Cél, irány, értelem? – 32 év magyarságpolitikája Erdélyben. Első rész

Helyesnek tartják az erdélyi, a határon túli magyarok az utóbbi bő évtized nemzetpolitikáját, ezt igazolják vissza a külhoniak szavazatai – nyilatkozta az április 3-i országgyűlési választásokat követően Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke. Mint elmondta, Erdélyben huszonnégy százalékkal emelkedett a levélszavazatok száma a négy évvel ezelőtti választásokhoz képest és a szavazók 94 százaléka a Fideszre szavazott. Az ötödik Orbán-kormánynak is sikerült kétharmados többséget szerezni az Országgyűlésben, ami azt is előrevetíti, hogy az a nemzetpolitikai stratégia, amellyel sikerült maga mögé utasítania a magyarországi ellenzéket, a továbbiakban sem fog változni.

Az erdélyi magyarság elmúlt 32 évének egyik legfontosabb kérdése a magyar nemzetpolitikának az erdélyi magyar politikai mezőre és az erdélyi magyar közösségre gyakorolt hatása. Milyen elvek, elképzelések és alkuk mentén alakította az erdélyi magyar közösség sorsát a magyarországi és a romániai magyar politikai elit? Kiss Tamás szociológus, Toró Tibor és Székely István Gergő politológusok a magyar-magyar kapcsolatoknak ezt a több mint három évtizedét a kiemelkedő eseményekre fókuszálva értelmezik.

Miközben a hivatalos diskurzus szintjén a magyar közösség számára a Fidesz nemzetpolitikája a szolidaritást, az összetartozást és a virtuális nemzetegyesítést valósította meg a trianoni határok felett, azt is látni kell, mondják az elemzők, hogy a kettős állampolgárság, a szavazati jog kérdése, az átláthatatlan támogatási rendszer, illetve a határon túli politikai alakulatok lojalitási versenye megosztotta a magyar társadalmat.

Székely István Gergő szerint a határon túli levélszavazatok körül kialakult botrány remélhetőleg a Fideszen belül is elindít egy gondolkodási folyamatot, és a következő választások már egy „javított rendszerben” fognak zajlani, amely biztosíthatja a szavazás tisztaságát és méltóságát. „Mert a szavazásnak egy méltóságteljes aktusnak kellene lennie, és meg vagyok győződve, hogy a Fideszben is úgy gondolják, hogy ezek a botrányok kikezdték ezt a méltóságot. Ez a verseny, hogy ki mennyi szavazatot tud szállítani, sokat árt a kisebbségi magyarok anyaországi megítélésének is, és teljesen függetlenül attól, hogy valójában mi is történt Marosvásárhelyen, egy ilyen botrány lehetősége kódolva volt a rendszerben” – részletezte a politológus.

Az orosz-ukrán háború kontextusában pedig számítani lehet arra, hogy az orbáni külpolitika miatt a kisebbségi magyar közösség még jobban elszigetelődik Románián belül. Kiss Tamás kifejtette, hogy kevesebb kapcsolat van a román és a magyar kormány között, mint ezelőtt 10 évvel volt. Amennyiben nem változik Magyarországnak az orosz agresszióval szembeni álláspontja, komoly törést okozhat a román-magyar kapcsolatokban, és ez az erdélyi magyar közösségen fog lecsapódni, ismét nemzetbiztonsági kockázati tényezőként fognak rá tekinteni Romániában. Legutóbb a 80-as évek diktatúrájában és a marosvásárhelyi fekete márciust követő periódusban volt erre példa.

A 89-es fordulat után az erdélyi magyarok számára a legfontosabb cél az Európához való tartozás volt

Az 1980-as években a romániai magyarság számára lényegesen beszűkült az identitása megtartásához szükséges mozgástér: elsorvasztották a magyar nyelvű oktatást, meghurcolták a magyar kulturális elitet, visszaszorították az anyanyelvhasználatot, az egyházak működését ellehetetlenítették, az erdélyi városok demográfiai egyensúlyát tudatosan megváltoztatták.

