Gyomorgörcsöm van, ha arra gondolok, hogy lassan beindul a román-magyar határon az ünnepi forgalom

Hétfőn dél körül érkeztünk a Pete-Csengersima határátkelőhöz, ahol 10 percet sem kellett várnunk: épp csak belepillantott a román és a magyar határőr az iratainkba, és kedvesen mosolyogva máris utunkra engedtek. Akárcsak tizenegynéhány éve, amikor Románia 2007-es EU-csatlakozását követően – ahogy akkor volt szokás mondani –, elkezdődött az országhatár „légiesedése”. Az ilyen könnyed átjutás azonban ma már sokkal inkább számít ritka kivételnek, mint szabálynak – előfordult már olyan is, hogy több mint négy órát álltunk a határnál.

Magyarországról jövet idén egy nyári délutánon nem is sejtettük, hogy kb. 5 kilométerre a vámtól a várakozó autók sorjáznak előttünk, azt hittük, baleset történt, és jó ideig türelmesen vártuk, hogy a helyszínelést befejezve a rendőrök intsenek, hogy folytathatjuk az utunkat. De nem intett senki, hogy mehetünk, egy idő után pedig leesett, hogy ez bizony maga a sor.

Várakozás közben összeismerkedtünk és eldumáltunk a mögöttünk és az előttünk állókkal, néhány tíz méterrel előrébb a sorban ismerősökre is akadtunk, így velük is eltöltöttünk pár percet. Volt, aki megunta, és a közeli Csanálos-Vállaj átkelőnél próbálkozott, majd telefonált, hogy nincs értelme átmenni: ott is közel olyan hosszú a sor, mint Csengersimánál. Rémségesen hosszúnak tűnt az araszoló várakozás, olyan fáradtnak éreztük magunkat, miután nagy sokára beléptünk Romániába, mintha egész éjjel nem aludtunk volna, pedig egy nagyon jól sikerült, pihentető táborozásból tartottunk haza.

Ami azonban a többség számára csak évente egy-két alkalommal előforduló, bosszantó közjáték, az határ menti családok százainak jelenti a mindennapi rémálmot.

Elsősorban azoknak, akik készpénznek vették a megnyíló határok ígéretét, és főleg azt, hogy Romániát az EU-csatlakozás után hamarosan (eleinte 2010-re jósolták) felveszik a schengeni térségbe is, és nemcsak a határellenőrzést törlik el, de akár a szántáson keresztül is átjárhatunk a másik országba. Ebből kifolyólag pedig

a drága romániai határ menti városokból kiköltöztek magyarországi, olcsó kistelepülésekre, ahol az otthoni árak töredékéért tudtak lakást vásárolni, vagy akár kertes házat, és onnan ingáztak vissza dolgozni, például Szatmárnémetibe.

Azonban nemhogy a schengeni csatlakozás nem történt meg, de a határhelyzet is elkezdett drasztikus ütemben romlani. Az alig pár perces, laza ellenőrzést felváltották a végeláthatatlan sorok és az idegölő várakozás. Több mint 10 éve tart ez az állapot a romániai Pete és a magyarországi Csengersima közötti átkelőnél, az orosz-ukrán háború pedig még inkább rontott a helyzeten; a harcok elől Lengyelországba és Németországba menekülők közül ugyanis sokan választották azt a megoldást, hogy Romániát érintve kerüljenek, hogy ne kelljen várakozniuk a zsúfolt ukrán-magyar átkelőknél.

Sámiék 13 évvel ezelőtt költöztek Szatmárnémetiből a magyarországi Csengerbe, ahol a szatmári tömbházlakásuk árának kb. 60 százalékáért sikerült vásárolniuk egy kertes házat. A határátkelés nekik is megkeseríti az életüket, ezért nagyon bíztak abban, hogy Romániát beveszik végre a schengeni térségbe, és ismét úgy tudnak átkelni a határon, ahogy az elején: pár perc alatt, stresszmentesen.

Tizenöt évvel ezelőtt, amikor beindult az átköltözési hullám, nem egyszer volt arra példa, hogy egy olyan munkahelyre, ami Szatmárnémetiben a Szamos jobb partján volt, csúcsforgalom idején hamarabb értek be a magyarországi Csengerből, mint a város távolabbi, a folyó bal partján fekvő lakótelepeiről.

