A magyar egység Mája-fátyla és a méltányosabb politika esélyei Erdélyben

Sikertörténet vagy intézményes zsákutca és demokratikus kudarc az erdélyi magyar politika elmúlt három évtizede? A válasz összetett. Az elmúlt félévben számtalanszor hallottam, hogy „nézzétek meg mi történt Szlovákiában, nem hiszem, hogy ugyanezt akarnátok”. Van igazság és felelőségteljesség a kérdés mögött rejlő aggodalomban, hisz Kárpát-medencei, vagy akár kelet-európai összehasonlításban nem magától értetődő az erdélyi magyar elitek intézményes teljesítménye. Immár 36 éve minden egyes választáson sikerült megőrizniük a magyar egységet. Ennek pedig, lássuk be, azon túl is vannak pozitív hatásai, hogy sikerült a megmerevedett és már-már gondolkodásképtelennek tűnő politikai osztályt hatalomban tartani. Létrejött például a teljes körű anyanyelvi iskolarendszer és körülötte egy erdélyi magyar oktatási paradigma. Részben ennek köszönhető, hogy ma, a PISA-eredmények szerint, a magyar nyelvű oktatás kisebbségi helyzetből is versenyképes Romániában a többségivel. Van tehát vesztenivalónk. Mégis, fel kell tennünk a kérdést, hogy milyen ára van a magyar egységnek, ami az 1,1 milliós magyar közösséget monolitikus politikai tömbbé degradálja, ahol a „megmaradásért” folytatott küzdelem folyamatosan felülírja a közösség belső tagoltságát.

Írásom első része ezt a problémát bontja ki és amellett érvel, hogy a magyar egység jelenlegi formája:

• elnyomó, a többségi asszimilációs nyomást pedig a kisebbségi intézményrendszert uraló elitek autokratikus kontrolljával helyettesíti (vagy elegyíti) és nem ad teret a belsőleg alávetett csoportok egyenlő részvételére;
• a magyar politikai osztályt a neoliberális hegemónia részesévé és kiszolgálójává teszi;
• az Erdélyben is egyre inkább húsbavágó globális ökológiai krízis közepette a zöld tematikában a legjobb esetben is infantilizmust, rosszabb esetben a felelős gondolkodás elleni uszítást eredményez.

Az írás második részében röviden bemutatom, hogy az erdélyi magyarok értékrendje (1) az alávetett csoportok; (2) a nemi egyenlőség; (3) az elosztási politikák; (4) a zöldpolitikák terén milyen irányban mozdult el az utóbbi fél évtizedben és hogyan viszonyul a román többség politikai értékrendjéhez.

Végül az írás utolsó részében kérdéseket próbálok megfogalmazni, amelyeknek (ha megválaszolásra kerülnek) közelebb vihetnek egy méltányosabb, szolidárisabb és felelősségteljesebb erdélyi magyar politikához. A feltett kérdéseket azonban nem tudom és nem is akarom egyedül megválaszolni, hisz a válaszok messze túlmutatnak nem csak a felvezető esszé keretein, de rajtam, mivel egy szolidárisabb politika lehetőségét és a közös cselekvőképességet érintik. Így inkább a közös gondolkodás szükségességét húznám, amire a Másik Erdély elnevezésű október 23-24-i rendezvényünk, ezen belül az Alapítsunk pártot elnevezésű imaginációs játék adhat lehetőséget. A felvezető esszé erre toboroz résztvevőket és egyben ennek szeretne támpontokat adni.

A magyar egység ára: etnikai autokrácia, piaci fundamentalizmus, ökológiai vakság

Ahogy Csergő Zsuzsa fogalmaz, a magyar egység mögött ott rejlik a kisebbségi közösség kollektív racionalitása. Kisebbségi helyzetben élni egy többségi nemzetállamban, amellett, hogy tartós strukturális hátrányt jelent, folyamatosan veszélyezteti, csökkenti a közösség nyelvi, kulturális és demográfiai reprodukciós képességét. Ez azért van, mert a nemzetállami intézményi rend a többség gazdasági és társadalmi dominanciáját, annak kulturális és nyelvi reprodukciós igényeit szolgálja. Az, hogy adott esetben, mint az erdélyi magyarok esetében is, a kisebbségi intézményrendszer is be tud ékelődni az állami struktúrába, soha nem magától értetődő. Az iskolák, a kulturális intézmények fenntartása, működtetése folyamatos küzdelem, ami cselekvés- és akcióképességet, ha úgy tetszik magyar egységet igényel. Ez a belátás és nem valamiféle „hamis tudat” adja tehát a magyar egység erejét, közösségen belüli támogatottságát. Amikor azonban az RMDSZ politikusai ezt a kollektív racionalitást saját monopolhelyzetük igazolásaként tolják az arcunkba, sokan és joggal érezzük úgy, hogy túl nagy árat fizetünk a magyar egységért. Ezek közül most csupán hármat fogok felsorolni.