A temesvári eseményeket követően, amelyek a ’89-es forradalomnak a gyújtószikráját képezték, még 1989 karácsonyán Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben megszülettek az első, magyar érdekvédelmi szervezet szükségességét hangoztató kezdeményezések.

Egyébként – részletezi Kiss Tamás – már a megalakulás pillanatában felmerült az a dilemma, hogy mi az, amit az alapítók megalapítanak: pártot, szervezetet, mozgalmat? Az öndefiníció problémás volt, és ez a mai napig tetten érhető a Romániai Magyar Demokrata Szövetség politikusainak diskurzusában, akik hol pártként, hol érdekvédelmi szervezetként, hol több ideológiai platformot is magába foglaló politikai entitásként utalnak az alakulatra.

Ugyancsak Kiss Tamás hívja fel a figyelmet arra, hogy a kezdeti időszakban egy meglévő kulturális repertoárhoz nyúlt vissza az érdekvédelmi elit, tehát nem a semmiből építkeztek, hanem abból, ami rendelkezésükre állt.

A frissen megalakult RMDSZ elnöke Domokos Géza volt, és politikai stratégiája folytatása volt annak, amit a köréje csoportosuló kulturális elit ’89 előtt csinált. Ezt az individuális alkuk fogalmával lehet körülírni: az valósult meg, amit a rendszerváltás előtti pozícióban lévő kulturális elit, kihasználva a beágyazottságát, el tudott intézni. A kijárásos modell azért tudott érvényesülni, mert a nagyon jó bukaresti kapcsolatokkal rendelkező Domokos Géza pontosan tudta, hogy kihez kell fordulni, ha bármit is el kell intézni. Az ő hátránya azonban az volt, hogy nem voltak megfelelő magyarországi kapcsolatai. Az RMDSZ I. kongresszusán, ahol őt elnöknek választották, a jó magyarországi beágyazottsággal rendelkező Szőcs Géza a főtitkári tisztséget nyerte el.

„Már ekkor van egy elég komoly törésvonal az RMDSZ-en belül – magyarázza Kiss Tamás –, ami Domokos és Szőcs Géza között alakul ki. Az RMDSZ-ben valójában domináns Domokos-szárnynak nem nagyon léteztek a magyarországi kapcsolatai. A Szőcs-szárny sokkal jobban be volt kötve a budapesti politikai életbe, nekik viszont nem voltak meg a bukaresti kapcsolataik. Mindketten az általuk jónak ítélt irányba húzták a szekeret.”

Antall József: „Én 15 millió magyar miniszterelnöke vagyok”

A magyarországi rendszerváltást követően a magyar politikai élet egyik legfontosabb központi kérdése a nemzetpolitika lett.

Az új alkotmányba bele is foglalták, hogy

„a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.”

Az alkotmány tehát legmagasabb jogszabályi szintre emelte a határon túli magyar kisebbség támogatását, de nem határozta meg, hogy a nemzetpolitika a külpolitikába miként tagolódjon be, és mennyire váljon ennek központi részévé.

Az Antall-kormány a határon túli magyarságra vonatkozó politikáját három célkitűzésben összegezte:

• felvállalni a magyar kisebbségek diplomáciai védelmét a nemzetközi emberjogi és kisebbségjogi normákra alapozva;
• nyugat- európai mintára támaszkodva közép-európai mintaadó modell létrehozása a kisebbségi kérdés kezelésére;
• a határon túli magyarok véleményének meghallgatása nélkül nem lehet magyarságpolitikai kérdésben róluk döntést hozni (ezt a tételt Antall-doktrínaként emlegetik).

Az antalli külpolitika 1992 nyarára teljesedett ki, amikor a miniszterelnök lélekben magát 15 millió magyar miniszterelnökének nevezte: „… jogi értelemben 10 millió magyar polgárnak, érzelmileg és lélekben pedig 15 millió magyarnak vagyok a miniszterelnöke”.

Ez a kijelentés éles határvonalat jelentett a korábbi, kisebbségekkel kapcsolatos nyilatkozatok és külpolitikai lépések után, amellyel a magyar kisebbségi és külpolitikai gondolkodás alapvetően megváltozott, és a későbbi kormányok tevékenységére is rányomta bélyegét.