„Nagyon csúnya dolog volt, ahogy Romániával szemben viselkedtek. A román politikusok mindent megtettek, amit kértek a schengeni csatlakozásért cserébe. Ez egy szörnyű színjáték volt. Miért volt Románia egy csomagban Bulgáriával? Miért nem Horvátországgal tárgyalták együtt a csatlakozási kérelmét? Szerintem egyébként Bulgária is megérdemelte volna, hogy bekerüljön a schengeni térségbe” – osztotta meg véleményét lapunkkal Sámi Kriszta, aki szerint a határátlépéssel kapcsolatos kérdéseken és a dolog gazdasági vonatkozásain túl ezt az elutasítást lélekben is nehezen élték meg a románok.

„Ha azt mondod egy románnak, hogy balkáni, ki van borulva. Most nagyon a lelkükbe lett taposva, lényegében azt üzenték nekik, hogy Románia nem Európa, hanem a Balkán része. Pedig a románok európai népnek tarják magukat. Nagyon elszomorít engem is ez az ügy” – magyarázta.

Romániában egyébként valóban nagy hullámokat vetett a schengeni csatlakozási kérés legutóbbi elutasítása, elsősorban az osztrák vezetést szidták nagyon sokan, illetve egyre-másra jelentek meg a bojkottfelhívások az osztrák cégekkel és bankokkal szemben. Románia legnagyobb mezőgazdasági vállalkozója például bejelentette, hogy megszünteti az osztrák tulajdonú bankoknál nyitott számláit, de arra is volt példa, hogy egy jászvásári lakóközösség határozta el magát arra, hogy szerződést bontanak az ingatlanuk földszintjét bérlő holland bolttal és osztrák tőkéjű bankkal.

Két autóval oldják meg az átkelést

„Bár néhány éve nem kell átjárnom napi szinten a határon, nagy hátrányt jelent számomra ez a döntés. Idegenvezető vagyok, turizmusból élek, és nagyon kellemetlenül érint, hogy nem lehet átkelni egy busszal rendesen itt a határon. Nagylaknál más a helyzet például, ott sokkal könnyebb az átkelés, de a szatmári határ egy katasztrófa” – folytatta Sámi Kriszta.

„Tizenhárom éve annak reményében költöztünk át, hogy a határhelyzet rendeződni fog. Akkoriban úgy tűnt, hogy egy-két év, és felveszik Romániát a schengeni térségbe.

Azóta viszont folyamatosan romlik a helyzet. Eleinte mind a négyen átjártunk napi szinten Szatmárnémetibe. Mivel egyre nőtt a kockázata annak, hogy elkésünk a munkahelyről és az iskolából, egy idő után két autóval oldottuk meg az átkelést. Egy időben a férjem céges autója várt minket a túloldalon, de volt olyan is, hogy mi tartottunk fenn két kocsit. Miután átköltöztünk, egy-két évig tudtunk normálisan átjárni, utána megkezdődött a sorban állás, volt, hogy 3-4 órát kellett várakoznunk, borzasztó volt. Részben emiatt döntöttünk úgy, hogy a kisebbik gyerekünket nem Szatmárnémetiben, hanem Debrecenben járatjuk középiskolába. Hajnali ötkor kellett kelnünk azért, hogy nyolcra biztosan átérjünk, délután pedig, ha nem kellett egy óránál többet sorban állni, hatra érkeztünk haza. Debrecenben bentlakásban volt, de ott legalább nyugodtan alhatott hétig.

A férjem még átjár dolgozni, de már nagyon elege van, elviselhetetlen, ami a határnál folyik. Szerencse, hogy sokat utazik céges ügyben, ilyenkor egy-egy hétig nem látja az átkelőt. Amíg jobb idő volt, motorral ment a határig, a túloldalon pedig autóval utazott tovább. Mostanában gyakran én megyek utána kocsival, mert nincs már türelme sorban állni. Itt, a határ magyarországi részén nem nagyon vannak munkahelyek, ezért az átköltözöttek többsége továbbra is Szatmárnémetibe ingázik, de ez a helyzet a határon megnyomorítja az emberek életét” – magyarázta.

