Ilyennek látta a '70-es évek Székelyföldjét egy magyarországi turista

Egy magyarországi turista fotóival járjuk körbe az 1970-es évek Székelyföldjét, ahol Borszéktől Szovátáig tart az utazásunk. A híres borszéki villák akkor még jórészt álltak és akkor volt kiépülőben Tusnádfürdő. Megnézzük a rohamosan iparosodó Csíkszeredát, de vetünk egy pillantást a Küküllő-parti Athénra is.

A '70-es években a magyarországi turisták kedvelt úti célja volt a román tengerpart, főleg Mamaia és Mangalia napsütötte, homokos strandjai. Románia felfedezésekor Puskás Lászlónak is első útjai között szerepelt a tengerpart, megismerkedett Konstanca regényes történelmével és fürdött az éppen fellendülőben lévő Mangalia üdülőtelepén. Később megnézte a rombolás előtt álló Bukarestet, majd a Bánságban is megfordult. Viszont sokáig elkerülte Székelyföldet, ahova csak 1977-ben jutott el. Ezt az útját mutatjuk be mostani összeállításunkban, az első részt pedig itt nézhetitek meg.

Puskás László egyszerű tanügyi alkalmazott volt. 1954-ben szerzett biológia-földrajz tanári diplomát, majd előbb Jászszentandráson tanított, később Muronyba került. 1958-tól 1980-ig békési járási tanfelügyelő, és ebben az időszakban előszeretettel vesz rész csoportos kirándulásokon, körutakon az egykori keleti blokk országaiban. Így jut el Romániába is, képeinek gyakori szereplői az utazások résztvevői is. Igazi turista, azokkal a lehetőségekkel élt, amiket az előző rendszer felkínált. Példa erre ugye a román tengerpart felkeresése is, ami abban az időben kifejezetten népszerűnek számított, csehszlovákok, lengyelek és kelet-németek is előszeretettel jártak oda.

A képei is igazi turistafotók: néha életlenek, máskor megbillenek, de hangulatosak, érezni rajtuk, hogy nem egyszerű mulatság megmászni a Kárpátokat, vagy azt, hogy mennyire lélegzetelállító a Békás-szoros. Az útjain készített diákból otthon rendszerint vetítéseket szervezett, mi pedig ezekből készítettünk válogatást.

Az összeállításunkhoz a magyarországiak számára a korszakban elérhető útikönyveket és útleírásokat használtunk, ezzel is próbáltuk érzékeltetni, hogy mit tudhatott az egyszerű látogató az akkori Romániáról vagy éppen Székelyföldről. Elsősorban a híres Panoráma sorozat mini útikönyvei között megjelent Utazások Erdélyben c. kötet használtuk. Az először 1976-ban kiadott kötetet összesen négyszer frissítették, legutoljára 1990-ben publikálták, mi is egy ilyen frissebb kiadást idézünk. (Az Utazások Erdélyben összesen kilenc útvonalat kínál, teljes Székelyföldet lefedő viszont nincs, így a térséget érintő nyomvonalak összevonásával alkotunk egy sajátot.)

Marosvásárhelyről indulunk, ahová az előző összeállításunkban már eljutottunk, ahonnan előbb a Maros felső folyásának környékére megyünk, majd az Olt völgye következik, és Székelyudvarhelyt érintve térünk vissza Marosszékre.

Marosvásárhelyen most nem időzünk sokat, legutóbb már részletesen megnéztük. A fotót az ortodox székesegyház 20. századi építménye dominálja. A helyén 1911-ig Bodor Péter (1788–1849) székely ezermester zenélő kútja állott, amelyet a tér átrendezésekor lebontottak. Hű mását 1936-ban a budapesti Margitszigeten építették fel, ahol manapság is látható.

Az ortodox székesegyház mellett elhaladva kelet felé hagyjuk el a várost, a Maros völgyében haladunk Szászrégen, majd Maroshévíz irányába. Viszont nem állunk meg ezeken a helyszíneken, Maroshévíznél ugyanis inkább Borszék felé fordulunk, lényegében ott kezdjük meg az utazásunk. Már látszik is a város bejáratánál épült vasúti viadukt, amely sok turistát megihletett akkoriban, és talán még manapság is.

