Románia meghódítása: így fedezte fel az országot a '70-es években egy magyarországi turista

2022. április 10. – 11:00

frissítve

Románia meghódítása: így fedezte fel az országot a '70-es években egy magyarországi turista
Mangalia tengerpartja (1972) – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

Másolás

Vágólapra másolva

Magyarországi turistákkal fedezzük fel az 1970-es évek Romániáját: a keleties Konstancát, a fellendülőben lévő Mangaliát, a városkép átalakítás előtt álló Marosvásárhelyt vagy Bukarestet, a rebellis Temesvárt.

Néhány évvel ezelőtt két magyarországi turistát követve jártuk körbe Erdélyt. Szepesy Gyula nyelvész és felesége, Koltai Klára több nyelven beszélő tapasztalt utazók voltak, minden nyáron igyekeztek legalább egy hónapot külföldön tölteni, így jutottak el néhányszor Erdélybe is. Trabantjukkal jártak-keltek a világban, viszonylag szabadon. Általuk arról is képet kaptunk, hogy mit tudott a 1970-es évek környékén a romániai turizmus, olyan népszerű turisztikai célpontokat kerestek fel, mint Brassó, Segesvár, Nagyszeben vagy Sinaia, de megnézték Nagyváradot, Kolozsvárt és a székelyföldi fürdővárosokat is. Érezhető volt, hogy nem csak a magyar örökség érdekli őket, de figyelnek arra is.

Az Azopan Fotóarchívum szerkesztői a Transindex megszűnésével most a Transtelex újságíróival együttműködve mutatják be a legizgalmasabb gyűjteményeket a romániai analóg fotózás múltjából. Az azopan.ro egy folyamatosan bővülő online fotóarchívum, amelynek célja átmenteni és elérhetővé tenni a romániai analóg fotózás értékeit az utókor számára. Érdekes digitalizálandó képekről (papírkép, negatív, dia), fotóhagyaték felajánlásokról az [email protected] címen lehet értesíteni az archívum munkatársait.

A mostani összeállításunk főszereplője, Puskás László, egyszerű tanügyi alkalmazott volt. 1954-ben szerzett biológia-földrajz tanári diplomát, majd előbb Jászszentandráson tanított, később Muronyba került. 1958-tól 1980-ig békési járási tanfelügyelő volt, majd még néhány évig a békési Jantyik Mátyás Múzeumban dolgozott. 1993-ban hunyt el, fotóit és diáit a családtagjai örökölték, akik az Azopan Fotóarchívumnak ajánlották fel a romániai helyszíneket bemutató képeket.

Örökösei elmondása szerint Puskás gyakran vett részt szervezett utakon, például az IBUSZ utazási iroda által szervezett körutakon. A képeinek is gyakori szereplői a csoportos utak résztvevői. Erdélyen kívül főleg az egykori keleti blokk országait látogatta rendszeresen, de egyszer eljutott Párizsba is. Sok tekintetben volt hétköznapibb turista, mint a saját útját járó Szepesy-Koltai házaspár.

A képei alapján közel egy évtized alatt 6-7 alkalommal járt Romániában, ebből egyszer egy román-magyar focimeccs miatt érkezett Bukarestbe, de gyakran keresett fel olyan népszerű üdülőközpontokat is, mint Tusnádfürdő vagy Borszék. Megfordult az akkor kifejezetten népszerűnek számító román tengerparton, csoportos kiránduláson vett részt a fővárosban, tehát nem kifejezetten a magyar emlékeket kereste, azzal élt, amit az előző rendszer kínált számára Romániából. Székelyföldi körúton egyszer volt, a legutolsó rögzített látogatása alkalmával 1977-ben.

Átlagosabb a fotós tehetsége is, rengeteg képet készít, de azok tökéletlenebbek, mint a Szepesy–Koltai házaspár fotói, néhol életlenek, máskor megbillenek. Viszont hangulatosak, érezni rajtuk a kolozsvári tavaszi lágy szellőt, a bukaresti nyomasztó kánikulát és a tengerparti önfeledtséget is. Az útjain készített diákból rendszerint vetítéseket szervezett otthon. Ezekből készítettünk két válogatást. Az elsőben Romániát járjuk körbe időben és térben, a másodikban pedig kifejezetten Székelyföldre fogunk koncentrálni, leginkább az 1977-es kirándulások feldolgozásával.

A kalauzaink elsősorban a korszakban magyarországiak számára elérhető útikönyvei és útleírásai lesznek, ezzel is próbáltunk ahhoz közelíteni, hogy mit tudhattak a hétköznapi emberek az akkori Romániáról. Sebestyén Adrienne „Erdélybe utazni más”. A magyar turisztikai irodalom Erdély-képe című tanulmánya szerint 1943 és 1986 között összesen két témába vágó útikönyv jelent meg, mindkettő a híres Panoráma sorozatban. Az 1973-as Románia az egyik, míg a mini útikönyvek között megjelent, összesen öt alkalommal, 1976-ban, 1977-ben, 1982-ben, 1986-ban és 1990-ben kiadott Utazások Erdélyben a másik. Ez utóbbinak egy 1990-es kiadását használtuk. Az említett tanulmányban azt írta róla Sebestyén: „Az útikönyv gyakorlatilag nem tesz különbséget a román, illetve magyar vonatkozású műemlékek között, de a korábbi évektől eltérően mégiscsak újdonság, hogy szól az utóbbiakról is, sőt bizonyos helyeket kifejezetten magyarrá tesz, illetve akként emleget. Ilyen például a kolozsvári Házsongárd temető, amellyel kapcsolatban sok ott nyugvó magyar személyiséget nevez meg, majd a pártatlanság látszatát fenntartva megjegyzi, hogy »az utóbbi évtizedekben ide temetkeztek az erdélyi románok politikai és szellemi vezetői is, az egyetemek tudósai, híres orvosok stb.«”