Sámi Kriszta szerint ráadásul a hatóságok sem viszonyulnak túl empatikusan a kérdéshez. Elmesélte, hogy 2016 decemberében egy bukaresti képzésről tartott haza, és szokás szerint leparkolta a román oldalon az autóját, gyalog kelt át a vámon, és felhívta a férjét, hogy menjen utána. A magyar oldalon felgyűlt kocsisor kb. 10 kilométeres volt, egészen a csengeri letérőig húzódott. Tehát, aki a vám felé tartott, vagy épp valamelyik közbeeső faluba igyekezett, kénytelen volt a bal oldalon autózni. Az egyik felüljárónál azonban, ahol folytonos vonal választotta el a két sávot, azaz tilos volt az előzés, lesben álltak a rendőrök és büntettek.

A férjét is megbírságolták, ráadásul vissza is fordították, így kénytelen volt a hidegben gyalog elindulni, majd stoppolni, míg végül felvette valaki, aki hazavitte. Azt is megkérdeztük, hogy miként élték meg az országváltást, azonban Kriszta szerint ez nem okozott különösebb gondot számukra. „Találkoztunk itt jófej emberekkel és kevésbé jófej emberekkel is. Szerintem így van ez mindenütt a világon.”

Megtévesztett határszédelgők

Az, hogy az elmúlt 15 évben nagyon sok romániai mert belevágni abba, hogy az országhatáron túl vegyen ingatlant, nem csoda, hiszen Románia EU-csatlakozását követően gyakran volt attól hangos a sajtó, hogy sorra adják át a határon átvezető, felújított utakat. Olyan szakaszokat aszfaltoztak le az unió támogatásával, melyeket 1940 óta egyáltalán nem használtak, és határmenti zsáktelepüléseket kötöttek össze egymással. A magyar-román határmenti együttműködést támogató programokból több tízmillió euróval finanszírozták ezeket az útfelújításokat, melyből a magyar-román határon Szatmárnémetitől Temesvárig tucatnyi útszakaszt aszfaltoztak le.

A könnyű határátlépés lehetősége, az említett beruházások, illetve a nagy csinnadrattával megejtett avatóünnepségek annyira megtévesztették akkoriban Szatmárnémeti környékének lakosságát, hogy a hatóságok igen sok esetben voltak kénytelenek bűnvádi eljárásokat kezdeményezni, mivel rengetegen vágtak neki a zöldhatárnak.

2012-ben a román határrendészet ezért a sajtóhoz fordult segítségért: azt kérték, hogy folytassunk le egy tájékoztató kampányt az új utak, bicikliutak ügyében. Hogy az emberek értsék meg: az átadási ünnepségek, amikor a mazsorettcsoport felvonul vagy végigdönget az új úton a helyi néptánccsoport, illetve politikusok tolonganak az ollókkal, hogy elvágják a pántlikát, nem azt jelenti, hogy ezeken az utakon át szabad járni a szomszédos országba. Romániában egyébként a határsértést két évig terjedő börtönnel is büntethetik, azonban valószínűleg senki nem került rács mögé amiatt, hogy félreértette a helyzetet.

A román hatóságok legalábbis azt ígérték, hogy elnézőek lesznek azokkal, akikről biztosan kiderül, hogy tájékozatlanságból lépték át a határt meg nem engedett helyen. Egy idős férfi példáján szemléltették a határőrök, hogy milyen esetekkel van egyre gyakrabban dolguk. A szatmárnémeti férfi, ahogy korábban is szokta, átbiciklizett a csengeri patikába gyógyszerért a közúton, Csengerben pedig valaki azt javasolta neki, hogy hazafelé menjen inkább a Szamos töltésén kialakított új kerékpárúton, mert rövidebb is, nem járnak autók és a táj is szép. A férfi meg is fogadta a tanácsot, azonban a visszaúton megállították a határőrök, és egy bűnügyi dossziéval „gazdagabban” ért vissza Szatmárnémetibe.