A borszéki képeket nem az 1977-es székelyföldi körútja során készítette Puskás, már korábban, 1972-ben felkereste az üdülővárost. És ez nyilván nem véletlen. A szépséges fekvésű Borszék az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legelegánsabb üdülő- és fürdőhelyének számított, csodálatos fürdőházakkal, vendéglőkkel, báltermekkel, zenepavilonokkal. A békeidőkben még Karlovy Vary-val vagy Badennel emlegették együtt, és az akkori romániai előkelőségek körében is felkapott volt, például Mihai Eminescu és Vasile Alecsandri is megfordult itt. Az 1970-es években még érezhető volt a fürdőváros egykori csillogása, amely mostanra már szinte teljesen eltűnt.

A borszéki borvíz gyógyhatása már évszázadokkal ezelőtt ismert volt, a 16. században például Báthori Zsigmond fejedelem gyulafehérvári udvarába is hordták. 1767-ben pedig úgy emlékeztek meg róla, mint a „reményvesztett betegek menedéke”. A borszéki ásványvíz palackozását 1806-ban kezdték meg a Bécsből származó Zimmethausen Antal jóvoltából, és a 19. század második felére már számos európai országba szállították. Ferenc József 1873-ban az „ásványvizek királynőjének” nevezte, és aranyéremmel is kitüntette.

A város egykori gazdag történetéről alig emlékezik meg az útikönyv, és a polgári világra emlékeztető legendás villákat se nagyon emlegeti, szinte távirati stílusban ír a városról:

„A források vizéből naponta 11 000 palackot töltenek meg. A borszéki gyógyvizeket vérszegénység, emésztési zavarok, női bajok, idegbetegségek, angolkór és vesebántalmak ellen javallják. Közönséges ásványvízként is gyakran fogyasztják. A palackokat helyi üveggyár készíti. A városban és a fürdőtelepen három turistaház és kemping is van. Szép kirándulásokat tehetünk innen a medvebarlangok és jégbarlang környékére, a vad Zsedán-pataki völgybe, Gyergyóholló és Tölgyesen át a Moldovában levő Lacul Bicaz víztárolóhoz.”

Pedig a híres borszéki villák akkor még álltak, képes bizonyíték is van róluk, csak éppen egy polgári világra emlékeztettek.

A borszéki villák egy jelentős részét az 1920-as, illetve 1930-as években, a román hatalomátvétel után építették. A hely – mint már említettem – korábban is népszerűnek számított a románok körében is. Az 1990-es években ezeket a villákat rendre visszaszolgáltatták az eredeti tulajdonosaiknak, akiknek általában már nem volt elegendő pénzük az addigra leromlott állapotú házak felújítására, így lepusztultak, eltűntek. Több próbálkozás is volt a megmentésükre, 2012-ben például már arról szóltak a hírek, hogy régi képeslapok segítségével idéznék fel a fürdőváros régi pompáját.

A fenti képen az úgynevezett Emil-villa látható, amely a fürdőváros egyik fontos történelmi épülete. A villa 1938-ban épült, és a Maroshévízről származó Antal Constantin Emil volt a tulajdonosa, róla kapta a nevét is. Eredetileg 26 szobája volt az épületnek, de az államosítás után átalakították, 28 helyiségre és 71 szálláshelyre bővítették. Az önkormányzat 2016-ban vásárolta meg az épületet, és 2021 végére pedig teljesen felújíttatta. Most az tervezik, hogy a város egykori fénykorának emléket állító múzeumot alakítanak ki benne. Mellette a város másik híres épülete, a Villa Bellához áll (még ma is).

Nem volt ilyen szerencsés Borszék központi pavilonja az 1-es forrás közelében, ezt mára már teljesen elbontották, a Google Utcaképen is csak a romjai láthatók már.