A másik általunk használt kötet Lantos László és Sebes Tibor által jegyzett Román tájak, román emberek. Az 1961-ben megjelent útleírás kevésbé törekszik objektivitásra, inkább az akkori rendszer szépségét és tökéletességét volt hivatott hirdetni, az abból származó idézeteket így érdemes figyelni.

Az utazást 1969-ben Nagyváradon kezdjük és a klasszikus észak-erdélyi útvonalon haladunk. Manapság először talán a szecessziós örökség jut először eszünkbe Nagyváradról, de 1969-ben még más volt a stílus megítélése, csak később kezdik el értékelni, így nem is fényképezték. Fotósunk nem is időzött sokat a városban, csak néhány emléket örökít meg, például a híres nagyváradi villamost, amelyen először 1906. március elsején utazhatott a lakosság, illetve a távolban feltűnik a mór stílusban, 1878-ban épült zsinagóga is.

Nagyvárad belvárosa a Szent László hídról – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum Nagyvárad belvárosa a Szent László hídról – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Nagyvárad belvárosa a Szent László hídról – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

Báródsomos egy kis falu a Királyhágó alatt, Partiumban, Bihar megyében. Egy rövid pihenőre állt meg itt a csapat, ahogyan manapság is szokás megállni, csak mostanság inkább a Királyhágó valamelyik éttermében pihennek meg az utazók. Ez után kezdődik a történelmi Erdély.

Báródsomosi pihenő – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Báródsomosi pihenő – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

Még mielőtt megérkeznénk Kolozsvárra, szinte kötelező turistaprogram a csucsai hajdani Boncza-kastély a község keleti végén, a domboldali szép parkban. „Itt tartózkodott az első világháború alatt Ady Endre, kinek felesége, Csinszka (Boncza Berta) a kastély tulajdonosának lánya volt. Ady halála után az épületet Octavian Goga (1881–1938) román költő és politikus vásárolta meg. Sírja is itt van, a parkban álló mauzóleumban. 1967 óta az épület Goga-múzeum, ahol Ady-emlékek is láthatók” – írták az útikönyvben, tehát amikor a turista csoport itt járt, még egészen új látványosságnak számított.

A csucsai Goga-kastély – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A csucsai Goga-kastély – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

Kolozsvár. Mielőtt megérkeznénk minden turistaútvonal origójába, a Főtérre, vessünk egy gyors pillantást a Fellegvárra, ahol akkor a Belvedere szállodának még nyoma sem volt, mert azt csak a '70-es években építettek, a betonkeresztbe sem ütközik bele a tekintet, hiszen azt csak 1995-ben állítottak fel. Szinte csak a kötelező látványosságokat ejtik útba a városban: a Szent Mihály templomot, a Mátyás király szülőházát majd a botanikus kertet. Ezért mi sem fogunk időzni Kolozsváron, ami ekkor leginkább egy nyugodt nagyváros képét mutatta.

A Fellegvár a Horea útról fényképezve – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A Fellegvár a Horea útról fényképezve – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Kolozsvári látványosságok, Mátyás király szülőház és a Szent Mihály templom oltára – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum Kolozsvári látványosságok, Mátyás király szülőház és a Szent Mihály templom oltára – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Kolozsvári látványosságok, Mátyás király szülőház és a Szent Mihály templom oltára – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A kolozsvári botanikus kert – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A kolozsvári botanikus kert – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

A botanikus keretet 1920-ban hozták létre, a Mikó-kert helyén, a 19. század második felében alapított Fűvészkert áttelepítésével, majd az évek során tovább bővítették. A kert manapság is a turisták egyik kedvelt célpontja, és nyilván nem volt ez másként bő fél évszázaddal ezelőtt sem.

A kolozsvári botanikus kert pálmaháza – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum A kolozsvári botanikus kert pálmaháza – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A kolozsvári botanikus kert pálmaháza – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

Az útikönyv a következőképpen emlékezik meg róla: „A botanikus kert 13 hektáros területén elágazó vízfolyás és kis szakadék található, s lehetőség nyílt a természetes növényzeti övezetek kiképzésére. A síkságétól kezdve a havasokéig minden megtalálható benne. Az itteni növényfajok száma 10 000-re becsülhető. Az üvegházak területe 2000 négyzetméter, ezekben trópusi növények díszlenek. A díszkertek közül legérdekesebb a japánkert, a rózsakert és az angolkert. Itt vannak a botanikai tanszékek is, sok tudós nagy értékű növénygyűjteményével.”