Etnikai autokrácia

A nemzetállami intézményrendszer működése reális alávetettséget teremt, többes kihívás elé állítva a kisebbségi közösséget. Romániában a magyarok (még ha nemzetközi összehasonlításban nem is szélsőséges formában) egyszerre vannak kitéve a többségi asszimilációs/identitáspolitikai nyomásnak (aminek következtében például legtöbbjük mára belsővé tette a többségi nyelvi ideológia bizonyos elemeit) és a státusalávetettségnek (aminek következtében a kisebbségi intézményeken kívül versenyhátrányt jelent magyarnak lenni). A politikai osztály és az intézményes elitek erre adott válasza azonban szinte kizárólag a Nancy Fraser által identitáspolitikainak nevezett kerethez kapcsolódik. Más szóval, az általuk működtetett politikai modell a „megmaradásra” fókuszál: abszolutizálja az etno-demográfiai reprodukció kérdését, miközben figyelmen kívül hagyja a státusalávetettséget, vagyis a magyarokat a románokkal szemben sújtó, illetve a közösségen belül is létező egyenlőtlenségeket.

Következésképpen az önálló kisebbségi intézményeken van a hangsúly, amelyek egy sűrű hálót alkotnak és lehetővé teszik a közösség tagjai számára, hogy legalább részben magyarként éljék az életüket Románián belül. A kisebbségi intézményeknek – e logika szerint – nem csupán a nyelvi-kulturális reprodukcióban van szerepük, hanem abban is, hogy egymás között önmagunk lehessünk és saját pozitív énképünk (és főleg gyermekeink énképe) ne legyen annak függvénye, hogy „a románok mit gondolnak rólunk”. A kisebbségi intézmények tehát egy olyan védelmi rendszert képeznek, ami nemcsak közösségi, hanem egyéni szinten is óvja az identitáshatárokat. Érthető az is, hogy az elvesztésétől való félelem pedig valódi egzisztenciális szorongást (kisebbségi ontológiai bizonytalanságérzetet) vált ki sok erdélyi magyarban.

A kollektív cselekvőképesség és a magyar egység iránti igény szorosan kapcsolódik ehhez az egzisztenciális szorongáshoz. Fenntartása és folyamatos, tudatos, politikailag motivált gerjesztése azonban egyben a leghatékonyabb hatalmi technika a politikai osztály kezében. A kisebbségi intézményrendszer fenntartását zászlójára tűző, így a magyarok ontológiai bizonytalanságérzetét felszító, kihasználó, majd egy látszólagos katarzisban feloldó politikai mobilizáció során ugyanis létrejön egyfajta magyar modell-identitás, ami aztán kényszerzubbonyként merevedik rá a közösség tagjaira. Ez ugyanakkor nem valamilyen esetleges társadalmi folyamatok, hanem a politikai osztály tudatos stratégiájának az eredménye, amely, miután a román kisebbségpolitikai rezsim kiszervezte számára a kisebbségi intézmények irányítását, belső elnyomássá alakította a többség részéről érkező identitáspolitikai nyomást, minden kritikai hangot a magyar egységet és a „megmaradást” veszélyeztető „árulásként” keretezve.

Innen nézve, a magyar közösség többség általi elnyomása nem szűnik meg, csupán közvetetté válik. Aktorai immár a román (és a magyar) államba beékelődött, így az állami erőforrások fölött ellenőrzést gyakorló magyar elitek: a „Bukarestben” (és 2022 és 2026 között Budapesten) monopolhelyzetben lévő RMDSZ. Az elnyomó magyar egység legnyilvánvalóbb áldozatai pedig a magyar közösségen belüli alávetett csoportok, mivel az RMDSZ által működtetett identitáspolitika elnyom minden egyéb törésvonalat, hozzájárulva a nemi egyenlőtlenségek fennmaradásához, a szexuális kisebbségek megbélyegzéséhez és a magyarul beszélő romák kisebbségi intézményekből való kirekesztéséhez.

Piaci fundamentalizmus

Az erdélyi magyarok politikai fantáziáját a magyar egységnek és a „megmaradásnak” alárendelő közösségi logika nem csupán a belső pluralizmust teszi lehetetlenné, hanem elfed egy olyan materiális jellegű, az osztályhelyzethez és ebből fakadó disztributív érdekekhez kapcsolódó törésvonalat, amelynek ma kiemelt jelentősége van a romániai politikában, és amely értelemszerűen az erdélyi magyar társadalmat is keresztbe metszi.