A borszéki képekből már egyértelmű, hogy a székelyföldi körút nem feltétlen az épített látványosságokról fog szólni, hanem a természetről. A fürdőváros hangulatához is szervesen hozzá tartozott ez a természetközeli hangulat, amit az 1970-es években még kevésbé háborgatott az ember, mint manapság.

A következő helyszínünk Gyergyószentmiklós, majd a tőle nem messze található Gyilkos-tó és Békás-szoros.

Székelyföldön valószínűleg ezeken a helyszíneken hozza az egyik legjobb formáját a természet, nincs olyan turista, aki ne állna meg az ég felé törő sziklák előtt fotózni, vagy csendesedne el a Gyilkos-tó facsonkjainak láttán.

A képen Gyergyószentmiklós egykori piactere látható, amit a 19-20. század fordulóján parkosítottak, és nagyjából ebben a formában látható manapság is. A tér városias jellegét elsősorban az örmények által épített házak adják. Gyergyószentmiklós történetét évszázadokon át az 1668-ban Moldvából betelepült örmények határozták, akik kereskedelemmel foglalkozva előnybe kerültek a földművelő lakossággal szemben, jelentős vagyonra tettek szert, és a pénzforgalom növelésével, építkezéseikkel hozzájárultak a helység fejlesztéséhez. A mai polgármesteri hivatal például az egykori örmény bank épületében működik. A háttérben a Szent Miklós templom tornya magasodik. Ez egy tipikus beállítás a város főteréről, ahol valószínűleg egy rövid pihenőre állhattak meg. Innentől már 1977-es körút képei következnek.

„A Gyilkos-tó (Lacul Roșu) egyedülálló természeti jelenség. 1838-ban egy földcsuszamlás által keletkezett, amely a Békás-patak útját elzárta. A tóból ma is kilátszanak az elöntött fenyők csúcsai, ugyanis a vasoxidos, meszes víz konzerválta őket. A tó környékén van a Nagy-Cohárd- (1507 m), a Gyilkos- (1384 m) és távolabb a Likas- (1676 m) csúcs. Szomszédságában kemping és három turistaház is van”

– írja róla az útikönyv. A mérések szerint egyébként folyamatosan csökken a tó területe, ugyanis a tavat tápláló patakok évente 4,88 centiméter hordalékkal töltik fel. Most úgy számolják, emberi beavatkozás nélkül 2082-ra a Gyilkos-tó valószínűleg teljesen eltűnik. A tó román nevének fordítása Vörös-tó, és ez volt a régi magyar elnevezése is, Veres-tó. A hagyomány szerint onnan kapta ezt a nevet, hogy a földcsuszamlás az itt legeltető pásztorokat is maga alá temetett, s a hagyomány szerint az ő vérük festette vörösre a tó vizét.

A Gyilkos-tó és a Békás-szoros környékének elengedhetetlen szereplői az utcai árusok, akik manapság főleg plüssmacikat, baseball sapkát és műanyag bóvlikat kínálnak. Csak mutatóban tűnik fel néhány székelyföldi kézműves termelő. Az 1970-es években viszont az árusok még leginkább a kézművesek voltak, például Korondról. Igaz, az 1970-es években még kevésbé voltak elterjedve a műanyag termékek Romániában, a nájlonszatyrok is csak akkortájt jelentek meg.

A kis vásári kitérő után következhet a Békás-szoros, amiről így emlékezik meg az útikönyv:

„Híres turistalátnivaló. A Gyilkos-tótól továbbvezető út a patak partjára szorul az Oltár-kő (1200 m) hatalmas szirtje alatt, függőleges sziklafalak között. Legvadabb része az ún. Pokol, ahol a patak hatalmas kövek közt zubog, az utat merész szerpentinekben támfalakkal, alagúttal és részben már a sziklafalból kellett kirobbantani.”