Juditék 2009-ben költöztek át Magyarországra, ami akkoriban, az egyetem elvégzése után jó lehetőségnek tűnt a fiatal pár számára. Nagyon olcsón sikerült egy kertes házat venniük, Szatmárnémetiben az összegnek a tízszereséért is mindössze egy garzont kaptak volna. Az ingatlan picike volt, azóta viszont kibővítették, rengeteget költöttek rá, emiatt sajnálnának megválni tőle. A határátkelőnél uralkodó állapotok azonban nekik is megkeserítik az életüket.

„Amikor 2007-ben megvettünk a házunkat a Szatmárnémetitől 20 kilométerre levő Csegöldön, annyira egyszerű volt a határátlépés, hogy meg voltunk győződve arról, hogy hamarosan Romániát is felveszik a schengeni térségbe. Aztán teltek az évek, és egyre rosszabb lett a helyzet. 2015 volt emlékeim szerint a vízválasztó, amikor megindult a menekültáradat, és a határellenőrzés egyre szigorúbbá vált. Nagyon sokszor álltunk órákat sorban, és ez azóta is így van. Nem is maga a várakozás a legrosszabb, hanem a káosz, ami időnként eluralkodik az átkelőnél. A covid idején például el kellett telnie pár hétnek, mire egyáltalán át tudtunk jönni dolgozni. Majd amikor idén Ukrajnában kitört a háború, választhattunk aközött, hogy gyalogosan kelünk át, vagy minden délután ott állunk órákig” – ecsetelte a helyzetüket Judit, aki a férjével együtt Szatmárnémetiben dolgozik, és a gyerekeiket is itt járatják iskolába.

Mivel eltérő az időbeosztásuk, két autóval ingáznak: ő viszi a gyerekeket, nyolcra kell a városba érniük, míg a férje kilenctől kezd és este nyolcig dolgozik. Mint mesélte, nagyon sok ingázó használ két autót: az egyikkel a határig megy csak, majd gyalogosan kel át a vámon, és a határ másik oldalán hagyott kocsival folytatja az útját, mivel gyalogosan nem kell sokat várakozni. Ez a megoldás viszont az esetükben azt jelentené, hogy négy autót kellene fenntartaniuk, ami már kivitelezhetetlen.

Senki nem figyel oda rájuk

„Az ígéretekből kijutott rendesen, de 15 év alatt ezekből semmi nem valósult meg, nem igazán érdekel senkit az, hogy dolgozni megyünk, esetleg a gyerekeket visszük óvodába, iskolába”

– kesergett Judit, aki szerint a háború kezdetekor sem vették figyelembe az érdekeiket, bár nagyon durva volt a helyzet az átkelőnél. „Akkor sem vették figyelembe, hogy mi is létezünk, az ingázók, sokszor egyetlen EU-s sor volt csak nyitva. Ha meg kettő működött, abba már belekeveredtek a nem EU-s autók is, melyek esetén általában hosszabb az ellenőrzés. Voltak próbálkozások arra nézve, hogy külön sort tartsanak fenn az ingázók számára, legalább délelőtt és délután, év elején azt is ígérték, hogy megnyitják a peleskei kishatárt számunkra. Aztán hozzátették, hogy ezt csak abban az esetben vezetik be, ha a helyzet úgy kívánja. De úgy látszik, hogy a háború kitörése sem volt elég hozzá, sőt, ünnepek környékén sem nyitják meg a kishatárt, amikor hihetetlenül hosszú sorok kígyóznak az átkelőknél” – magyarázta.

Szerettük volna megtudni, hogy hány embert érint az ingázással kapcsolatos kényelmetlenség, azonban rá kellett jönnünk, hogy nem létezik pontos statisztika. Judit úgy vélte, Csegöldön tíz fölött lehet a Romániából áttelepült családok száma, a határfalu Csengersimában pedig ennél többen vannak. Lényegében a határátkelő 25-30 kilométeres körzetében minden településre költözött néhány család, a legtöbben vélhetőleg a Szatmárnémetitől 18 kilométerre levő kisvárosban, Csengerben telepedtek le.

„Nem tudom megsaccolni, hányan ingáznak, csak azt látom, hogy időnként borzasztóan hosszú kocsisorok kígyóznak, és hogy rengeteg autó van leparkolva a határátkelő közelében. Néha a gyalogos átkelés sem jelent megoldást, időnként leáll a számítógépes rendszer a vámnál, ilyenkor pedig a gyalogosokat sem engedik át. Az utóbbi napokban egyébként reggelente tűrhető volt az átjárás. Persze, ez szerencse kérdése is, a várakozási idő attól is függ, hogy ki mikor ér a határhoz. Ha például valaki kifogja a váltást, akkor akár órákat is állhat sorba.