Románia szintjén ez a törésvonal az utóbbi fél évtizedben egy a pártrendszert radikálisan átalakító és a (progresszív) neoliberális hegemóniát megkérdőjelező változást eredményezett. A neoliberális hegemónia három egymással szorosan összetartozó elemre épült. Az első a fejlődési idealizmus, ami szerint a „nyugati modellkövetés” kívánatos és lehetséges. Ebben a Nyugat nemcsak fejlettebb Romániánál, hanem kulturálisan és a morális integritás szempontjából is mércéül szolgál, amit, ha eléggé kitartóan imitálunk, előbb-utóbb megérkezünk az európai centrumba. A második az ehhez kapcsolódó neoliberális, piacfundamentalista gazdaságpolitika, ami a hegemón diskurzus szerint alternatíva nélküli, amennyiben „fejlődni” akarunk. Ennek jegyében követik egymást a megszorítási periódusok, a privatizáció újabb és újabb hullámai, a szociális és állami intézményrendszer leépítése, az erőforrások tőke (vállalkozások) és a felső rétegek irányába történő átcsoportosítása. A harmadik elem a középosztály ideológiája, amely a neoliberális hegemónia belső társadalomképének az alapja. Eszerint nincsenek egymással szemben álló osztályérdekek, hisz a román politikai közösség középpontjában a középosztály áll. Ennek bárki a részese lehet, ha elég szorgalmas és a megfelelő mintákat követi; a középosztály fölött nem nyer erőt a kizsákmányoló munka-tőke viszony, és tőle élesen elkülönülő alsó osztályok sincsenek alatta, hacsak nem az „underclass”, ami a „nem megfelelő” életmóddal és aspirációkkal rendelkezők gyűjtőhelye.

A román politikát megrázó változás, hogy ez a hegemónia látványosan és minden elemében megkérdőjeleződött, miután felemelkedett egy olyan ellenhegemonikus blokk, amit az AUR, illetve Călin Georgescu személyesítenek meg politikailag. Így a neoliberális hegemónia nagyvárosi professzionális középosztálybeli bázisáról ma már nem képes a társadalmi perifériák irányában akadálymentesen „kisugározni”. Ma a romániai társadalmi perifériákon igen erős az Európai Unióval szembeni elégedetlenség, elterjedt az a meggyőződés, hogy Romániát lényegében kizsákmányolják a magországok. Élesek a disztributív preferenciákban megnyilvánuló különbségek is, amelyek a piacfundamentalista domináns osztályt a munkásosztállyal és alsó-középosztállyal állítják szembe. Végül a középosztály ideológiája is elveszítette hitelességét, mert a társadalom perifériáin élők egyszerűen nem látják a társadalmi felemelkedés reális útjait.

A magyar egység ezt a román társadalomban és benne az erdélyi magyar közösségben zajló drámát nagyon sajátos módon fedi el és takarja ki. Az RMDSZ – ha a román politikai mezőn belüli mozgását nézzük – ízig-vérig a neoliberális hegemónia része. Programja, megnyilvánulásai, gazdaságpolitikai habitusa megszólalásig hasonló a jobboldali neoliberális pártokéhoz. Kimondott vagy kimondatlan társadalmi krédója a középosztály ideológiájának talaján áll, azzal a kitétellel, hogy a magyar intézményrendszert és forráselosztást átszövő politikai kliensrendszer valójában egy domináns helyzetben lévő, a „középosztálynál” jóval szűkebb csoport érdekeit szolgálja. Eközben a magyar közösség nagy részének materiális érdekei és elosztási preferenciái a társadalmi perifériákon lévőkével azonosak. Ezt az érdekképviseleti paradoxont azonban – jelenleg legalábbis – sikeresen eltakarja az etnikai törésvonal mentén megvalósuló kollektív cselekvés.

Ökológiai vakság

A politikai fantázia etnikai fegyelmezése és a piacfundamentalizmus elfogadása mellett a harmadik nagy törésvonal, amelyet a „magyar egység” elfed, az Erdélyben is húsbavágó globális ökológiai krízis teljes politikai félreértése vagy szándékos tagadása. Ezzel az egyre szorítóbb kényszerrel szemben a kisebbségi elit egy mélyen problematikus kettős beszédet produkál. Bukaresti szerepeiben technokrata módon asszisztál az európai zöldpolitikák átvételéhez, miközben képtelen az igazságos átmenet (just transition) szociális szempontjait érvényesíteni. A hazai nyilvánosság előtt viszont a Budapestről importált, radikális jobboldali kultúrharcos retorikát másolja, amely a klímavédelmet „brüsszeli, baloldali-liberális hóbortként” bélyegzi meg, a nemzeti szuverenitás és a gazdasági növekedés kerékkötőjeként keretezve azt.