Kolozsvári látkép – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Kolozsvári látkép – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

A kolozsvári bemelegítő után következzen Marosvásárhely, az 1969-es utazás vélhető végállomása. Jó bevezető volt ez Romániába, többségében magyar érdekeltségű helyeket érintettek. Még a rendszerszintű románosítás előtt vagyunk, Kolozsvár lakosságának jelentős része magyar. Az 1966-os népszámláláson 185 663 volt a város lakossága, ennek 42 százaléka vallotta magát magyar anyanyelvűnek, szám szerint 78 520. Tehát nagy valószínűséggel a magyarországi látogató még könnyen szóba elegyedhetett egy-egy helyi lakossal is, megérthették egymást.

Marosvásárhelynek ugyanekkor hivatalosan 86  464 lakosa volt, és ennek 71,9 százaléka vallotta magát magyarnak, tehát 61 309 ember. A Székelyföld és Mezőség határán fekvő Marosvásárhely sokáig számított székely városnak, vásártartó hely és kulturális központ volt, de Bernády György polgármesterségével és a polgárosodás fellendülésével gyengült a székely identitása.

A Bolyai Farkas Elméleti Líceum épülete – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A Bolyai Farkas Elméleti Líceum épülete – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A marovásárhelyi várfal egy részlete – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A marovásárhelyi várfal egy részlete – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Marosvásárhely főtere az egykori ferences templommal és kolostorral – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Marosvásárhely főtere az egykori ferences templommal és kolostorral – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

A fotók mennyiségéből egyértelmű (itt lehet megnézni az összest), hogy Marosvásárhelyen töltötték a legtöbb időt. Megfordultak a Bolyai-téren, ahol nem csak a hajdani református kollégium épületét nézték meg, hanem a Bolyaiak 1957-ben felavatott szobrát is lefotózták, megnézték az 1492 és 1658 között épült várat, ami körül 1910-ig még védőárok húzódott, de az akkori városrendezési munkák során megszüntették. A képen még látszanak az 1960-as évek felújítási munkálatai, amit azután rendeltek el, hogy 1962-ben eldöntik, nem használják már katonai célokra a várban lévő épületeket, inkább pihenőparkot hoznak létre benne.

Szétnéznek a főtéren is, ami akkor még a 20. század elején kialakított régi képét mutatta. Nem csak a magyaros szecessziós stílusban épült Kultúrpalotát keresték fel, számos azóta már lebontott épületről is készítettek fotót. Hangulatos fotó készült a régi Tanácsház épületéről, amelyet később lebontottak, és a helyére a Divatházat építettek. A magyarországi turistáink ugyanakkor nem csak a régi Tanácsház épületét láthatták, mert még állt a 18. századi ferences kolostor a hozzá tartozó templommal és iskolával, illetve még megvolt a kolostorhoz tartozó kert is. A templomot, a kolostort és az iskola épületét 1971-ben bontották le. A helyükön áll ma a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház épülete, illetve a Színház teret is ezen a helyen alakították ki. Manapság már csak a templom árván maradt tornya emlékeztet az egykori kolostorra és templomára.

„A régi főtér szétzilálása, a döbbenetesen szervetlen, a város képéhez és hangulatához nem illeszkedő, semmiféle jelleggel és funkcióval nem bíró Színház-tér és az azt körülvevő csúnya, ormótlan épületek, élükön a jellegtelen Nemzeti Színházzal, az üzletházakkal, a krematóriumra emlékeztető BRD banképülettel, ezek előzményeként pedig a régi, otthonos park, a ferences templom, a korcsolyapálya, a Hargita-kert, a Mészáros-köz, az Apollo mögötti nyári színház stb. megsemmisítése azt eredményezte, hogy a vásárhelyiek nem érzik otthonuknak azt a központot, ahol annak idején a korzó hullámzása, a Maros vendéglő, a Kultúrpalotában lévő színház, a Muskátli, a Piros Rózsa, a Lido, a Bukarest cukrászda megannyi intim tere volt a találkozásoknak, a civil együttlétnek” – emlékezett vissza az egykori arculatváltásra Kovács Levente marosvásárhelyi rendező és színészpedagógus.

Megnézték ugyanakkor Teleki Tékát. A Teleki Sámuel 1802-ben megnyitott Téka a fejedelemség első nyilvános, mindenki számára elérhető könyvtára volt. Az államosítása utána 1962-ben a gyűjteményét egyesítették az egykori református kollégium könyvtárával, a Bolyai Könyvtárral.