A rendszerváltás után kialakuló magyarországi baloldal és a jobboldal nemzetpolitikájában sohasem volt konszenzus

A két koncepció közötti eltérést interjúalanyaink abban látják, hogy míg a baloldal határozottan azt az álláspontot képviselte, hogy Magyarországról nem indíthatók el intézményesítési folyamatok, ennek csak kiegészítő jellege lehet, addig a jobboldal aktív, intézményépítő szerepet felvállalva a határon túli közösségek esetében, egyfajta autonomista szcenáriót erőltetett. A baloldali kormányok mindenképpen a helyi politikai elitre bízták a döntéseket, a jobboldal azonban a virtuális nemzetegyesítés jegyében intézményépítési szándékkal lépett fel a határon túli magyar kisebbségek előtt.

A jobboldali nemzetpolitikai stratégia a külhoni közösségek reprodukciója szempontjából az autonómiát tekintette a legfontosabb elérendő célnak. Ez azon a meggyőződésen alapult, hogy csak az autonómia jelentheti azt a megnyugtató keretet, amely hosszú távon biztosíthatja a magyarként való megmaradást és gyarapodást. A jobboldal értelmezésében a magyar nemzet határai a magyar intézmények hatóköréig terjednek, ezért az intézményesítés a magyar nemzetpolitikai stratégia kulcsfogalma lett.

Ehhez a kétfajta viszonyulási módhoz az RMDSZ is különbözőféleképpen viszonyult. A 2010-es évek elejéig az erdélyi magyarok érdekvédelmi szervezete számára fontos volt, hogy a magyar kormány tiszteletben tartsa az alakulat status quo-ját, azonban 2014 után a helyzet fokozatosan megváltozott, és egyre nagyobb lett a magyar kormány befolyása. Bizonyos kritikus hangok szerint az RMDSZ-t akár a Fidesz fiókpártjának is lehetne tekinteni, bár Kiss Tamás szerint, „amíg a román kormány irányába is van kapcsolata a Szövetségnek, és a Fidesz nem tudja ezt a kapcsolatot helyettesíteni, addig nem válik fiókpárttá”. Toró Tibor azonban azt emeli ki, hogy

a Fidesz nem csak integrálta az RMDSZ-t, hanem túl is lépett rajta. Ugyanis, ha megnézzük az Erdélybe érkező a támogatásokat, akkor a sport, a média és az egyházak a sorrend. A támogatásokat becsatornázó alapítványok között pedig az RMDSZ közeli szervezeteket beelőzik a református egyház és más, nem politikai vonalon működtetett szervezetek.

Lássuk tehát, hogy alakult ez a kapcsolat a különböző magyar kormányok és az RMDSZ között.

Az Antall-kormány ’90-’94 között elsősorban a nemzetközi normákat kérte számon, illetve az intézményesülést támogatta

Kiss Tamás ismertetése szerint Antall Józsefék megteremtették a hátteret a határon túli magyar ügyek kezeléséhez. Antallék már 1990 júniusában – a korábbi Nemzetiségi Titkárság utódaként – létrehozták a Határon Túli Magyarok Titkárságát, s ez alakult át 1992-ben a Határon Túli Magyarok Hivatalává. A nemzetpolitikát szolgálták az akkoriban létrejött alapítványok is, elsősorban az Illyés Alapítvány és a Kézfogás Alapítvány. És ugyancsak az Antall-kormány támogatásával jött létre a Duna Televízió, az első audiovizuális médium, amelynek óriási véleményformáló hatása volt az erdélyi magyarság körében. Egész napos magyar nyelvű műsoraival nem tudták felvenni a versenyt a román közszolgálati csatornákon sugárzott néhány órás magyar nyelvű műsorok: a Duna tévé magához vonta a nézőket, és évtizedekre meghatározta az erdélyi médiatér témáit.