Ez a zöld vakság azonban nemcsak elméleti probléma, hanem közvetlen környezetrombolásként csapódik le a helyi közösségek szintjén. A legplasztikusabb példa erre az Érmelléken bontakozott ki, ahol az RMDSZ-es vezetésű önkormányzatok által alapított közműcég tíz éven keresztül tisztítatlanul engedte a szennyvizet a folyókba és a szántóföldekre. Amikor helyi polgárok felléptek a mérgezés ellen, a rendszer az etnikai autokrácia klasszikus fegyelmezési reflexével reagált: a hatalom képviselői megfélemlítéssel próbálták elnémítani a kritikus hangokat, elvárva, hogy a közösség az egység jegyében némán tűrje saját környezetének pusztítását. Az érmelléki eset pontosan mutatja meg, hogy a környezeti kizsákmányolás és a szociális kiszolgáltatottság ugyanannak a neoliberális és autokratikus politikának a két oldala. A magyar egység oltárán konkrétan a belélegzett levegőt, a talajvizet és saját fizikai élettérünket áldozzuk fel.

A magyar egység mögött. Az erdélyi magyarok politikai értékrendje a számok tükrében

Megszoktuk, hogy a választási eredmények másnapján közzétett térképeken az RMDSZ eredményei szinte tökéletesen tükrözik a magyarok megyéken vagy településeken belüli arányát. Ahhoz azonban, hogy a méltányosságra és szolidaritásra épülő politika esélyeiről gondolkodni kezdjünk, a magyar egység mögötti törésvonalakat és attitűdszerkezetet is vizsgálat tárgyává kell tennünk. A Másik Erdély esemény szervezőinkként nem tagadjuk a kisebbségi intézményrendszer és a cselekvőképesség igényének jogosságát, de az alávetett csoportok státus-egyenlőségét, a nők egyenjogúságát, az igazságosabb és méltányosabb anyagi elosztást, illetve a környezettel kapcsolatos felelősséget legalább ilyen mértékben a politikai cselekvés homlokterébe helyeznénk. Megfordítva, kimondottan károsnak tartjuk azokat a politikai és intézményes folyamatokat, amelyek a magyar közösségen belül ezen értékek ellenében hatnak. A politikai célok kijelölése előtt azonban az a fő kérdés, hogy mit gondolnak ezekről a kérdésekről az erdélyi magyarok. Ezt az előbb említett négy dimenzió mentén a European Value Study (EVS) 2019/2020-as, illetve az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom Akciószociológiai Munkacsoport 2025-ös adatfelvételei alapján fogjuk felvázolni. A romániai adatok az EVS 2018-as és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Székelyföldi Közpolitikai Intézet 2025-ös adatfelvételéből származnak.

A bezárkózás és az illiberalizmus ára: az alávetett csoportok kirekesztése

A kisebbségi szuverenitás- és autonómiaigény és az erre épülő intézményrendszer legfontosabb próbaköve, hogy biztosítja-e a belső alávetett csoportok számára az egyenlő részvétel lehetőségét, vagy pedig a közösségen belül domináns csoportok hatalmi monopóliumát szentesíti. Az erdélyi politikai osztály három és fél évtizede azt hirdeti, hogy a magyar közösség elismerését és egyenlő részvételét a minél kompaktabb intézményrendszer garantálja. Az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom 2025-ös adatfelvétele azonban döbbenetes számokkal szembesít bennünket. A kényszerű etnikai határvédelem és a Budapestről importált gyűlöletkeltés soha nem látott mértékben tette intoleránssá az erdélyi magyarokat. Mindez a társadalmi távolságokra vonatkozó kérdésekben mutatkozik meg a leginkább, ami élesen megmutatja, hogy az alávetett csoportokhoz tartozók milyen falakba ütköznek a mindennapi életben és a kisebbségi intézményeken belül:

• A romák drasztikus elutasítottsága: Miközben Románia egészében csökkent a romákkal szembeni társadalmi távolság és az országos népesség 32%-a nem fogadna el roma szomszédot, addig ez az arány az erdélyi magyarok között drasztikusan megugrott és elérte a 67%-os arányt. Ez azt jelenti, hogy a magyarul beszélő romákat a magyarok kétharmada fizikai szinten is kiutasítaná a közvetlen életteréből.
• A szexuális kisebbségek megbélyegzése: Hasonlóan lesújtó a kép a melegek megítélése terén. Itt mind Románia, mind az erdélyi magyarok esetében egy romló tendenciával állunk szemben, ennek mértéke azonban az erdélyi magyarok esetében nagyobb volt. Így a szintén kiugróan magas országos 61%-kal szemben, az erdélyi magyarok 72% nem fogadna el meleg szomszédot. Ezzel párhuzamosan a homoszexuális párok gyereknevelési alkalmasságát („a homoszexuális párok éppolyan jó szülők, mint más párok”) az erdélyi magyarok 73%-a utasítja el (együttvéve az egyáltalán nem és inkább nem ért egyet kategóriákat).
• A bevándorlókkal szembeni tovább élő gyanakvás: Az erdélyi magyar válaszadók 43%-a értékeli kifejezetten rossznak vagy nagyon rossznak a bevándorlók az ország fejlődésére gyakorolt hatását és 68%-uk meg van győződve arról, hogy megterhelik a jóléti ellátórendszert. Az ukrán menekültek befogadását a romániai átlaghoz képest a magyarok jelentősen kisebb arányban támogatják. Ezekben a kérdésekben leginkább az AUR szavazókkal egyezik meg az attitűdszerkezetük.

Az erdélyi magyarok többsége az alávetett csoportokkal szemben meglehetősen radikálisan, a román többséghez viszonyítva sokkal nagyobb mértékben kirekesztő. A Másik Erdély megálmodásában és létrehozásában érdekelteknek erről a pontról kell kezdeniük a reflexiót: a magyar egység fala nem csupán egy elnyomó struktúrát, hanem az elnyomottságban elnyomává váló közösség attitűdszerkezetét védelmezi.

Nemi szerepek és a gondoskodás csapdája

A nemi szerepekkel kapcsolatos attitűdöket két dimenzióban vizsgáltuk, egyrészt a nők munkaerőpiacon és közszférában betöltött szerepére, másrészt a reproduktív munkára (különösen a gondoskodó szerepkörre) kérdezve rá. A 2019/2020-as EVS eredmények alapján az erdélyi magyarok mutatták az egyik legkonzervatívabb mintázatot. Ez különösen abban az esetben volt igaz, amikor a nyilvános szférából beléptünk a magánszféra, a reprodukció és a láthatatlan munka világába. Ebben a dimenzióban az erdélyi magyarok többsége rendre „konzervatív”, vagyis az egyenlőtlen nemi munkamegosztást pártoló álláspontot fogalmazott meg (ami alól csak a felsőfokú végzettséggel rendelkezők és a domináns osztályhoz tartozók kategóriái képeznek kivételt). A konzervatív köntösbe burkolt egyenlőtlen munkamegosztás ráadásul egy olyan neoliberális államban valósult meg, amely szisztematikusan leépítette és alulfinanszírozta a jóléti infrastruktúrát – a bölcsődéktől az idősgondozó hálózatokig – és a szociális gondoskodás egyre nagyobb terhét hárította a családokra. Az erdélyi magyar közösségben ezt a strukturális hiányt az etnikai autokrácia a nők „természetes”, szerető és gondoskodó szerepének ideologizálásával fedi el. A magyar nőkre így kettős teher nehezedik: a megélhetési válság és a piacfundamentalizmus kényszeréből adódóan teljes értékű munkaerőként kell helytállniuk a kizsákmányoló munkaerőpiacon, miközben a közösség elvárja tőlük, hogy ingyen, láthatatlan munkával működtessék a demográfiai és családi reprodukciót. A magyar egység ára ezen a szinten a nők anyagi és kulturális többletkizsákmányolása, amit a megmaradás retorikája szentesít.

Ezzel együtt a 2025-ös adatok optimizmusra adnak okot. Már 2019/2020-ban megfigyelhető volt, hogy a nemi szerepek kérdése rendkívül megosztó az erdélyi magyar közösségen belül. A nők, a fiatalok, a városiak, a magasan képzettek és a domináns osztályhoz tartozók pártolták jobban az egyenlőbb nemi szerepeket, a progresszív-neoliberális hegemónia összeomlásával pedig a jelek szerint ebben a kérdésben nem történt visszarendeződés. Mi több jelentősen 52-ről 33 százalékra csökkent azok aránya, akik szerint „a férfi dolga pénzt keresni, a nő dolga a háztartásról és a családról gondoskodni”. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy az egyenlőségelvű politika egyik kitörési pontja a nemi egyenlőtlenségekben jelölhető meg, ahol az attitűdök pozitív irányú változása kevésbé függ a politikai hegemóniaváltástól.