Gyomorgörcsöm van, ha arra gondolok, hogy lassan beindul az ünnepi forgalom, ilyenkor még szörnyűbb a helyzet, mert tömegesen érkeznek haza a romániai vendégmunkások”

– osztotta meg aggályait Judit. „Az, hogy az utóbbi hetekben ennyire intenzíven tárgyalták a schengeni csatlakozást, adott némi reményt számunkra, de így, hogy most sem jött össze, kételkedek abban, hogy valaha is sikerülni fog” – tette hozzá. Judit szerint egyébként a beilleszkedés nem okozott számukra gondot, úgy vélte, „jó, igazán lakható kis falu Csegöld”, ezért nem szívesen válnának meg az itteni házuktól.

Az ingázók egyébként Facebook-csoportokat is alakítottak, ahol már kora reggel beindul az élet: aki hamarabb ér a határhoz, beszámol arról, hogy hány sor van, melyik hogy halad és próbál segíteni a többieknek, hátha így 5-10 percet, negyedórát le tudnak csípni a reggeli várakozásból. Délután, amikor munka, iskola végeztével kezdenek hazaszállingózni, ismét kezdődik a tanácsadás, a találgatás, hogy vajon melyik kocsioszlop halad gyorsabban, hová érdemesebb beállni.

Amint arról mi is beszámoltunk, a napokban tartottak a tagországok szavazást Románia, Bulgária és Horvátország csatlakozásáról. Horvátországot bevették a schengeni térségbe, Románia és Bulgária csatlakozását azonban Ausztria és Hollandia megvétózta. A holland vezetés szerint ők Románia bevételét támogatták volna, de Bulgáriáét nem, és mivel csomagban terjesztették elő a két ország ügyét, kénytelenek voltak Románia esetén is vétózni.

Ausztria pedig a menekültügyi helyzettel indokolta a döntését, melyet sokan vitatnak, hiszen az osztrákokhoz, és általában a nyugat-európai országokba érkező bevándorlók kevesebb, mint tíz százaléka érkezik Románia érintésével. Egyes vélekedések szerint az osztrák vezetés is elismeri, hogy Románia teljesítette a schengeni csatlakozás összes feltételét, a vétójukkal mindössze azt próbálják kikényszeríteni, hogy az Európai Unió változtasson a menekültekkel kapcsolatos szabályrendszerén.

A csengerieket is elzárja a határ a nagyvárosi nyüzsgéstől

A csengeri önkormányzatnál a városi jegyző fogadott minket. Magyari Ferencnél többek között arról érdeklődtünk, hogy hányan települtek át hozzájuk a határ másik oldaláról, azonban kiderült: erről külön statisztikát nem vezetnek. Mivel mindenki rendelkezik magyar állampolgársággal (is), ezek az adatok nem látszanak a nyilvántartásukban. Azt is megkérdeztük, hogy milyen arányban lehetnek a román ajkúak a Csengerbe költözöttek között, a jegyző szerint viszont etnikai alapú kimutatást sem végeznek, így ez sem tudható biztosra.

Elmondta, a személyes beszélgetései során volt arra példa, hogy felmerült benne, hogy az ügyintézőnek nem a magyar az anyanyelve, viszont mindenki elboldogult, beszélt olyan szinten magyarul, hogy megértesse magát. Hozzátette: nem tud olyan esetről, hogy a helyieknek problémájuk lett volna a Romániából érkezettekkel, a beköltözőknek sikerült viszonylag hamar beilleszkedniük. „Olyan emberekről van szó, akiknek van munkahelyük, egyesek közülük pénzesebbek is, nem igényelnek külön elbírálást az önkormányzat részéről. Minden település számára jó, ha a lakosság lélekszáma nő. Üdvözöljük őket” – mondta a jegyző. Kifejtette, a határnál uralkodó állapotokban személy szerint is érintett: a felesége rokonsága Romániában él, így gyakran szembesül az átkeléssel kapcsolatos problémákkal.