A Oltár-kő első ismert megmászását 1934-re teszik, és azóta rendszerint „díszítik” a csúcsát. 1954-ben Románia 1944-es felszabadulásának 10. évfordulóján egy vörös csillagot helyezte el az addig ott lobogó zászló helyére. 1974-ben a csillag mellé egy hasonló méretű római 30-as számot állítottak, ez látható a képen, amit 1979-ben kiegészítettek egy római 35-ös számra, és így tovább. 1984-ben hatalmas napkoronggal és negyvenes számjeggyel ékesítették a szikla tetejét, ami aztán 1989 decemberéig ott díszelgett. A gyergyószentmiklósi hegyimentők 1995-ben egy 7 méter magas és 2,5 méter széles keresztet állítottak a szikla tetejére, amely a mai napig is ott áll.

Ezzel elhagyjuk Gyergyószentmiklós környékét, és délre, Csíkszereda felé vesszük az irányt, de még mielőtt megérkeznénk Hargita megye központjában, megállunk egy pillanatra a madéfalvi veszedelem emlékművénél, ahol manapság minden januárban megemlékezéseket tartanak. A 1970-es években ez kevésbé volt elképzelhető, de a turisták azért megnézték az 1764. évi Siculicidium (székelyirtás) emlékére készített emlékművet, Köllő Miklós székely szobrászművész munkáját.

„A vérfürdőt Bukow és Siskovics osztrák tisztek a zendülő székelyek megfélemlítése céljából rendezték. Éjnek idején 200 embert mészároltak le és a Vészhalomnak nevezett közös sírba temették. Több ezer ember menekült át Moldvába és ott telepedett meg. A zendülés vérbe fojtása után megszervezték az osztrák vezénylésű határőrséget”

– írja róla az útikönyvben a kor ízlésének megfelelően. Manapság a történészek már inkább azt mondják, hogy félrevezető a nemzeti nézőpont, ami székely és Habsburg konfliktusként tünteti fel a madéfalvi veszedelmet, mert egyszerűen ezt tette a 18-19. századi modern állam, ha Bukow tábornoknak azt mondják, hogy Karintiában lázadnak a parasztok, akkor ugyanúgy közéjük lövetett volna. A generális nem a székelyeket büntette meg, hanem az állam ellen lázadókat.

Csíkszereda nem egy tipikus turistaparadicsom, az útikönyv is szűkszavúan fogalmaz:

„A környék, bár elég zord éghajlatú, már a bronz- és vaskorszak óta lakott. A XV. században ugyan városi rangot kapott, de egészen a legutóbbi időkig szerény városka volt. Jelenleg rohamosan iparosodik.”

Annyira szerény, hogy még az ’50-es évek közepén is nagyjából 12 ezren lakják. Az 1960-as években kezdődik el a város erőteljes iparosítása, szisztematizációja. A rövid ismertető szerint konfekció- és vegyipara, vasöntödéje, bútorgyártása és nyomdája jelentős. Az erőltetett központi ipartelepítési politika eredményeként a város lakossága jelentősen megnő, 1977-ben, amikor a magyarországi turistáink felkeresték már közel 31 ezren lakják, 1992-ben pedig, amikor a város lakossága a csúcson volt a 46 ezret is meghaladta a számuk. A központi politika ténykedése a városképen is meglátszott, a szovjet mintájú főtere – amit a köznép még mindig Tapstérnek nevez – még a 2000-es évek elején is elég lehangoló képet festett. Nem meglepő, hogy az útikönyvek általában két jelentősebb látnivalót említenek: a Mikó-várat, illetve a csíksomlyói kegytemplomot.

A központ felől haladunk Nicolae Bălcescu utcán a Mikó-vár irányába, előttünk az egykori Hargita Hotel.