Disztributív preferenciák: az egalitárius többség

Szemben a kulturális elismerés és a nemi szerepek kérdésével, a disztributív preferenciák tekintetében egyértelműen megmutatkozik az RMDSZ által képviselt neoliberális/piaci fundamentalista felfogás és az erdélyi magyar választók materiális valósága közötti érdekképviseleti szakadék. Miközben a politikai osztály a „szigorú diétára fogott állam” mellett kampányol és fel sem vetődik számára, hogy az adórendszer többkulcsos is lehetne, a 2025-ös adatfelvétel adatai azt mutatják, hogy a magyar közösség többsége inkább baloldali/szociáldemokrata elosztási politikákat szeretne. Az alapvetően egalitárius attitűdszerkezet a következő kérdésekben mutatkozik meg:

• A progresszív adóztatás igénye: Miközben Románia egészében a lakosság 57,3%-a támogatja a progresszív adóztatást, addig az erdélyi magyarok körében ez az arány 76,2%-os szintet ér el. A magyar válaszadók több mint háromnegyede szeretné, hogy a nagyobb jövedelemmel rendelkezők nagyobb arányú jövedelemadót fizetnének, és mindössze egy szűk, 20,1%-os réteg ragaszkodik az elit által alternatívátlannak tekintett egykulcsos adórendszerhez.
• A jóléti állam, mint alapjog: Az egészségügyhöz és a szociális biztonsághoz való viszony szinte konszenzuális attitűdszerkezetet mutat. A romániai magyarok 92%-a szeretné, ha az állam mindenki számára biztosítaná az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést. Szintén magas lakhatáshoz való jogot igenlők aránya: 63% szerint az állam közvetlen kötelessége megfelelő lakhatást biztosítani azok számára, akik ezt nem engedhetik meg maguknak (igaz itt alacsonyabb az arány, mint országosan, ahol 78%-os).
• Az újraelosztás, mint demokráciakritérium: Amikor a demokrácia alapvető jellemzőiről kérdeztük a válaszadókat, a jóléti és redistributív funkciók megkérdőjelezhetetlen prioritást kaptak. Az erdélyi magyarok döntő többsége szerint a demokrácia alapfeltétele, hogy a kormányzat megadóztassa a gazdagokat és támogassa a szegényeket, az állam tegye egyenlőbbé a jövedelmeket, és biztosítson segélyt a munkanélkülieknek.

Az egyetlen kérdés, ahol a neoliberális álláspontnak van többsége, az a „karcsú állam” kérdése. Az országos 72%-kal szemben az erdélyi magyarok 66%-a értett egyet azzal, hogy az állami alkalmazottak számát csökkenteni kellene.

Az adatok egyértelműen mutatják a magyar egység osztálypolitikai funkcióját is. Az erdélyi magyar közösség körében magasan felülreprezentáltak a munkásosztályhoz és jelentősen alulreprezentáltak a domináns, illetve felső-középosztályhoz tartozók. Jelentős részben ennek köszönhető, hogy a politikai értékrend térképen a disztributív preferenciák tekintetében az erdélyi magyarok szinte hajszálpontosan ott helyezkednek el, mint az PSD és az AUR szavazói (1 ábra), illetve a munkásosztályhoz tartozók (2 ábra). A piacfundamentalista kisebbségi elit azonban az etnikai politikával, a megmaradás retorikájával (az AUR magyarellenessége támaszkodva) eddig sikeresen akadályozta meg, hogy a materiális érdekekben és disztributív preferenciákban meglévő érdekképviseleti szakadéknak politikai következményei legyenek.

Zöld visszarendeződés. A populizmus árnyékában?

A 2019/2020-ban végrehajtott EVS adatfelvétel egyik fontos tanulsága, hogy romániai és kelet-európai összehasonlításban az erdélyi magyarok számára fontos értéknek számított a környezet megóvása. A 2025-ös romániai és erdélyi magyar vizsgálat eredményei azonban arra mutatnak, hogy mind országos, mind magyar vonatkozásban jelentős visszarendeződés történt.

• A növekedési kényszer: az EVS egyik kérdésében a válaszadóknak két kijelentés közül kellett választaniuk: „a környezetvédelmet akkor is előnyben kell részesíteni, ha ez lelassítja a gazdasági növekedést és néhány munkahely megszűnését okozza” vagy „a gazdasági növekedésnek és a munkahelyteremtésnek kell a legfontosabbnak lennie, még akkor is, ha ez egy bizonyos mértékben negatív hatással van a környezetre”. Míg Romániában a válaszok szinte pontosan fele-fele arányban oszlottak meg, addig az erdélyi magyarok 71%-a környezetvédelmet előnyben részesítő állásponttal értett egyet 2019/2020-ban. 2025-re Romániában enyhe, az erdélyi magyarok között nagyobb mértékű elmozdulás történt a gazdasági növekedéssel szemben a környezet védelmét preferáló álláspont kárára (50%-ról 45%-ra, illetve 71%-ról 54%-ra való csökkenés).
• A klímatagadó diskurzus térnyerése: míg a gazdasági növekedést előnyben részesítő preferencia a megszorításokhoz kötődő társadalmi tapasztalatokból is táplálkozhat, addig egy következő kérdésünk már egyértelműen a klímatagadó és tudományellenes diskurzusok térnyerését mutatja, ami ráadásul a romániai társadalomban erőteljesebben érvényesül, mint az erdélyi magyarok esetében. Ennek tudható be, hogy országosan 30%-ról 57%-ra nőtt azok aránya, akik szerint „számos környezetet fenyegető állításról szóló hír túlzás”. A magyarok esetében az arányok 29% (2019/2020) és 48% (2025).