„Teleki Sámuel élete során 40 000 kötet könyvet gyűjtött. Anyagában több ősnyomtatvány is van, pl. az 1476-ban Velencében nyomtatott Galeotto-mű, az Atlas Janssonii című térképgyűjtemény stb. Itt tekinthető meg a XV. századi Koncz-kódex, amely a Marosvásárhelyi Sorok és Glosszák néven ismert régi magyar nyelvemléket tartalmazza. Itt látható ezenkívül Apáczai Csere János Magyar Logikátska (Gyulafehérvár, 1654) című művének egyetlen példánya, valamint Kőrösi Csoma Sándor tibeti–angol szótára is. A könyvtárteremben az alapító arcképe, azonkívül több fejedelemportré is látható (Mátyás király fiatalkori képe, Teleki Mihály, Brukenthal Sámuel). A könyvtárhoz metszet- és ásványgyűjtemény is tartozik. Az épületben van a Bolyai Emlékmúzeum és a Bolyai Tudományos Könyvtár. Ez utóbbinak anyaga a volt református kollégium könyvtára és gyűjteményei. Az emlékmúzeumban Bolyai-emlékeket, leveleket, kéziratokat láthatunk. A két könyvtár teljes anyaga kb. 200 000 kötet” – írták róla az útikönyvben, amely más látványosságokhoz képest viszonylag részletesen foglalkozik Marosvásárhely egyik legjelentősebb kulturális örökségével.

Marosvásárhelyi látványosságok, az egykori Tanácsház és a Teleki Téka belső tere – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum Marosvásárhelyi látványosságok, az egykori Tanácsház és a Teleki Téka belső tere – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Marosvásárhelyi látványosságok, az egykori Tanácsház és a Teleki Téka belső tere – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A dévai vár – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A dévai vár – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

Puskás László 1969 után legközelebb 1972-ben turistáskodott Romániában, főleg a Fekete-tenger partján. Ekkor nem sok időt töltenek a történelmi Erdély területén, vonattal robognak el Déva mellett, majd Kercisóráról indulva a Fogarasi-havasokban túráznak.

Kercisóra a Fogaras-havasok északi lábánál fekszik, a mai Transzfogarasi út erdélyi oldalán. Igazi dél-erdélyi története van a településnek, volt a kerci apátság tulajdona, a havasalföldi vajdák is bírták, 1391-ben Mircea cel Bătrân kolostort is alapított a falu közelében. Később a Telekiek birtokába kerül, akik állítólag székelyeket telepítettek ide. A 19. század közepére már jelentős többségben vannak a román nemzetiségűek.

A Fogarasi-havasok – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum A Fogarasi-havasok – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A Fogarasi-havasok – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

Az 1970-es években itt zajlott az ország egyik jelentős fejlesztése, javában zajlott a Transzfogarasi út építése. A történet szerint Ceauşescu az 1968-as prágai tavasz után attól tartott, hogy a Szovjetunió Romániát is megszállhatja, ezért egy katonai szállítási útvonal építését határozták el. Az építés 1969 végén kezdődött el és 1974 szeptemberében nyitották meg, de a munkálatok még egészen 1980-ig folytatódtak. Katonai műszaki alakulatok építették, a hivatalos adatok szerint 40 ember vesztette életét különféle balesetekben az építése során. Manapság már Románia egyik fő turisztikai látványosságának számít.

„(Az út) A Bilea-vízesés menedékháza és a Bilea-tengerszem menedékháza mellett, majd egy alagúton a Lacul Vidra érintésével Curtea de Arges – Argyasba fut be. A 90 km hosszú út 2042 m magasságig vezet fel, s 578 hídja és viaduktja van. Biztonságosan csak a nyári hónapokban járható. Az alsó és a felső menedékház között – a nagy Bilea-vízesés fölött haladó – drótkötélpálya működik. Az alagút, javítás miatt, gyakran zárva van” – írták róla 1990-ben kiadott útikönyvben, a képeken a Bâlea-tó is feltűnik.

A Fogarasi-havasok – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum A Fogarasi-havasok – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A Fogarasi-havasok – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

A hegyi túra után a magyarországi turisták kedvelt romániai úti célja, a tengerpart felé vették az irányt. Előbb Konstanca kikötővárosát mutatjuk be, majd Mangalia napsütötte homokstrandját idézzük fel.

Bár a mai Konstanca helyén álló ókori település története az i. e. 7. századig nyúlik vissza, és a település a századok során folyamatosan lakott volt, de csak a 19. század második felében indult erőteljes urbanisztikai fejlődésnek. „Konstanca még száz esztendővel ezelőtt is csupán egy egyszerű török falucska volt kétszáz családdal. A részi Tomisz romjai, templomok, védőfalak, oszlopok egy évszázaddal ezelőtt még hét-nyolc méterre magasodtak” – írják az 1961-ben kiadott útleírásban.

Az orosz-török háborúkig (1877-78) török fennhatóság alatt lévő területen 1850 körül indul fejlődésnek, amikor I. Abdul-Medzsid szultán elhatározta, hogy Konstanca helyén kikötővárost épít. Angol kereskedőknek adta koncesszióba a kikötő építését és a tengertől a Dunáig vezető vasút lefektetését, így a britek is kézjegyüket hagyták az addigra igazi balkáni hangulatot idéző településen. A korabeli leírások szerint ekkortájt a törökök mellett lipován halászok, görög, örmény és zsidó kereskedők, román és tatár juhászok, bolgár és gagauz kertészek lakták a várost. Plusz, 1873-1883 között még német családokat is telepítenek a városba, hogy aztán tényleg igazi legyen a kikötőkre jellemző bábeli hangulat. Jóllehet, Romániához kerülésével többségbe kerültek a románok, de a történelmi központ még az 1970-es években is érezhető volt ez a balkáni hangulat, sőt, ha nagyon figyelünk, akkor manapság is észrevehetjük a jeleket. Ennek a világnak a szembetűnő jele a konstancai nagy mecset (más néven Károly-mecset, lévén I. Károly rendelte el az építését 1910-ben), amelynek magasba nyúló minaretje messze látszik. Az épületegyüttes George Constantinescu tervei alapján készült, és 140 lépcső visz fel a 47 méter magas torony csúcsába. A magyarországi turistáknak is kötelező látványosság volt, ezt onnan lehet tudni, hogy több képet is készítettek a minaretből. Az 1961-es útleírásban így emlékeznek meg:

„A hodzsa ma is ünnepi köntösben fogadja az arabul írt Korán-idézetekre, imaszőnyegekre és lábmosó medencére kíváncsi turistákat” – majd nem sokkal később így folytatja a hely leírását, amit a képek megidéznek. „A téren fényképezik egymást turisták a bús Ovidius szobra előtt, háttérben a nagy dzsámival, amelynek minaretjében ugyancsak felkapaszkodnak a kíváncsiak. Tetejéről nagyszerű kilátás nyílik a tengerre, a kikötőre és a városra, a lapos tetejű, padlás nélküli lakóházakra, az oroszlánszobrokkal díszített »genovai házra«.”

Konstancai látképek a Károly-mecset tornyából fényképezve – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum Konstancai látképek a Károly-mecset tornyából fényképezve – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Konstancai látképek a Károly-mecset tornyából fényképezve – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Konstancai látványosságok, az Ovidius szobor és a Károly-mecset – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum Konstancai látványosságok, az Ovidius szobor és a Károly-mecset – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Konstancai látványosságok, az Ovidius szobor és a Károly-mecset – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

Már az 1970-es években is kötelező látványosságnak számított a kaszinó épülete, amelyet 1909-ben kezdenek el építeni, és 1910-ben adnak át. A második világháborúig valóban kaszinó működött benne, rulettasztallal és minden egyéb kellékkel, majd kulturális központot létesítettek benne, például dobrudzsai festőművészek képeit állították ki, de egy étteremnek is jutott hely a teraszán. Ennek a hangulatát idézi az utolsó konstancai fotó, majd tovább robogunk Mangália felé.

A híres konstanciai kaszinó – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A híres konstanciai kaszinó – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

Mielőtt megérkeznénk Mangaliara, beszéljünk a Fekete-tengerről, illetve annak nevéről, ami által egy kicsit a tengert is megértjük. Nevének eredetére több tudományos magyarázat is van. A komolyan vehetők közül az egyik azt állítja, hogy a tenger vize, különösen a sötét, fekete elszíneződésű üledéke miatt kapta a fekete nevet. Az üledékben élő szulfát-lebontó baktériumok miatt lesz sötét színű. Egy másik, történelmi magyarázat abból indul ki, hogy az ókorban több nyelvben színekkel is jelölték az égtájakat. A fekete szín az észak jelzésére is szolgált, ahogy a vörös a délt, a sárga a keletet, a fehér pedig a nyugatot jelölte. Eszerint az elmélet szerint az ókori perzsák voltak a névadók, akik délre éltek a tengertől, és északra a Vörös-tengertől, amit szintén eszerint a logika szerint neveztek el.

Regényesebb magyarázatok is vannak a nevére, ezek legtöbbször a tenger szeszélyességével, a rajta dúló viharokkal kapcsolatos. Egy ilyet idéz meg az útikönyvünk is: „Mert annyi síró tengerész- meg halászfeleség talán egyetlen tenger partján sem lakott, mint itt, a Fekete tenger mentén. Nem akadt halászfalu, ahol ne lett volna feketébe öltözött gyászoló anya, feleség, leány. Mert a viharok váratlanul jönnek, gyorsak és kegyetlenek. Azt is mondják, sósabb, mint az óceán. A gyászolók könnyeitől.”

Közben meg is érkezünk Mangaliara, pontosabban a hozzá tartozó Saturn üdülőtelepre.

Mangaliai látványosságok, a tengerpart és az egykor Kalatisz romjai – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum Mangaliai látványosságok, a tengerpart és az egykor Kalatisz romjai – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Mangaliai látványosságok, a tengerpart és az egykor Kalatisz romjai – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

A Konstancától délre fekvő Mangalianak is a római korig nyúlik története, itt állt a tengerpart legerősebb castruma, amely az egész tartomány védelmét biztosította. A modern üdülők tövében a mai napig láthatók az egykori Kalatisz erődítményének falai és oszlopai. Az egykori római castrum maradványait csak 1960-as években tárták fel, és tették elérhetővé a közönség számára, így a felkeresésük az 1970-es évek elején még újdonságnak számít az oda látogató turistáknak.