„A Mikó-várkastély a régi város déli részén áll. A XVII. század elején hídvégi Mikó Ferenc, Csík, Gyergyó és Kászon székkapitánya kezdte építeni. Mikóújvárnak is nevezték, 1661-ben a törökök lerombolták, s 1714-ben Steinville császári generális újjáépíttette. Sarokbástyás, négyszögletes építmény. 1952 óta a megyei múzeum otthona”

– írja a már sokszor idézet útikönyv. A Csíki Székely Múzeum összefoglalója már valamivel részletesebb, eszerint csak 1970-ben, jelentős javítások után kapott helyett benne az 1930-ban alapított intézmény. A korabeli leírás csak annyit jegyez meg róla, hogy „igen gazdag etnográfiai tárgyakban, történelmi-, művészeti emlékekben”.

Két Csíkszeredához tartozó települést is felkerestek, Csíksomlyót a már említett ferences templom és kolostor miatt, illetve Csíkzsögödöt, ahol a Nagy Imre Galériát nézték meg. Mindkét helyről vannak fényképes emlékek.

„A csíksomlyói ferences templom és kolostor híres búcsújáróhely. A kolostor Hunyadi János alapítása (1448), a kéttornyú templom azonban 1802-ben épült, késő barokk stílusban, a Hunyadi János által a marosszentimrei győzelem emlékére 1442-ben építtetett, késő gótikus templom helyén áll. Az eredeti építmény némi faltöredéke, ablaka és kőbéléses ajtókerete fennmaradt. A barokk építmény 22 évig, a belső berendezéssel együtt 72 évig készült. A hajó 12 m magas, félhengeres mennyezetű, faragott fagerendákból helyi ácsok építették. A templom faszobrai olasz és magyar mesterek művei, a képeket Urbánszky Fülöp, Csűrös József, Szopos Sándor és Papp Miklós kolozsvári és brassói művészek készítették. A főoltár Mária-kegyszobra fából van faragva és a XVI. század kiváló egyházművészeti remeke”

– írják róla.

A Nagy Imre Galériát a festőművész szülőházának kertjében 1973-ban adták át, a 80. születésnapjának tiszteletére. Az épület Nagy Imre 1976-os halála után a festőművész képeinek állandó kiállítóhelye. A Csíki Székely Múzeumhoz tartozó galériáról azt írják, hogy a környék egyik legteljesebb múzeumi kollekcióját szemlélheti meg a látogató: „a nem dohányzó mester, méhészkedéskor füsteregetésre használt Nationale cigarettájától kezdve az utolsó, abbamaradt olajfestményig mindent megőrzött, és megőriztünk”. A tárgyi hagyaték mellett a mintegy 9000 tételt tartalmazó életmű jelentős részét is a múzeumra hagyta. Az útikönyvünk nem nagyon részletezte, hogy mire számíthat a látogató, csak annyit jegyzett meg, hogy a „kiváló székely festőművész” alkotásait mutatják be.

A csíkszeredai látványosságok felfedezése után dél felé indulunk, Sepsiszentgyörgy irányába, de még mielőtt megérkeznénk, megpihenünk Tusnádfürdőn, amit manapság szinte csak a medvékről és a Tusványosról ismer a közönség, pedig komoly fürdőhagyományai vannak.

A történet szerint egy pásztorfiú csodával határos gyógyulásával derült fény a tusnádi borvizek gyógyító hatásara a 19. század derekán, és ezután nem sokkal már elkezdik a fürdőtelep kialakítását, amely aztán a monarchia idején a többi üdülőtelephez hasonlóan rohamosan fejlődésnek indul. A ‘70-es évek erőteljes turizmusfejlesztési időszaka Tusnádfürdőn, óriási szállodákat húznak fel, ami a település képét is döntően befolyásolja. A Tusnád szállodát és a hozzá tartozó kezelőbázist épp ’77-ben adták, és a korabeli híradások szerint a fürdőváros fejlődése töretlen.