Az adatok rávilágítanak a zöldpolitikában rejlő osztálycsapdára is. Az elmúlt öt év pandémiás és posztpandémiás megélhetési krízise és az energiaárak deregulációja a munkásosztályt, illetve a társadalmi perifériákat sújtotta a leginkább. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben a környezetvédelmi szempontok abszolutizálása a gazdasági túlélést fenyegető „ideológiaként” jelenik meg, olyan szempontból joggal, hogy a neoliberális állam a zöld átállás terheit ténylegesen a lakosságra hárítja. Ez az attitűdváltás Romániában és az erdélyi magyarok között egyaránt lejátszódik, azonban teljesen más politikai keretek között és következmények mellett. Romániában a tudományellenességgel összefonódó zöld visszarendeződés egyértelmű nyertese, majd gerjesztője a szélsőjobb, a zöldpolitikához való viszony pedig beépül az AUR/PSD versus PNL/USR blokkok közötti alapvetően osztály alapú törésvonalba (ahol a professzionális középosztály és a domináns osztály számára fontosak a zöld értékek). A magyar választók esetében ezt a váltást az RMDSZ, vagyis a domináns establishment vezényli le, egyrészt Magyarországról importált („Brüsszeli zöldpolitika”), másrészt „saját fejlesztésű” („székelyekkel szembenálló medvék”) populista demagógiára támaszkodva.

Kérdések az erdélyi magyar baloldal jövőtervező játékához

Ha külső szempontból, például a magyar nemzetpolitika vagy a román pártrendszer formális-demokratikus működése felől nézzük, az RMDSZ jelenlegi formájának a fenntartása teljességgel racionális. Mi több, ha a jelenlegi struktúrát adottnak vesszük, azt is beláthatjuk, hogy az erdélyi magyarok blokk-szavazásának is megvan a maga kollektív racionalitása. Egy igen erős szuverenitásigénnyel jellemezhető közösség vagyunk, ami a saját intézményeink fenntartásán keresztül tudunk megélni, az RMDSZ pedig abban mégiscsak hatékony volt, hogy ezeket az intézményeket, ha aszimmetrikus módon is, beékelte, beékeli a román államba.

Belső viszonyaink tekintetében azonban ez a modell katasztrofális eredményeket hozott. Legfőbb következménye az etnikai autokrácia, amely a többség irányából érkező asszimilációs nyomást egy a kisebbségi politikai osztály által közvetített belső elnyomással helyettesíti, illetve elegyíti. Így sem az intézményrendszer, sem a politikai cselekvőképesség nem szolgálja a közösség többségét, a belső alávetett csoportok számára pedig teljesen illuzórikussá teszi a kisebbség intézményekben való egyenlő részvételt. Hasonlóan súlyos probléma, hogy a társadalmi perifériák és a politikai osztály között mára egy jelentős érdekartikulációs szakadék keletkezett, amit csak ideig óráig lesz képes a magyar egység elleplezni. Végül ott van az a fajta kettős beszéd, aminek a habitussá válása mára alkalmatlanná teszi a kisebbség politikai osztályt a jövőtervezése és aminek az egyik legfájóbb példája a zöld tematikához való felelőtlen viszonyulás.

Mit tehetünk ebben a helyzetben, a Másik Erdély szervezőiként, vagy a kritikai gondolkodást és a szolidaritást fontosnak tartó erdélyi magyarként? Különösebb illúzióink ne legyenek, mert nem tehetünk sokat. A kisebbségi intézményrendszer réseiben létezünk. Nem csak intézményes, hanem társadalmi beágyazottságunk is minimális. Nincsenek erőforrásaink. Viszont az autokratikus struktúrák mára szinte teljesen használhatatlanná tették az amúgy kiterjedt intézményrendszert a kritikai reflexió számára. Így amit mégis meg kell tegyünk, amiért felelősséggel tartozunk, hogy fenntartsuk a közös gondolkodás és cselekvés lehetőségét.

