A nagy RMDSZ-es csalóbiznisz, avagy hogyan számlázzuk le az aggodalmat közpénzből?

Az RMDSZ szeptember végén indította útjára hivatalosan az „Állj meg! Csaló!” fedőnevű országos tájékoztató hadjáratát. Célpont: az online és telefonos csalók; eszköz: az alljmeg.roweboldal, és természetesen mindenféle extra, ami a csövön kifért: kisvideók, híradások tévében, rádióban, pártlapban óriásbannerek, amiket gondolom, ki is fizetnek rendesen reklámként, és gondoskodó cikkek, egészoldalas elrémítő üzenetek a 60 pluszban, amit nyugdíjasokat infantilizáló céllal szintén az RMDSZ ír, nyomtat, szerkeszt, terjeszt.

A leginkább a digitális térben zajló kampány méretei érezhetően átlépték a józan ész határait: elég megnyitni a Facebookot, és az algoritmus máris önti ránk a kollektív paranoiát. A szövetség hivatalos felületeitől kezdve a területi szervezetek oldalain át az utolsó parlamenti képviselő, szenátor vagy önkormányzati tisztségviselő saját profiljáig kivétel nélkül mindenki ugyanazt a mantrát sulykolja hetek óta. A gyanútlan erdélyi polgárban, miközben a görgetés során lépten-nyomon felugrik egy-egy figyelmeztető videó vagy vészjósló grafika, akaratlanul is elhatalmasodik a fullasztó pszichózis: az az érzése támad, mintha a teljes székely és erdélyi magyar világot körbezárták volna a csalók. Mintha az ablak alatt, a spájzban és a villanyóra mögött is egy-egy kamu banki alkalmazott vagy adathalász hekker lapulna, és ebből a mindent elborító, szándékosan gerjesztett rettegésből kizárólag az RMDSZ jelenthetne menedéket.

Tegyük fel, hogy a megrémült erdélyi magyar, hogy próbálja megvédeni magát a legváratlanabb helyen felbukkanó csalóktól, rákattint az alljmeg.ro weboldalra, amelyet az RMDSZ hetek óta a teljes erdélyi magyar nyilvánosság torkán próbál lenyomni. A mindent betöltő kampány alapján azt gondolhatnánk, a kolozsvári Majális utca agytrösztje végre valami kézzelfogható, hiánypótló dologgal állt elő, a valóság ezzel szemben lesújtóan fapados.

A felületről pár kattintás után kiderül: az RMDSZ bűnmegelőzési csodafegyvere kimerül a legelemibb, konyhafilozófiai szintű általánosságokban. A látogató elé tárt aranyszabályok – „ne adjon meg kódot”, „ne kattintson gyanús linkre”, „ne utaljon pénzt idegeneknek”, „tegye le a telefont” – vitathatatlanul helyes meglátások, csak éppen az óvodás és a nyugdíjas korosztály között ma már szinte mindenki hallotta őket. Ez nagyjából olyan szintű közszolgálati útmutatás, mintha egy közlekedésbiztonsági portál óriásplakáton hirdetné: „ha piros a lámpa, állj meg, ha zöld, menj át”.

Az igazi bajok azonban ott kezdődnek, amikor a honlap készítőinek választ kellene adniuk a legfontosabb kérdésre: mit tegyen az ember, ha a baj már megtörtént? Az RMDSZ-es oldal erre a forgatókönyvre is kínál egy pontokba szedett listát, amely szinte komikusan hat. Az egyik legfőbb tanács így hangzik: „Jelentse a rendőrségen!” Pont, ennyi. Semmi több.

Nem derül ki, hogyan, hol és milyen nyelven tegye ezt meg az a székely vagy partiumi idős ember, akinek a megtakarításait épp az imént szívta le a rettegett csaló. Az oldalon nyoma sincs kézzelfogható iránymutatásnak:

• Nem árulják el, hogy a leghatékonyabb lépés azonnal besétálni a lakhely szerinti városi rendőrkapitányságra.
• Nem írják le, milyen konkrét dokumentumokat kell magával vinnie a feljelentéshez (a vitatott tranzakciót igazoló kinyomtatott bankszámlakivonatot, a csalók üzeneteinek, SMS-einek képernyőmentéseit vagy a híváslistát).
• Nem figyelmeztetnek arra, hogy a hatóságnál ragaszkodni kell az iktatószám (număr de înregistrare) átvételéhez.
• Nincs feltüntetve, hogy ha a bűncselekmény épp folyamatban van – mondjuk az unokázós csaló futára személyesen tart a lakásra a készpénzért –, akkor gondolkodás nélkül az 112-t kell tárcsázni.
• És hiányzik az az alapvető, mégis életmentő intézményi kontakt is, mint a Román Nemzeti Kiberbiztonsági Igazgatóság (DNSC) ingyenesen hívható segélyvonala, a 1911, ahol a kiberbűncselekmények áldozatai azonnal szakértői segítséget kaphatnak.
• Helyette átirányítják a magyar olvasót a sigurantaonline.ro felületére – vagyis pont arra az országos platformra, amelyet a Román Rendőrség, az Országos Kiberbiztonsági Igazgatóság (DNSC) és a Román Bankszövetség közösen, intézményi összefogásban működtet.

A román oldalról kiderül, hogy tulajdonképpen a hivatalos állami intézmények már minden létező csalástípust kielemeztek, és az RMDSZ által felépített platform minimális hozzáadott értéke pont az lehetett volna, hogy az erdélyi magyaroknak pontos, gyakorlati tanácsokat ad, a bürokratikus útvesztőben segít eligazodni. Ehelyett mit kaptunk? Egy lebutított, közhelyes szlogengyűjteményt, amely semmilyen valós segítséget nem nyújt abban a kritikus harminc percben, amikor a pénz még megállítható lenne.

De hát a cél vélhetően sosem a valódi hatósági ügyintézés megkönnyítése volt. A pártkasszából vagy állami szubvencióból finanszírozott felület megcsinálta a maga dolgát: fel lehetett mutatni a tusványosi pódiumon, tele lehetett vele szórni az internetet, vagy oldalakat kitölteni a szépkorúak magazinjában. Ha meg véletlenül mégis ellopják valakinek a pénzét, hát... „álljon meg”, kattintson rá a román sigurantaonline.ro felületére, és ott elmagyarázzák részletesen, mit kell tenni.

A sokat emlegetett oldal impresszumában, mert ilyen is van, mint minden felelősségteljes kiadványnál, az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége és Balázs Attila ügyvezető elnök van feltüntetve, ezért hozzá fordultam a kérdéseimmel. Arra voltam kíváncsi, hogy

• milyen megfontolások mentén döntött úgy a szövetség, hogy politikai szervezetként egy kifejezetten bűnmegelőzési és kiberbiztonsági akciót indít el,
• megelőzte-e a témaválasztást belső felmérés, amely igazolta volna, hogy a közösség számára ez kiemelt prioritás más szociális kérdésekkel szemben.
• Rákérdeztem arra is, milyen szerep hárul a lebonyolításban a területi és helyi szervezetekre.
• A kezdeményezés anyagi hátteréről is érdeklődtem, hogy mekkora a teljes tervezett költségvetés, és ezt milyen forrásból fedezik, továbbá hogyan oszlik meg az összeg az online infrastruktúra fejlesztése, a kreatív anyagok gyártása, a médiakampány, valamint a nyomtatott kiadványok előállítása és terjesztése között.
• Végezetül az is érdekelt volna, hogy milyen cégek vagy ügynökségek kaptak megbízást a kreatív koncepció kidolgozására, a videók gyártására és a weboldal programozására, milyen szempontok alapján választották ki a hirdetéseknek helyet adó médiafelületeket, együttműködik-e a szövetség hivatalosan az illetékes állami szervekkel – például a rendőrséggel vagy a kiberbiztonsági igazgatósággal –, és egyáltalán milyen konkrét mérőszámok alapján ítélik majd sikeresnek a kampányt.

A válasz? Síri csend. Október 7-én ment el a levél, és bokros teendői közepette az ügyvezető elnök nem talált időt a válaszadásra. Mintha a közpénzek elköltésének elszámoltathatósága, a nyilvánosság elemi tájékoztatása és a sajtó kérdéseire adott válasz opcionális volna, és nem a tisztességes politikai viszonyulás alapköve.