„Tusnádfürdőn új hévízforrást fedeztek fel. Mégpedig nem akármilyent és nem akárhol. Forró borvíz tört fel a fúrások nyomán, melynek hozama másodpercenként négy liter. Az ásványvíz hőmérséklete 63°C. A kút pedig ott van, néhány méterre a Csukás-tó északi partjától. Ottjártamkor egy csoport turista csodálta a feltörő, forró vizet. Volt, aki törülközőt mártott bele és azzal kente be a testét, volt, aki tenyerét tartotta a vízsugár elé, de csak egy pillanatra, mert a víz éget. Megalapozott, tudományos kutatások nyomán dolgoztak éppen itt. A Csukás-tó partján levő, 320-as számú fúrás ezerszáznegyven méter mélységű. Nyolcvan métertől kezdve mofettagáz feltörését észlelték. Később rátértek a feltörő víz szivattyúzására, melynek hatására megindult a víz ártézi jellegű feltörése”

– írja Elekes Ferenc az Új Élet magazin 1977-es júliusi számában, s azt is hozzáteszi később, hogy ez új lehetőséget biztosít a fürdőgyógyászatban és a turisztikában.

A korabeli híradások szerint Tusnádfürdő volt ekkor a leglátogatottabb üdülőtelep, előzte a már korábban bemutatott Borszéket, illetve a még ez után következő Szovátát is.

„Tusnádfürdő nemzetközi hírű gyógyhely. Az Olt bal partján, a Csukás-tó körül épült ki. (…) Melegebb ásványvizes medence a főút mentén a Mezotermal fürdő. Az Olt mellett kemping, a Csukás-tó partján strand van. Különféle vegyianyagokat tartalmazó gyógyforrásainak vizét csak orvosi felügyelet mellett lehet kezelésre felhasználni. Környékén szép kirándulóhelyek, sétányok vannak (Sólyomkő stb.).
Innen kényelmes szerpentin turistaút vezet a Szent Anna-tóhoz”

– írják a turistáknak szánt ismertetőben, és ahogy következnek a képek, mintha látnánk, ahogy követik az utasításokat. Előbb a Sólyomkőt másszák meg, majd a Szent Anna-tóhoz is ellátogatnak.

A Szent Anna-tó nemcsak manapság kihagyhatatlan látványossága a Székelyföldre látogató turistáknak, hanem közel fél évszázaddal ezelőtt is az volt.

Egy rövid pihenő után meg is érkezünk Sepsiszentgyörgyre. Hiába írják a modern útikönyvek, hogy a város legalább két napra elegendő programot tartogat a vendégei számára, és sokak szerint a legvonzóbb székely város, mert szűk ötven évvel ezelőtt nem sok látnivaló akadt ott. A turisták legalábbis egyetlen helyet örökítettek meg, a Székely Nemzeti Múzeumot, amit akkor Kovászna Megyei Múzeumként említ az útikönyv. Igaz, ebben az esetben nem csak a gyűjtemény érdekes, hanem a múzeumépület megtekintése is külön élmény. Az 1875-ben alapított Székely Nemzeti Múzeum 1913-ban költözött a Kós Károly tervezte, eredetileg is múzeum céljára szánt épületbe. Kós egyik leglátványosabb alkotása a múzeumépület, az ajtókilincsétől a lépcsőház korlátjának díszítéséig minden egységes koncepció alapján készült.

„Bejárati székelykapuja énlakai eredetű. Udvarán egy székely ház áll, teljes berendezéssel. A múzeumot 1879-ben alapították. Magja az imecsfalvi kastélyban 1875-ben felállított háromszéki Cserey-gyűjtemény volt. Ma történeti, természettudományi és néprajzi részlegeinek több mint 172 000 kiállítási tárgya van. 56 000 kötetes könyvtárának a székelységre vonatkozó okiratgyűjteménye is igen gazdag”

– írták, de 1977 óta nem csak Sepsiszentgyörgy fejlődött sokat, hanem a múzeum is, ragyogó látványt nyújt a 2012-ben elkészített, Csaba királyfit ábrázoló ólomüvegablak a múzeum lépcsőházában, amelynek tervét Bánffy Miklós készítette még 1933-ban.