Toró Tibor értékelésében az 1990 és 1996 közötti időszakot az építkezés korszakának is tekinthetjük, amikor elkezdett kiépülni a romániai magyarság kulturális intézményrendszere, magyar iskolák alakultak, létrejöttek színházak, múzeumok és egyéb kulturális, közművelődési, egyházi intézmények. Ez volt a „párhuzamos társadalom” létrehozásának a megalapozó időszaka. Ekkor az RMDSZ-t már három éve Markó Béla vezette, akit 1993-ban választottak meg szövetségi elnöknek. Markó 2011-ig állt az RMDSZ élén, és akkor a magyarországi baloldali kormányokkal nagyon jó volt az RMDSZ együttműködése.

Horn Gyula kormánya

A Horn-kormány alkotmányos kötelezettségéből kiindulva építette ki nemzetpolitikáját, ügyelve arra a tényre, hogy a határon túli magyarok érdekében tett lépések semmilyen esetben ne befolyásolhassák a „jószomszédi” kapcsolatokat. Horn Gyula miniszterelnökségének időszakában írták alá a Romániával és Szlovákiával megkötött alapszerződéseket. Az alapszerződések megkötésével a magyar külpolitika megvált ugyan a térség stabilitását veszélyeztető jelzőtől, azonban a román-magyar alapszerződés kapcsán vádolták meg Horn Gyulát azzal, hogy „elárulta az erdélyi magyarok ügyét”.

Kiss Tamás szerint ez azért történhetett meg, mert három prioritása volt abban periódusban a magyar külügynek: az európai integráció és a szomszédsági politika mellett a határon túli magyar kisebbség érdekérvényesítése csak a harmadik helyet foglalta el a sorrendben. Horn Gyuláék a két ország közötti alapszerződéssel egyértelműen az európai integrációnak adtak teret.

A román-magyar alapszerződés előkészítésben azonban még csak informális partner sem volt az erdélyi magyar politikai elit, és ezt akkor a magyar közvélemény úgy élte meg, hogy a fejük fölött megegyeztek a románok és a magyarok. Ezt az RMDSZ-nek mindkét szárnya nehezményezte, a Markó-szárny is, nemcsak a Tőkés László köré csoportosuló elit .

Az alapszerződést 1996. szeptember 16-án Horn Gyula magyar és Nicolae Văcăroiu román kormányfő írta alá Temesváron, és a szerződés függelékébe belefoglalták, hogy a kisebbségi jogok nem feltételezik a kollektív autonómiát. Az akkori RMDSZ-elnök, Markó Béla nem vett részt az eseményen. A rendszerváltás utáni Magyarország politikatörténetében pedig ez volt az első olyan eset, hogy az erdélyi magyarság státusának kérdése mélyen megosztotta a politikai elitet.

Más szempontból azonban a kikristályosodó RMDSZ-mainstreamnek a Horn-kormány kényelmes volt, mert mindenben elismerte az erdélyi magyar politikai eliten belüli status quo-t. A hétköznapi kapcsolatok, az intézményes összeköttetések jók voltak, azonban az alapszerződés aláírása miatt, amelynek nagyon nagy volt a sajtónyilvánossága, a Horn-kormány népszerűtlen lett az erdélyi magyarok körében.

A határontúli kisebbségek támogatáspolitikáját azonban a magyarországi kormányzat széleskörűvé tette, a kisebbségi elit szélesebb rétegeit szólította meg és vonta be különböző alkuratóriumok tevékenységébe az Illyés Közalapítványnál. Azt is hozzá kell tenni, hogy a támogatást leggyakrabban a kisebbségi magyarság szűkebb elitje használta ki.

Az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásakor élesedett ki mind a szervezeten belüli, mind a magyar kormánnyal az ellentét

1996-ban kormányra lépett az RMDSZ, amely az úgynevezett Demokratikus Konvencióba tömörült pártok koalíciójában vállalt szerepet. Az 1996–2000 közötti időszakban fontos bukaresti pozíciókat töltöttek be a párt politikusai, kormányzati tapasztalatra tettek szert, ám a központi kérdésekben csekély előrelépés volt érzékelhető. Az RMDSZ inkább a kormányzással foglalkozott, ekkor kezdett el háttérbe szorulni a társadalomépítési projekt. Felerősödtek a szervezetben az addig is meglévő belső konfliktusok, intézményesültek a belső törésvonalak. A belső ellenzéket megtestesítő Reform Tömörülés szerint káros volt a kormányzati szerepvállalás, mivel így nem lehet képviselni az autonómia és a párhuzamos társadalom kiépítésének projektjét. A ciklus vége felé azonban beindult be az egyházi vagyon visszaszolgáltatási folyamata, ami az RMDSZ egyik fő célkitűzése volt.