Magyari Ferenc egyébként úgy tudja: jelenleg az ötezres lélekszámú városkában körülbelül 200 ingatlant kínálnak eladásra. Elmondta, bár vannak Csengerben munkahelyek, elsősorban a könnyűiparban, például a helyi cipőgyárban, a fiatalok közül sokan döntöttek az elvándorlás mellett az elmúlt években. Hozzátette: ez a tendencia könnyen megfordítható lenne az ipari parkba érkező beruházással, és a schengeni határ Bulgáriába, Romániába történő áthelyezésével.

„Országos viszonylatban kicsivel az átlag alatt vagyunk munkalehetőségek szempontjából” – tette hozzá. A jegyző szerint az eladó ingatlanok elsősorban a kihaló vagy a gyerekeikhez költöző idősek lakásai. A gazdasági kilátásokkal kapcsolatban elmondta: egy ezer férőhelyes börtön építése van folyamatban, amely minimum 200, maximum 500 új munkahelyet jelenthet a kisváros számára. Sajnálkozva tette hozzá, hogy idén egy szatmárnémeti bútoripari vállalat tervezte, hogy Csengerben nyitna egy részleget, azonban végül elálltak a szándékuktól, elsősorban a vámnál uralkodó helyzet miatt.

Magyari Ferenc szerint senkinek nem kedveznek a fennálló állapotok: nemcsak a munkahelyteremtő beruházásokat riasztja el a kiszámíthatatlan idejű várakozás a határnál, a csengeriek számára is komoly akadályt jelent a tekintetben, hogy Szatmárnémetiben vagy a környékén vállaljanak munkát, pedig odaát szélesebb a lehetőségek kínálata.

„Számunkra az jelentette a katasztrófát, amikor az országhatár meghúzásával elvágtak minket a természetes körzetközpontunktól, Szatmárnémetitől. Oda jártak az emberek a mezőgazdasági terményeiket eladni, de a nagyvárosi léthez is ott kapcsolódtunk, egyebek mellett bevásárolni is oda jártak az itteniek”

– mutatott rá a jegyző, hozzátéve: „nagyon szurkoltak” annak, hogy Románia végre csatlakozzon a schengeni térséghez, mivel ez számos problémájukat megoldotta volna. Az utazással kapcsolatosakat legalábbis biztosan. Szerinte Románia megérdemelte volna, hogy csatlakozzon a schengeni térséghez, az osztrák vezetés által emlegetett bevándorlókkal kapcsolatban pedig hozzátette, itt messze nem érkeztek annyian, mint a déli határnál, ahol 260 ezer belépőről szóltak a híradások idén. Hozzátette, itt inkább az éreztette a hatását, amikor Ukrajnából a háború miatt kezdtek el érkezni az emberek.

A csengeri jegyző által vázolt helyzet, miszerint az országhatárok meghúzásával a természetes módon kialakult régiókat vágták ketté, nemcsak Szatmárnémeti vonzáskörzetére érvényes. A román-magyar határon végigkövethető, hogy Szatmárnémeti mellett Nagyvárad, Arad és Temesvár régiója is hasonló helyzetbe jutott a nagyváros Romániához került, a vonzáskörzetéhez tartozó régiók pedig „Magyarországon maradtak”. Hogy mennyire fontosak, illetve még inkább mennyire fontosak lehettek 100 éve a közigazgatási határok, jól példázza Börvely község esete, amely az eredeti határrevíziós tervek szerint Magyarországhoz kellett volna tartozzon. Az egykori Ecsedi-láp szélén kiépült zsáktelepülés lakossága azonban kérte, hogy ahhoz az országhoz kerüljön inkább, ahová a regionális központ, Nagykároly. Igényüket figyelembe is vették, így került végül a település Romániához.