Tegyük tehát még egyszer világossá: ezek nem szívességek, és nem PR-kegyek. A közérdekű információk megosztása az a demokratikus minimum, ami nélkül egyetlen politikai tisztségviselő legitimitása sem értelmezhető. Aki közpénzből működtetett rendszerek csúcsán ülve képtelen vagy nem hajlandó elszámolni a rábízott forrásokkal, és arrogáns hallgatással söpri le az asztalról az elszámoltathatóságot, az nem egyszerűen a sajtót ignorálja – az a saját közösségét veszi semmibe. És aki ezt a legalapvetőbb mércét sem képes megugrani, annak egyszerűen nincs semmi keresnivalója abban a székben, ahol most ül.

De vissza a csalók elleni kampányhoz, mert a hallgatás is beszédes tud lenni, főként akkor, ha az ember megvizsgálja, mire is fut ki a valóságban ez a kommunikációs lufi.

A politikai marketing mesterei rájöttek a tökéletes fogásra: találtak egy vitathatatlan, konszenzusos témát, amibe képtelenség belekötni. Elvégre ki vitatkozna azzal, hogy a csalók gazemberek? Ki drukkolna a tolvajoknak? Ha az RMDSZ nyers pártpropagandával és választási szlogenekkel szórná tele a vidéket holtszezonban, az emberek többsége azonnal felhorkanna, hiszen az adóemelések és a megszorítások óta a viszony amúgy is pattanásig feszült a szövetség és a választói bázis között. Ha viszont a gondoskodó, védelmező szerepét öltik magukra, az maga a politikai aranybánya: bújtatott mozgósítás és szubliminális simogatás a legfegyelmezettebb szavazóbázisnak, az idős korosztálynak. A pártaktivisták a segítségnyújtás nemes ürügyén végigházalhatják a falvakat, osztogathatják a 60 pluszos magazint, aminek harmada ezzel a témával és a témához kapcsolódó reklámokkal van kitöltve, és felmérhetik a politikai hangulatot anélkül, hogy hivatalosan bármit is kérnének cserébe.

A naiv érdeklődő persze feltehetné azt a kérdést is, hogy mióta feladata az etnikai pártnak, az évtizedek óta kormányzati pozíciókban forgolódó RMDSZ-nek lopásmegelőzési kampányokat felhúzni ahelyett, hogy a valódi munkáját végezné? Ha a szövetség valóban a közösség érdekeit nézné, akkor parlamenti pártként, a törvényhozás szintjén kellene odahatnia. Az érdekérvényesítés az én olvasatomban itt azt jelentené, hogy a Belügyminisztériumnál és a Román Rendőrségnél érem el azt, hogy a hatóságok végre anyanyelvünkön, magyarul is elvégezzék ezt a bűnmegelőzési és tájékoztatási feladatot, elvégre ezért fizetünk adót.

Erről a frontról azonban nem hallunk semmit: sehol egy offenzíva, egy erélyes parlamenti fellépés vagy számonkérés az állami hatóságok felé. Sokkal kényelmesebb és kifizetődőbb saját házon belül tartani a bizniszt.

Az állami költségvetésből – a kisebbségi szervezeteknek járó támogatásokból és közpénzekből – ugyanis bőven jut keret az ilyen jellegű projektekre is, a szabályok szerint pedig ezeket a tételeket felvilágosításra, kommunikációra, kiadványokra és rendezvényekre lehet a legkönnyebben elszámolni. És a házi gépezet olajozottan forog: a felületet programozó fejlesztők, a spotokat gyártó stúdiók és a pártközeli médiabirodalom mind-mind benyújtják a maguk számláit. A kör bezárul: a közösségnek szánt állami forrásokból finanszírozott kampány visszacsorog a bejáratott kliens- és médiakörbe, miközben az elnökség büszkén jelentheti, hogy a magyar emberek biztonságáért dolgozik.

Nem az elvándorlás, nem az összeomló egészségügyi ellátás, és nem a megélhetési válság jelentik a prioritást. A politika nem megoldani akarja a strukturális kiszolgáltatottságot, hanem a rettegést tematizálva felkínálja magát egyetlen menedékként. Az RMDSZ megvédi a választót a telefonban leselkedő hekkertől, a produkció árát pedig elegánsan elkönyvelik közérdekű tevékenységként.

Amikor azonban legközelebb számon kérjük a valódi politikai eredményeket – az elsorvadó intézményeket, az egekbe szökő adóterheket vagy a lezüllesztett közszolgáltatásokat –, meglehet, a szlogen épp fordítva sül el, és a végén még a választó mondja a pártnak: „Állj meg! Csaló!”