Az 1998 és 2002 közötti első Fidesz-kormány az RMDSZ vezetése ellenében nyíltan az akkomodáció ellenzőit (Tőkés Lászlót, illetve a Reform Tömörülést) támogatta. Az RMDSZ-vezetők ezt külső beavatkozási kísérletként élték meg, amely a párton belüli hatalomátvételt, az identitáspolitikai diskurzus fölötti ellenőrzést célozta, illetve a politikai alakulatnak a Fidesz klienshálózatába való kerülését. Markó Béla számára különösen sérelmes volt, hogy a Fidesz a magyar intézmények fenntartására szánt erőforrások tekintetében is egy őt megkerülő politikát folytatott.

Ekkor jelent meg hangsúlyosan a közbeszédben, hogy a jobboldali kormány hogyan akarja rendezni az erdélyi kisebbség helyzetét:

• a támogatáspolitikában a magyar kormány intézményépítőként lép fel;
• az integráció helyett a területi autonómiát támogatja;
• a nemzettagság kérdése: bürokratikus viszony létrehozása a kisebbségi magyarok és a magyar állam között.

Toró Tibor véleménye szerint a támogatáspolitika tekintetében az Orbán-kormány olyan irányba próbálta eltolni a dolgokat, hogy ez az etnikai alapon fenntartott párhuzamosodás menjen előre. Tehát már nemcsak az erdélyi elit a motorja ennek az intézményesülésnek, hanem Budapest is. Sőt, olyan helyzetek is adódtak ebben a periódusban, amikor az erdélyi politikai elit megkerülésével hoznak fontos döntéseket.

Például, ebben a periódusban alapították meg a Sapientia EMTE-t, ami nagyrészt felborította és átírta az erdélyi magyar elitnek a felsőfokú oktatással kapcsolatos stratégiáit, ami arról szólt, hogy a BBTE-n kell kiépíteni a magyar vonalat.

Egy anekdota szerint Orbán Viktor 1999-ben Tusványosra menet a marosvásárhelyi repülőtéren találkozott Markó Bélával, ahol az RMDSZ-elnök ismertette vele, hogy sikerült módosítani az oktatási törvényt, és bár a román állam által finanszírozott önálló magyar egyetemre nincs lehetőség, egy magánegyetem megalapítása nem ütközne akadályba. Orbán Viktor hazautazása után pár héttel megjelent egy kormányhatározat a magyar állami finanszírozású erdélyi egyetem létrehozásáról, évi 2 milliárd forintos kerettel. A hír hallatán Markó és az RMDSZ teljes vezetősége dühös lett, hiszen a frissen alapított magyarországi finanszírozású intézmény felülírta mindazt, amit eddig gondoltak a magyar felsőoktatásról. Ekkor vált világossá az is, hogy míg a magyar baloldal tartózkodott az ilyen típusú beavatkozásoktól, addig a jobboldal vállaltan beleszólt az intézményépítésbe.

Az autonomista szcenárió hangsúlyos támogatása már az Antall-kormány idején is megvolt, magyarázza Kiss Tamás. Ez azt jelentette, hogy a Fidesz-kormány alatt felerősödött, és azokat az autonomista erőket próbálták helyzetbe hozni az RMDSZ-ből, akik száz százalékosan támogatták elképzeléseiket, ekkor kristályosodott ki a Tőkés László körüli csoportosulás (ez a tusványosi rendezvényeken volt a legnyilvánvalóbb a nagyközönség számára), ezzel azonban felrúgták a status quo-t, mert saját embereiket próbálják helyzetbe hozni.

A harmadik elem a magyar nemzettagságnak a kérdése volt. Székely István Gergő rávilágított, hogy a jogi, bürokratikus viszony létesítésének az erdélyi magyarok és a magyar állam között (ez lesz a státustörvény), az volt a hatása, hogy a nyilvánosság előtt is berobbantotta az ellentéteket a különböző elképzelésekről, ami a határon túli közösségeket illeti. Ekkor jelent meg a magyarországi közbeszédben a 23 millió román munkavállaló fenyegető képe, amely aztán a 2004-es népszavazáskor csúcsosodott ki.