A múzeumi látogatáskor egyébként a szatmári Erdős I. Pál grafikusnak és festőnek szervezett kiállítást lehetett megtekinteni. „Nincs szebb, mint az embert rajzolni” – mondta hitvallásként az Új Élet 1976-os novemberi lapszámában, ahol születésnapja alkalmából köszöntötték. Erdőst 1977-ben egyébként a Romániai Képzőművészek Országos Szövetsége alelnökének választottak.

Sepsiszentgyörgyről Csomakőrösre tettek egy rövid kiszállást, minden bizonnyal Kőrösi Csoma Sándor tibeti utazó és nyelvész emlékét elevenítették fel. Kőrösi Csoma születésének 185. évfordulóján, 1969-ben szerte Romániában ünnepségek zajlottak. Csomakőrösön is akkor avatták fel Orbán Áron Kőrösi Csoma-mellszobrát.

Nem időzünk tovább Háromszéken, inkább Székelyudvarhely felé vesszük az irányt, „a Hargitán inneni székelység központjába” – ahogyan a korabeli turistáknak szóló ismertetés fogalmaz. Ezután a kornak megfelelően a város iparát részletezi, bútor- és hűtőgépgyára és konfekciós üzeme van, majd rögtön azt jegyzi meg: „évszázadok óta iskolaváros is”. Nem véletlenül nevezik Székelyudvarhelyt nem kevés székely büszkeséggel Küküllő-parti Athénnak.

A turistákat az ipar valószínűleg teljesen hidegen hagyta, inkább a klasszikus kisvárost idéző központot nézték meg, amelyet még az előző rendszer „városrendezési” törekvései is békében meghagytak, ellentétben ugye például Csíkszeredával, amely épp Székelyudvarhely elől vitte el a megyeközpont címet. A központban is elsősorban a város híres iskolájának, a gimnáziumnak az épülete és a mellette álló Szent Miklós templom lehetett a fő attrakció. Az útikönyv is ezt említi elsőnek a látnivalók között:

„A katolikus plébániatemplom (a Szent Miklós-hegyen) háromhajós, egytornyú, barokk templom. 1787–93-ban, valószínűleg Schmidt Pál marosvásárhelyi építész tervei szerint épült. Hossza 38, szélessége 18, a torony magassága 45 m. Már 1332-ben állt itt egy templom, amelynek a katolikusok és protestánsok közötti közös használatát az 1563. évi országgyűlés rendelte el. 1600-ban azonban a katolikusok a templomot elvették, majd 12 év múlva a reformátusok visszafoglalták. Ekkor Apafi György bezáratta, és mindkét hitfelekezetnek közös használatra a várbeli templomot adta át. 1651-ben a jezsuiták a régi templom helyére újat építettek és kolostoriskolát alapítottak. A rend feloszlatásakor világi papok vették át az intézményt. 1689-ben már ötosztályos iskola működött, mely a későbbi gimnázium alapja lett.”

A Szent Miklós-hegyről nézünk szerteszét. Előttünk a református templom, a háttérben pedig a kéttornyos Barátok Temploma.

Székelyudvarhely iskolavárosi múltja azzal is jár, hogy számos neves személyiség tanult ott. Például Tamási Áron, akiről 1990 tavaszán a gimnáziumot elnevezik, vagy Baróti Szabó Dávid, akinek nevét az az utca viseli, amit a képen is láttatok. Vagy éppenséggel Orbán Balázs, aki először szintén a katolikus gimnázium diákja volt, de onnan átment a református gimnáziumban, mert ott ógörögöt, matematikát és történelmet is tanulhatott. Azért is említem Székelyföld leírásának szerzőjét, a legnagyobb székelyt, mert az ő sírját is felkeresték Szejkefürdőn.

„Orbán Balázs sírját a műúttól nem messze, kettős kopjafa jelzi. A sírkövön bronz dombormű van. A síremléket Orbán Áron székelyudvarhelyi szobrászművész készítette. 1921-ben a düledező kriptából ide helyezték Székelyföld nagy fiának hamvait. Ekkor még kerítéssel övezett, egyetlen fából faragott kopjafa volt a síron”

– írják a turistáknak. A sírhoz tizenöt különböző stílusú faragott székelykaput állítottak.