Az egykori település helyében a 16. században alapítanak itt új várost az törökök, akik a terület 1878-as román kézre kerüléséig többségben is voltak a városban. Ez után kezdődik meg a település elrománosítása nagy számú román lakosság betelepítésével, az alig 1000-1500 lélekszámú települést a betelepítéssel 10 ezres lélekszámú várossá nőtte ki magát. A II. világháborút követően sokáig katonai övezet, csak 1954-ben engedték meg a turizmus beindítását, amely aztán az 1970-es évekre csúcsra jutott. 1972-ben hozzák létre a Mangalia városához tartozó, római istenekről elnevezett híres üdülőtelepeket, így Jupitert, Olimpot, Saturnt, Venust, illetve a legjelentősebbet, a román tengerpart gyöngyét, Neptunt. Erről egy külön összeállításunk is volt a Transindexen. A Mangaliahoz tartozó tengerparti üdülőhelyek legfiatalabbja, Cap Aurora építését csak 1973-ban fejezték be.

Mangaliai fürdőzők – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Mangaliai fürdőzők – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

Az 1970-es években a román tengerpart igazán fellendülőben volt, csehek, lengyelek és kelet-németek egyaránt jártak ide, nem csak a magyarországiaknak volt kedvelt üdülőhelye. Korabeli visszaemlékezések szerint román szót nem is nagyon lehetett hallani a parton. Az üdülőtelepeken olyan, máshol akkortájt egyáltalán nem kapható termékeket is lehetett vásárolni, mint pl. Coca-Cola vagy Kent cigaretta. Nem is csoda, hogy vonzotta az alapvetően a kézműves termékeik értékesítéséből élő korondiakat a tengerpart, és az ott üdülő sok turista. A képen Tófalvi Vilmos, felesége, Márta és Ibolya lányuk. Már a taplóból készült termékekről is azonosíthatók, hogy van korondi kötődésük.

Korondi család Mangalian – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Korondi család Mangalian – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

A tengerpartról a főváros felé vesszük az irányt. Puskás László romániai utazásai során legkevesebb kétszer megfordult Bukarestben. Először valószínűleg 1972 májusában járt a fővárosban, egy román-magyar focimeccsre érkezett, és dokumentált részletesen. Ezzel most nem foglalkozunk, mert nem hagyományos turistáskodás. Ekkor kaphatott viszont kedvet arra, hogy egy csoportos bukaresti kiránduláson is részt vegyen, amikor felfedezheti a város nevezetességeit. 1973-ban valószínűleg repülővel érkeztek meg, legalábbis fotót biztosan készített az akkor még újnak számító Otopeni-i Nemzetközi Repülőtéren.

Otopeni-i repülőtér – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Otopeni-i repülőtér – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

Bukarest, a népszerű legenda szerint, egy Bucur nevű pásztorról kapta nevét, aki a Dîmbovița partján épített egy kis fakápolnát. Ezt a legendát először csak 1761-ben jegyezte fel egy ferences szerzetes, az említett fatemplom is csak 1743-ban épült. Ezzel szemben a város első írásos említése 1459-ből származik, ebben Vlad Țepes fejdelem javaiban erősített meg egy bukaresti gazdát. A település története valószínűleg ennél is korábbra nyúlik vissza, és nem véletlenül: Bukarest a Dunától a Kárpátokig vezető útnak épp a felénél van, itt pihenhettek meg a délről északra tartó szekérkaravánok. Fővárosként először 1659-ben, Gheorghe Ghica uralkodása alatt említik, és ezzel indul meg a város igazi fejlődése. Ez kap további lendületet a 19. század második felében, amikor 1862-ben az egyesített fejedelemségek fővárosává is teszik, ekkor épül meg számos manapság is látható középülete, és ekkor kezdik Keleti Párizsnak vagy Kis Párizsnak nevezni.

1973-ban már javában tartott Bukarest átrendezése, a régi épületek ledózerolása, de az igazi rombolás csak az 1977-es nagy földrengés után következett be, akkor kapott ürügyet Ceauşescu a főváros politikai elképzelései szerinti megváltoztatására, a szocialista realizmus szerinti átépítésére. Akkor kezdik el építeni a parlament épületét, a Nép Házát, amely manapság valószínűleg Bukarest legismertebb épülete.

Az összes meglátogatott bukaresti látványosságról nem fogunk fotót közölni, de egy szervezett körutazásnak megfelelően szinte minden akkori fontos látványosságot meglátogattak, egyedül talán csak az 1935-ben átadott, francia mintára épült diadalív maradt ki, legalábbis arról nem készült fotó. Néha még érezni is, annak megfelelően kattintotta a gépet, ahogyan az idegenvezető magyarázott: „balra láthatják az egykori királyi palotát, jobbra van a Román Kommunista Párt székháza…”

Az első megállónk egy fontos történelmi pont, a Dîmbovițától délre található Metropólia-domb, amely manapság már a Román Ortodox Egyház központjának székhelye, de 1973-ban még Nagy Nemzetgyűlés dombja volt a neve, és a Nagy Nemzetgyűlés palotájának nevezték a rajta álló (egyik) épületet. Fontos történelmi hely ez, ott választották uralkodónak például Alexandru Ioan Cuzat. A képen, sajnos, nem a palota, hanem a mellette álló, pátriárka rezidenciája szerepel. A fotósunk egy kicsit lemaradt a csoporttól, így valószínűleg a lényegről is…

A Metropólia-domb – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A Metropólia-domb – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Egyetem tér – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Egyetem tér – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

