogy elkerüli a figyelmüket.

Egy darabig arra gondoltam, a történelmi illúziók tudatformáló következményei mellett a tudatlanságnak, a tájékozatlanságnak is szerepe van ebben. Aztán rájöttem, főként közeli ismerőseim, barátaim összefüggésében, akik sokat járnak ide, és jól ismerik az erdélyi viszonyokat, hogy ők pontosan tudják, hogy itt vannak románok is, csak úgy képzelik, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak ignorálnunk kellene őket, mert mi magyarok vagyunk végső soron. Viszonyulásukból, reakcióikból az ismerszik meg, hogy tőlünk azt várják el, hogy számunkra az legyen a fontos, ami a magyar nyelvvel, kultúrával kapcsolatos, létezésünknek az a dimenziója, amely a román többséggel kapcsolatos, értelmezhetetlen, nem kívánatos, ezért azt ignorálva, rólunk mintegy leválasztva gondolkodnak rólunk.

Ha ez így van, és jól belegondolunk, akkor sok minden érthetővé válik abból, ami az utóbbi időben a magyar nemzetpolitikában történt. Én ezt a viszonyulást, illetve az abból következő elvárást nem csak életszerűtlennek gondolom, hanem morálisan tarthatatlannak is, hiszen, hogy várható el bárkitől, hogy elutasítsa a kapcsolattartást, a szolidaritást annak a tágabb közösségnek a tagjaival, amelynek politikailag elismert, különjogokkal felruházott része kíván lenni.

Az elhangzottak tükrében, hogyan értékeli a friss népszámlálási adatokat?

Nézze, azt is mondhatnám, hogy a drámai fogyás ténye, amelyet a nyilvánosságra hozott előzetes adatok – a megbízhatósággal kapcsolatos fenntartásokon és a módszertani vitákon túl – tükröznek, úgy is felfogható, mint beszédes bizonyítéka annak, amit a fentiekben fejtegettem. De hiba volna ennyivel beérni. Nyilvánvaló, hogy a fogyás számos okra, eredőre vezethető vissza, az, amiről én beszéltem, nehezen számszerűsíthető, és egyike csupán azoknak a tényezőknek, amelyeknek szerepe lehetett az etnodemográfiai folyamatok ránk nézve kedvezőtlen alakulásában.

Egy közösség fennmaradásának az esélye végső soron egyéni döntéseken múlik, azon, hogy a közösség tagjai, különösképpen a fiatalok, látják-e értelmét annak, hogy a közösség által fenntartott viszonyok, állapotok közepette képzelje el és élje le az életét. Senkit nem lehet elítélni, ha arra az elhatározásra jut, hogy az, amit az erdélyi magyar egzisztencia kínál számára, nem kielégítő.

Engem az a kérdés foglakoztatott végig eddigi életem során, hogy mit lehet tenni annak érdekében, hogy minél kevesebben jussanak hasonló következtetésre. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy az erdélyi magyar szellemi és politikai elit, amelynek magam is aktív tagja voltam, súlyosan alulteljesített, mind abban a tekintetben, ahogy a közösség önszerveződésének a kérdését kezelte, mind a magyar és a román államhoz fűződő viszonyának az alakításában.