Székely István Gergő magyarázata szerint a baloldali paradigmának az volt a lényege, hogy a kisebbségek helyzetét a lakóhely szerinti államokban kell rendezni, ott kell megoldani az integrációnak a feltételeit. A híd-metaforát is sok teoretikus használta ebben a periódusban: az volt az elképzelés, hogy ezek a kisebbségek majd hidat képeznek az anyaállam és a lakhely szerinti állam között, de ezen túlmenően nem tartották azt, hogy Budapestnek kellene diktálnia az irányt, hanem csupán támogatnia kell a határon túli nemzetrészeket a jogkiterjesztési követeléseiknek az elősegítésében. A határon túliak esetében a kultúrnemzethez való tartozást soha nem kérdőjelezte meg a baloldal, viszont a politikai nemzethez való tartozásuk már vitatott volt.

Ezzel szemben a Fidesz egy egységes és Budapestről irányított nemzetpolitikában gondolkodott, amelybe nehezebben fért bele az, hogy önálló politikai pólusokként működjenek a határon túli közösségek. Ezért volt a Fidesz programja inkompatibilis a Markó-féle doktrínával, az egyenlő távolság és egyenlő közelség elvével.

Mire volt jó a státustörvény?

A jobboldalon, mielőtt a kettős állampolgárság lett volna a fő koncepció, a státustörvényben gondolkodtak. Az akkori geopolitikai konfigurációban az volt az elképzelés mögött, hogy azt gondolta mindenki, Magyarország annyival meg fogja előzni Romániát és a többi szomszédos országot az euroatlanti integrációt tekintve, hogy az itt élő magyar közösségek számára kell találni egy megoldást ahhoz, hogy ne maradjanak ki az egységes Európából. Ezt lett volna hivatott szolgálni a státustörvény, ami kevesebb mint egy állampolgárság, viszont – az eredeti elképzelés szerint – biztosította volna a szabad mozgást, a munkavállalást, és a magyar igazolvány révén az ideérkező támogatások igénylését is. Azonban nagyon hamar világossá volt, hogy nem lesz ekkora fáziseltolódás, Szlovákiának már Magyarországgal együtt sikerült belépni az EU-ba, Románia pedig néhány év múlva követte. Csak Szerbia és Ukrajna esetében nem következett be ez a csatlakozás – részletezte Székely István Gergő.

Ebben a periódusban a Fidesz igazából nem akart állampolgárságot biztosítani a határon túli magyaroknak, és valójában az állampolgárság kiváltására találták ki a státustörvényt, amely az első Fidesz-kormány bukása előtt nem sokkal lett bevezetve.

A státustörvény kialakítása is ellentéteket szült a Fidesz-kormány és az RMDSZ között, ugyanis Orbán Viktor nem fogadta el, hogy Markó Bélával kell erről tárgyalnia és nem Tőkés Lászlóval, Toró Tiborral, Székely Istvánnal vagy Tamás Sándorral – utóbbi kettő akkor még a Reform Tömörülés tagja volt. Markó Béla azzal, hogy a státusirodák hálózatának kialakítását Székely Istvánra bízta, gyakorlatilag elérte azt, hogy a 2001-es Státustörvényt követően az RMDSZ és a magyar kormány között megszülethessen egyfajta kiegyezés. Ennek következtében a magyar igazolványok kiállításában az RMDSZ kulcsszerepet kapott, és magyarországi forrásokból létrehozták az úgynevezett státusirodákat. Ez az RMDSZ számára összességében 200, a magyar állam által fenntartott státusirodát jelentett.