Az október 23-24-i Alapítsunk pártot! elnevezésű imaginációs játékunk ebbe az irányba tesz egy kísérletet. Nem teszünk úgy, mintha a többséget képviselnénk. E helyett egy szabad, de felelősségteljes játékba kezdünk és ebben való részvételre hívunk mindenkit, aki elkötelezett egy Másik Erdély, egy szolidárisabb, igazságosabb és méltányosabb kisebbségi közösség iránt. A rendezvény keretében öt munkacsoportban, öt kérdéskör mentén próbáljuk meg végig gondolni a teendőket:

1. Alávetett csoportok, intoleráns többség. A nemi, szexuális és raszializált kisebbségek (különösen az erdélyi romák) helyzete radikálisan különböző, ami sokszor egymással sem kompatibilis problématereket nyit meg. Ami közös bennük, hogy a politikai osztály demagógiája miatt egyre inkább a gyűlölet és a kirekesztés céltábláivá válnak. Ha lenne intézményesült erőnk, szervezetünk vagy pártunk, mit jelentene számunkra az alávetett csoportokkal való szoliraritás? És hogyan viszonyulnánk ahhoz, hogy az erdélyi magyar többség jelenleg mélyen intoleráns ezekkel a csoportokkal szemben?
2. A nemi egyenjogúság, mint politikai kitörési pont. Az adatok azt mutatják, hogy a fiatalabb generációkban az egyenlőségpárti álláspont lassan többségbe kerül, és a patriarchális struktúra repedezni kezd. Ezt azonban az RMDSZ establishmentje is érzi: ezért van nőszervezete, és kampányol a családon belüli erőszak ellen. De hogyan építhető erre valós, a strukturális kényszerekkel is számot vető politika? Miben tudnánk mi radikálisan többet és hitelesebbet kínálni, ha meglenne hozzá a pártunk, az erőnk és az akaratunk?
3. Az osztálypolarizáció és az etnikai szavazás Mája-fátyla. Az erdélyi magyar munkásosztály és a domináns osztályok közötti érdekartikulációs szakadék kísértetiesen hasonlít arra a dinamikára, amely 2006–2010 között a Fideszt hatalomba segítette, ma pedig az AUR romániai térnyerésével fenyeget. Mit tehetünk ebben a helyzetben, ahol a román társadalom osztályalapon végletesen polarizálódik, miközben a magyar közösséget még egyben tartja az etnikai tömbszavazás Mája-fátyla? Hogyan viszonyulnánk ehhez a fátyolhoz és ahhoz a politikai osztályhoz, amely nyíltan elárulja a többség materiális érdekeit? Hogyan próbálnánk meg artikulálni a periféria dühét anélkül, hogy a szélsőjobb hamis és kirekesztő megoldásait másolnánk? Már ha lenne pártunk és a cselekvéshez szükséges közös akaratunk.
4. A zöld átállás és a középosztályba zártság: Hogyan viszonyulnánk a környezet pusztításához, ha lenne politikai cselekvőképességünk, akaratunk és pártunk? Hogyan képes egy alapvetően szakértői és középosztálybeli/értelmiségi gyökerekkel rendelkező mozgalom túllépni a saját strukturális és társadalmi korlátain, és miként tudná az ökológiai fenntarthatóság elveit szervesen, konfliktusmentesen összeegyeztetni a társadalmi igazságossággal és a létbiztonság kényszereivel?
5. Etnikai cselekvőképesség és horizontális hidak: Hogyan viszonyuljunk a magyar közösség jogos óhajához, hogy egységes és erős parlamenti képviselete legyen? Mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy az RMDSZ-t semmi nem kényszeríti arra, hogy emberszámba vegye a belső kritikát megfogalmazókat, ameddig Bukarest irányában kizárólagos és monopolizált erőforrás-alkut folytat? Képesek lennénk-e a román többség progresszív erői felé olyan horizontális hidakat építeni, amelyek kiváltják ezt a központosított alkurendszert? Van-e bennünk ehhez kellő rugalmasság, alázat és kitartás, és hogyan egyeztethető össze a kisebbségi szuverenitásigény a többség felé mutatandó hidak szükségességével?

Továbbá, melyek azok a politikai hazugságok, amelyeket semmilyen körülmények között nem szabad elhinnünk az establishmentnek? Értéknek tekintsük az RMDSZ-t, vagy lebontandó akadálynak? Megpróbáljunk-e egy kritikai részt kihasítani belőle valamilyen együttműködés révén, vagy egy teljesen új, stabil román partnerekkel rendelkező, többnemzetiségű formációban kell gondolkodnunk? Vagy netán egy olyan független magyar párt az út, ahol mi magunk, szabadon határozzuk meg a saját progresszív irányunkat? Nem ígérünk kész válaszokat. Közös, felelősségteljes gondolkodásra hívunk mindenkit, aki látni akarja, hogy van-e még rés az etnikai autokrácia falán.