A Metropólia-dombtól észak felé vesszük az irányt, Bukarest történelmi városközpontja, a Lipscani (a Lipscani utca és vonzáskörzete) negyed irányba. Innen viszont nincs kép, hiszen a következő fotóval már az említett negyednek az északi szélén járunk, az Egyetem téren. A Lipscani a középkortól a 19. század elejéig Havasalföld talán legfontosabb kereskedelmi központja volt, állítólag főutcáján főleg Lipcséből származó árut kínáltak, innen jön a neve is. A negyedben számos különböző szakma képviseltette magát: ötvösök, kalaposak, cipészek, tímárok is voltak itt. Egyes utcák még manapság is mesterségek nevét viselik, mint például a híres Covaci utca. A turistáinknak szinte biztosan nem mutatták meg a negyedet, ezért nincs egyetlen fénykép sem innen, pedig olyan nevezetességek vannak itt, mint Vlad Țepeş egykori udvarának romjai, Stavropoleos-templom vagy Manuc fogadója, ahol 1812-ben aláírták a bukaresti békét. Nem véletlen, hogy nem mutatták, az előző rendszerben lebontásra ítélték az itt található épületeket, azok pedig egészen elhanyagolódtak. A tervekből végül nem lett semmi, a rendszerváltás után pedig már inkább azok felújítása mellett döntöttek. A negyed manapság a Bukarestbe érkező turisták kedvelt célpontja. Ezt a negyed határolja északról a Bukaresti Egyetem, ami előtt Mihai Viteazul szobra áll.

Az Egyetem térről folytatódott a városnéző túra, középen a hadsereg központi tiszti kaszinójának épülete (Cercului Militar Național), ettől balra a Hotel Bulevard, a másik oldalán, jobbra a Capitol Hotel és a Berlin étterem.

Középen a hadsereg központi tiszti kaszinója – Fotó: Puskás László hagyatéka/ Azopan Fotóarchívum
Középen a hadsereg központi tiszti kaszinója – Fotó: Puskás László hagyatéka/ Azopan Fotóarchívum
Kretzulescu templom – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Kretzulescu templom – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

Az egykori királyi palota mellett álló Brâncoveanu-stílusban épült Kretzulescu templom, Bukarest egyik legértékesebb építészeti emléke. Az előző rendszerben ezt is le akarták bontani, de végül építészek közbenjárásával sikerült megmenteni.

A Kretzulescu templommal srégen szembe volt a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának székhelye. Két híres beszéd is köthető az épülethez, bár az 1973-ban erre járó turisták csak egyről tudhattak. 1968. augusztus 21-én, Csehszlovákia lerohanásakor az épület erkélyén mondta el híres beszédét Ceaușescu, amelyben elítéli a szovjet megszállást. Illetve ennek erkélyén tartotta utolsó beszédét is, 1989. december 21-én, amikor a tömeg végleg belefojtotta a szót.

A Román Kommunista Párt egykori központi bizottságának székháza – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A Román Kommunista Párt egykori központi bizottságának székháza – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

És itt van egy épület, ami segít megérteni, hogy miért nevezték Bukarestet Kis Párizsnak, a Cantacuzino-család 1903-ban átadott palotája. A Beaux-Arts építészet stílusában készült egykori palotát Gheorghe Grigore Cantacuzino, a Konzervatív Párt vezetője, egykori főpolgármester és miniszterelnök építtette. A palota története legalább olyan érdekes, mint amennyire grandiózus és díszes az épület maga. Gheorghe Grigore Cantacuzino halála után fia, Mihai Cantacuzino örökölte az épületet, aki még azelőtt elhunyt 1929-ben, hogy örököst nemzett volna, így a palotát felesége, Maria örökölte. Maria 1937-ben feleségül ment George Enescuhoz, akinek 1955-ös halála után felesége úgy rendelkezett, hogy a művésznek emléket állító múzeumot alakítsanak ki benne. Így működik benne 1956 júniusa óta múzeum. Az épületben írtak alá már békeszerződést, működött benne minisztertanács, sőt Román-Szovjet Tudományok Intézete is.

Cantacuzino-palota – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Cantacuzino-palota – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

A bukaresti városnézés végére hagytuk az előző rendszer egyik jellegzetes épületét, a Scânteia-házat. Az 1957-ben átadott épületről részletesen ír az 1961-es útikönyvünk, amely alapvetően lelkesedik az előző rendszer modernizációs törekvései iránt: „Jóval túl a város közepén áll ez a hatalmas, kőből, acélból és márványból formált roppant épülettömb, ha vonaton közelít az utas Bukaresthez, nagy távolságból látja már a palota tornyának vörös csillagát. Különösen este szép: körötte park, tó s a víztükörből visszatündököl a 106 méteres torony sok-sok kis fénye. De a lenyűgöző méreteket odabenn jobban érzékelni még, mint kívülről. Azt mesélik, egyszer egy látogató elmaradt csoportjától – mert a palotát mint nevezetességet kül- és belföldi vendég mind felkeresi -, és órákon át bolyongott emeleteken, folyosókon át, míg meglelte a kijáratot.”

A napjainkban Szabad Sajtó Házaként emlegetett épületben ekkortájt 23 újság szerkesztősége, 14 kiadóhivatal működött, míg a magas torony tetején a televízió antennája állt. Itt szerkesztették például az Előre napilapot, illetve ebben működött a Kriterion könyvkiadó is.