Ha már székelykapuknál tartunk, akkor mindenképp meg kell említeni a székelykapuiról híres Máréfalvát, ami igencsak tetszhetett a látogatóknak, mert számos képet készítettek, többet, mint Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön vagy Székelyudvarhelyen. A Székelyudvarhely és Csíkszereda közötti országúton fekvő Máréfalva székelykapu-paradicsom, a rajongóknak még manapság is kötelező programpont, a Wikipedia szerint manapság 95 áll a faluban. Galambbúgos, színesre festett székelykapuról valószínűleg ebben a faluban van a leggazdagabb székelyföldi gyűjtemény. A szakértők szerint a kötött nagykapu eredete a nemesi udvarházak bejáratához nyúlik vissza, innen terjedt el a 18. század folyamán az alsóbb néprétegek körében. Nem csak Székelyföldön használták, hanem Erdély-szerte, sőt a Kárpát-medencében többfelé előfordult.

Máréfalváról a Cekend-tetőn át közelíthető meg Homoródfürdő, ez egyik kisebb erdélyi fürdőhelyét, amelynek menedékházában, a közeli kempingbe és az állami szervek néhány villájában a turisták is kaphattak helyet. A kempingben jártak.

Mielőtt tovább haladnánk Szováta felé, a képzeletbeli székelyföldi körútunk utolsó állomásához, egy pillanatra álljunk meg a Bucsin-tetőn, egyszerűen csak gyönyörködni a természetben.

Amikor Orbán Balázs a híres székelyföldi leírását készítette a szovátaiak nem nagyon gondoltak arra, hogy alig száz évvel később Székelyföld egyik legszebb és legjelentősebb fürdővárosa lesz a településükről. Jövőjük inkább a sóbányászatban, mintsem a fürdőzésben képzelték el, bár fürdőzni már akkor is lehetett. Persze, még a híres Medve-tó sem létezett.

„Alakja, némi fantáziával, kiterített medvebőrhöz hasonlít, állítólag innen kapta a nevét. 1879-ben keletkezett, tíz évvel azután, hogy Orbán Balázs erre járt. Keletkezéséről sokat beszéltek a szemtanúk. Az egyik sóőr szerint a föld megrázkódott s a Pálné gödrének feneke, mely kaszáló volt, teljesen eltűnt, s helyében sötét szakadék képződött. Más tanú szerint egy őszi napon hatalmas dörgés keletkezett, a föld megrázkódott s a Pálné gödre mellett emelkedő sószikla alázuhant, utána hatalmas porfelhő szállt fel. Földtanilag annyi bizonyos, hogy előzőleg két kis patak folyt át a kaszálón, és elveszett a déli oldalon a sósziklákban. A víz és só örökös küzdelme következtében leomlott dolina elzárta a patakok útját, melyek aztán vizükkel feltöltötték a völgyet, majd a legalacsonyabb ponton tovább folytak belőle. Hosszú évtizedekig nem keltett különösebb figyelmet az új tó”

– írta Bözödi György, az Új Élet riportere 1968-ban.

A Medve-tó mellett kialakuló telep története az 1890-es években kezdődik, és csak 1901-ben alapították meg a szovátai gyógyfürdőt. Ez lett belőle 1977-re:

Az 1970-es évek elején a Medve-tó strandjának forgalma 40 ezer körül volt, a meleg- és iszapfürdőé annak sokszorosa. Az üdülők többsége természetesen romániai vendég volt. Ez volt az az időszak, amikor már nem csak városi polgárok, hanem adott esetben a falusi emberek is elmehettek üdülni.

„A mennyország nem ott van, komám, ahol a papok mondják, az bizonyos. Eriggy csak fel Szovátára, reájössz te is. Ott egy jó feredés fölér a mennybéli paradicsommal”

– írja az Új Élet 1977-ben, hogy miként gondolt korábban egy udvarhelyszéki falusi a szovátai üdülésre.