Kevesebb, mint feléért lehet kertes házat venni a magyar oldalon

Szabolcs, aki egy szatmárnémeti bérelt lakásban él, idén nyáron szeretett volna ingatlant vásárolni Magyarországon. „Volt egy kis pénzem, nem túl sok, és szerettem volna ingatlanba befektetni, mert féltem, hogy az infláció miatt elolvad a kezemben. Szatmárnémetiben esélyem sem volt ennyiből lakást venni. A város környékén érdeklődtem hát, és azt tapasztaltam, hogy

román oldalon körülbelül háromszoros áron lehet megvenni egy házat, mint magyar oldalon a város vonzáskörzetében”

– magyarázta. Szatmárnémetiben és a környékén korábban is aránytalanul drágák voltak az ingatlanok, az elmúlt fél-egy évben pedig még inkább felment az áruk. Míg két éve egy jó fekvésű, háromszobás lakást meg lehetett vásárolni 170-190 ezer lejért (14-15,7 millió forint), ma már 270-295 ezret (22,3-24,4 millió forint) is elkérnek egy ilyen kategóriájú apartmanért. Kertes házból régi építésűt, felújítandót, kert nélkül – némi szerencsével – már 250 ezer lej (kb. 20,7 millió forint) környéki áron lehet vásárolni. Szerencse nélkül, kerttel viszont 300-350 ezer lej (kb. 24,8-29 millió forint) alatt nem lehet venni.

A város környéke is nagyon drága, legalábbis a román oldalon: 170-200 ezer lej (14-16,5 millió forint) körüli ártól kezdődően kínálják a beköltözhető állapotban levő kertes házakat, ami ez alatt van, arra költeni kell. 75 ezer lej (6,2 millió forint) körüli áron olyat lehet csak kapni, ami régi, nagyon kicsi kertje van, és a közműhálózatra sincs rákötve – és ez is a szerencsés vételek közé tartozik, mert akinek nem sürgős eladni, az még egy ilyen ház esetén is 100 ezer lej (8,2 millió forint) fölötti összegről indít.

Ezzel szemben Csengerben 10-12 millió forintért (120-145 ezer lej) kínálják a drágábbnak számító, jó állapotban levő, tágas házakat, 15 millióért (180  ezer lej) pedig már új építésű, nagy kerttel rendelkező ingatlan is kapható. 5-7 millió forintért (60-85 ezer lej) már viszonylag jó állapotú, kerttel is rendelkező ingatlanok vásárolhatók. Ennél olcsóbban, akár 2,5 millió forinttól (30 ezer lej) kezdődően is kínálnak házakat, azonban ezek felújításra szorulnak.

„Csengerben nézelődtem, ahol kicsit felmentek az árak ahhoz képest, hogy tudok olyan esetről, amikor 2,85 millió forintért (kb. 35 ezer lej) vett valaki egy beköltözhető kertes házat, úgy 8 évvel ezelőtt” – folytatta Szabolcs. Mint mesélte, Csenger központi részén nézett ki egy kétszobás házat, nagy konyhával, fürdőszobával, 12 ár telekkel, amit 5,5 millió forintért (kb. 67 ezer lej) kínáltak. Ráadásul már első találkozásra leengedték a tulajdonosok az árat 5 millióra. Kinézett még egyet, közel a Szamoshoz, az előző árának a feléért, amire utólag még rá kellett volna költenie, mert nem volt túl jó állapotban.

„Mindkettőt megvették az orrom előtt, amiért akkoriban sokat bosszankodtam. Főként azért gondolkodtam magyarországi ingatlanban, mert bíztam abban, hogy Romániát felveszik a schengeni térségbe. Ahogy láttam a háború alakulását, úgy gondoltam, felértékelődött az ország geopolitikai helyzete, így megkerülhetetlen tényezővé vált. Nagyon csalódott voltam, amikor leszavazták a csatlakozást” – mondta. Hozzátette: jelenleg olyan munkahelye van, ahol otthonról dolgozhat, viszont még ebben a perspektívában is nagyon durvának látja a határon uralkodó állapotokat. Néha átér 10 perc alatt, de az is előfordult az utóbbi időben, hogy három és fél órát kellett sorban állnia.

„Románia schengeni csatlakozása nem Magyarországon múlt, a magyar vezetés ezt megszavazta. Abban viszont szerintem volna mozgástere a magyar kormánynak, ahogy a románnak is, hogy a határon át ingázók helyzetén javítson. Szerintem jobb szervezéssel, esetleg egy-két sáv megnyitásával sokak életét könnyíthetnék meg” – tette hozzá.