Kilátás a Scânteia-ház tetöjéről, háttérben a Romexpo épülete – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Kilátás a Scânteia-ház tetöjéről, háttérben a Romexpo épülete – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

Abból lehet sejteni, hogy a diadalív mellett is elhaladtak, csak épp nem fotózták azt, hogy egész sorozatot szenteltek a közelében található Dimitrie Gusti Falumúzeumnak. A létesítményt tízéves gyűjtőmunka után 1936-ban nyitották meg a nagyközönség előtt, amelyet Gusti egyfajta szociológiai múzeumként képzelt el. A falumúzeumban megpróbálták lefedni az egész országot a maga sokszínűségében, így került például Hargita megyéből székely, míg Tulcea megyéből lipován porta a múzeumba.

Pillanatképek a Dimitrie Gusti Falumúzeumból – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum Pillanatképek a Dimitrie Gusti Falumúzeumból – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Pillanatképek a Dimitrie Gusti Falumúzeumból – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

Ezzel el is hagyhatjuk Bukarestet, és mielőtt Romániát is elhagynánk, álljunk meg egy rövid időre Temesváron. A Bega-csatorna partján fekvő város helye már a rómaiak korában is lakott volt, a jelenkori város története igazán csak a török idők után kezdődik, amikor Savoyai Jenő vezetésével visszafoglalták. Az osztrákok ebbe a határ menti, jellegzetesen garnizonvárosba megbízható német lakosságot telepítettek, és megkezdték annak fejlesztését. Temesvár volt az első város a monarchia területén, amely közvilágítást kapott 1760-ban, illetve az első európai város, ahol 1884-ben bevezették az utcai villanyvilágítást.

A Bega folyó Temesvárnál – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A Bega folyó Temesvárnál – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

1976-ban jutott el Puskás László a bánsági városba. A leírásokban, a korszak követelményeinek megfelelően, a város munkásmozgalmi múltját emlegetik gyakran. „Az ipar fejlődésével a munkásság is szerveződni kezdett. 1868-ban megalakult a Munkás Szövetség, 1869-től pedig itt működött az I. Internacionálé egyik szekciója. A május 1-ét 1890-ben ünnepelték meg először” – írja az útikönyv.

„És megszületett a város új hagyománya. A lendületes ipari fejlődés erős, fejlett, és harcos proletariátust, jelentős munkásmozgalmi központot hozott létre. 1905. március 15-én, az oroszországi forradalmi megmozdulások hatására, Temesváron hatalmas munkástüntetés zajlik le, melynek élén 1848 vörössipkás veteránjai haladnak. De, természetesen, nem ez az első hírünk a város munkásmozgalmáról. S főleg nem az utolsó. 1919, 1929, 1933 — Temesvár soknemzetiségű munkássága valóban gyönyörű lapokat írt be a vöröslobogós munkásmozgalom történetébe.” – írja lelkesen az Új Élet magazin szerzője 1959-ben. Akkor még nem tudták, hogy Temesvár 30 évvel később is megmarad harcos városnak, csak akkor a regnáló rend ellen fordul.

A temesvári Tiszti Kaszinó – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A temesvári Tiszti Kaszinó – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum

Csak néhány látnivalót említünk, az 1775-ben befejezett Tiszti Kaszinót, amelynek az erkélyén játszó katonazenekar kihangosításához használtak először erősítést Temesváron Leyritz Ignác 1886-ban. A híres bécsi színháztervező páros, Fellner és Hellner tervezte színházat, amelyet később Duiliu Marcu építész terve alapján építették át, neobizánci–román homlokzatot kapott. A román katona 1962-ben felállított emlékművét is megemlítjük, amely egy ruszkicai márványból készült alkotás (manapság az ismeretlen katona néven találjátok az emlékművet). Illetve itt van még a bánsági ortodox Metropolia katedrálisa, amivel kapcsolatban idézzük inkább az útikönyvet.

„Építését 1936-ban kezdték el, de a második világháború kitörése miatt csak 1946-ban fejezték be. Ez a legnagyobb és legmagasabb romániai ortodox templom. Tornya 83 m magas. Külső díszítőelemei különlegesek, piros–sárga csíkozású nyers téglafal borítása van. Tetőzete színes majolikából készült. Tervezője, Ion Traianescu építész a Ștefan cel Mare moldvai fejedelem által épített templomokat vette mintául. A laza homoktalaj miatt az épületet 17 000 betonpillérre kellett állítani. A katedrális belseje misztikus hangulatú, álkupolájának mennyezetén a Pantokrator képmása látható.”

A román katona emlékműve – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
A román katona emlékműve – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Temesvári látványosságok, a básági ortodox Metropolia katedrálisa és a Nemzeti Színház és Opera – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum Temesvári látványosságok, a básági ortodox Metropolia katedrálisa és a Nemzeti Színház és Opera – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum
Temesvári látványosságok, a básági ortodox Metropolia katedrálisa és a Nemzeti Színház és Opera – Fotó: Puskás László hagyatéka/Azopan Fotóarchívum