Markó Béla „fénykora” az első és a második Orbán-kormány közé eső nyolc évnyi periódus volt

A 2002-es országgyűlési választások ismét paradigmaváltást hoztak a nemzetpolitikában. A státustörvényt fenntartotta ugyan a Fidesz után kormányra kerülő baloldal is, viszont gyakorlatilag kiüresítette azáltal, hogy semmiféle támogatás nem függött tőle, tehát a magyar igazolvány egy üres okmány maradt. Ezzel egyetértett az RMDSZ is, mert a szövetség egy önálló politikai közösségben gondolkodott, amely kollektívan integrálódik a magyar nemzetbe, de ehhez nem szükséges az, hogy a magyar állammal létrejöjjön ez a személyre szóló bürokratikus viszony.

A 2002 és 2010 között regnáló baloldali kormányok a Fideszétől döntően eltérő támogatáspolitikát folytattak; legfőbb törekvésük a Fidesz határon túli informális, klientúra alapú hálózatainak felszámolása volt. Ennek azért volt jelentősége, mert a Fideszhez kötődő politikai szereplők (elsősorban Tőkés László Erdélyben és Duray Miklós Felvidéken) rendre igen markánsan nyilvánultak meg magyar belpolitikai kérdésekben.

A baloldali támogatáspolitika egyik eszköze a nagymértékű centralizáció volt. Másrészt annak az elvnek volt központi jelentősége, hogy a támogatáspolitikával kapcsolatos döntéseket úgymond rábízták az adott közösség „legitim képviselőire”. Ezzel a baloldali kormányok gyakorlatilag elfogadták a kisebbségi politikai mezőn belüli status quót, vagyis a kormányzati szerepvállalás nyomán megerősödött „mérsékeltek” dominanciáját. Az RMDSZ a forráselosztás terén is igen kedvező helyzetbe került, hisz az erdélyi magyar közösségnek juttatott romániai erőforrások mellett immár a magyarországiak fölött is monopóliumra tett szert. A státusiroda-hálózat fenntartása mellett az oktatási-nevelési támogatásnak volt kiemelt szerepe. Ennek keretében a 2004-es tanévtől kezdődően a magyar állam évi 20 ezer forint körüli összeget juttatott a magyar nyelven tanuló gyermekek szüleinek. A román és a magyar kormány közötti megállapodás értelmében az oktatási-nevelési támogatást az RMDSZ által létrehozott Iskola Alapítvány adminisztrálta.

„2002-ben volt egy megkönnyebbülés az RMDSZ felső vezetésében, hogy Orbán elvesztette a választásokat, mert úgy érezte Markó Béla, hogy itt egy masszív politikai nyomásgyakorlás, befolyásolás zajlik.

És olyan szempontból igazuk is volt, hogy ezek felrúgták a status quo-t és az RMDSZ-en belüli konkurens csoportokat, egy generációs csoportot, illetve egy konkurens ideológiai csoportot kezdtek támogatni. És óriási megkönnyebbülés volt ilyen szempontból, hogy mindennek vége, és tényleg jól is alakultak a kapcsolatok a szocialista kormánnyal 2004-ig, a népszavazásig, amit az erdélyi magyarok traumaként éltek meg. Ez azt jelentette, hogy nyilvánosan az RMDSZ nem ápolhatott jó kapcsolatot a Gyurcsány-kormánnyal, holott informálisan valóban jó volt közöttük az együttműködés. A magyarországi támogatáspolitikában minden az RMDSZ-től függött, tehát gyakorlatilag Markó tollán múlott, hogy ki mire kap támogatást, azaz nagyon kemény támogatáselosztási monopóliuma volt” – részletezte Kiss Tamás.

Hatalmi szempontból egy ideális helyzet volt, viszont a nyilvánosság előtt nagyon kényes volt, hogy hogyan jelenítődik meg az együttműködés a Gyurcsány-kormánnyal. Szatmáron azonban 2003 februárjában megtörtént a törés az RMDSZ-ben. Ott, akkor szakadt a Reform Tömörülés is, mert Tamás Sándor és Székely István maradtak a mainstream RMDSZ-ben, a többiek pedig Tőkésékhez csatlakoztak. A párt megnyugodott, hogy az alakulaton kívülre került az ellenzék, csak hát jött 2004 decembere és a népszavazás.

Frissítés: írásunk második részét itt olvashatjátok: A 2004-es népszavazástól a negyedik kétharmadig – magyarságpolitika Erdélyben. Második rész