Kongresszusi díszletek helyett valódi átalakulás: javaslat az RMDSZ szervezeti reformjára

A romániai magyarság politikai képviseletének újragondolására tett korábbi javaslatom láthatóan nem ütötte meg az írástudók ingerküszöbét annyira, hogy érdemi nyilvános vita induljon róla. A hozzám eljutott visszajelzések szinte egyöntetűen ugyanarra mutattak rá: szerintük egyszerűen már nem létezik az a tenni akaró embertípus, akire az elképzelésem épít. Vagyis kivesztek azok az erdélyi magyarok, akik a párton vagy annak holdudvarán kívülről érkezve hajlandóak lennének elmenni egy RMDSZ-kongresszusra, részt venni egy előválasztáson, vagy platformokon megfogalmazni a véleményüket.

Magam ennél optimistább vagyok. Meggyőződésem, hogy ha az RMDSZ valódi esélyt és teret adna, ma is lennének olyanok, akik kipróbálnák magukat a közéletben.

Az eddigi felvetéseimből ugyanakkor hiányzott a lényeg: a belső szervezeti felépítés reformja. Amikor a politikai képviselet megújításáról beszélünk, nem elég arról beszélni, hogy a szervezetnek végre az emberek valódi problémáit kell a fókuszba állítania, és ehhez előválasztásokat meg nyitott platformokat kell szerveznie. Legalább ennyire fontos tisztázni, milyen belső működési és döntéshozatali változtatások kellenek ahhoz, hogy mindez ne csak papíron létezzen.

Hogy miért szorul azonnali javításra a belső döntéshozatal és koordináció, arra két friss példát hoznék.

Egyrészt augusztus 31-én zárult le a helyreállítási alap (PNRR), amelyben mind a kormányzati, mind az önkormányzati szféra jelentős forrásokra pályázhatott. A határidő évek óta kőbe volt vésve. Egy profin működő szervezet augusztus 31-én magabiztosan kiállt volna a nyilvánosság elé, hogy bemutassa: íme, ezeket a projekteket valósították meg a magyar polgármesterek és megyei vezetők, ezekkel a kézzelfogható eredményekkel gazdagodott a közösség. Ezt a leltárt be lehetett volna kérni a polgármesterektől, a megyei tanácselnököktől, a területi szervezetektől vagy épp az RMDSZ-es minisztériumi vezetőktől. Nem teljes körű katalógusra lett volna szükség, hanem az erdélyi magyarokat közvetlenül érintő, jól kommunikálható példákra, összehangolt országos és helyi kampány keretében. Ehelyett csak elszórt, egyéni akciókat láttunk, hullámzó láthatósággal, nyomát sem mutatva központi koordinációnak.

Másrészt lehet, hogy egyedül vagyok ezzel Erdélyben, de az átlagember szintjén egyszerűen nem érzékelhető, pontosan mit profitált a közösség a 2024-es választásokon elért kiváló eredményekből. Az, hogy írástudóként elismétlem magamnak, mekkora katasztrófa lett volna kiesni a parlamentből, vagy hogy közgazdászként megértem bizonyos kényszerű fiskális lépések szükségességét, még édeskevés. A hétköznapok valóságában a racionális, elemzői és közgazdászi magyarázatok egyre inkább hiánycikké válnak, és nem pótolják a közvetlen hasznokat.

A javaslatomat külső szemlélőként fogalmazom meg, némileg távolabbról figyelve a szövetség önképét és kifelé mutatott működését. Ezt a pozíciót azzal igyekszem ellensúlyozni, hogy abból indulok ki: mik egy korszerű kisebbségi érdekvédelmi szervezet valódi feladatai és mozgásterei.

A képviselet három színtéren zajlik: az önkormányzatokban, a parlamentben és adott esetben a kormányban. Az önkormányzatok vannak a legközelebb a valósághoz, itt látszanak a legélesebben a mindennapi gondok, itt lehet közvetlenül párbeszédet folytatni a választókkal, és itt lehet felmutatni a munkát. Ezt keretezik a parlamentben elfogadott jogszabályok, a kormányzati jelenlét pedig mind az önkormányzatok, mind a polgárok érdekérvényesítését megolajozhatja. A három szintet viszont szigorúan össze kell hangolni. Amint a vezetés kizárólag a bukaresti folyosókra vagy a kormányzati alkukra fókuszál, azonnal megbicsaklik az önkormányzati munka. Olyan belső mechanizmusokra van szükség, amelyek eleve kikényszerítik az együttműködést, rugalmasan alkalmazkodnak a gyors változásokhoz, és kézzelfogható eredményeket szállítanak.

Még ha elfogadjuk is a szkeptikusok tézisét, miszerint ma nincs tolongás a közéletben, az országos döntéshozatali piramis akkor is átgondoltabb struktúrát követel.

A szervezetet az elnök vezeti, akit a négyévente összehívott kongresszus választ meg. Kétévente felesleges kongresszust tartani, mert rendkívüli helyzet híján ez inkább viszi az energiát, mintsem növelné a hatékonyságot. A két kongresszus közötti érdemi döntéshozatalt el tudja látni a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT), az ülések közötti időszakokban pedig a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) viheti az ügyeket. A mai digitális eszközök mellett a SZÁT szükség esetén akár naponta is tanácskozhat. Emiatt a Szövetségi Elnökség önálló testületként gyakorlatilag felesleges duplikáció; tagjai inkább a SZÁT-ban kapjanak helyet, amely jóval hűebben képezi le a romániai magyarság belső sokszínűségét.

Elengedhetetlen egy olyan működő stratégia, amely proaktívan reagál az önkormányzati, parlamenti és kormányzati munka előre látható pontjaira. Ennek felépítésére és következetes végrehajtására stratégiai igazgatói tisztséget kell létrehozni a SZÁT tagságával. A feladatkörét pontosan kell kijelölni: nem hagyományos pártbürokráciát kell építenie. Ha a felmérések szerint súlyos lakhatási válság sújtja a fiatalokat, a stratégiai igazgató azonnal cselekvési szintekre bontja a problémát, és összehangolja az önkormányzati, valamint a parlamenti lépéseket. Megállapítja, hol van döntési hatáskör (mit tud megoldani egyedül a helyi tanács, hol kell kormányzati forrás, és hol szükséges törvénymódosítás), majd nyomon követi a folyamatot. Létre kell hozni egy folyamatosan frissülő közösségi problématérképet és az arra épülő ütemtervet. Ebbe a munkába kell bevonni a vitaindító platformokat és az RMDSZ-en kívüli szakmai intézményeket. A stratégiai igazgató lényegében a szövetségi elnök és az operatív vezetés között áll: szakmai alapanyagot szállít a döntéshozóknak, koordinálja a szinteket, és tartalmi muníciót ad a kommunikációnak.

Az Ügyvezető Elnökség eközben tiszta profilú, operatív szervként kell működjön: szervezi a végrehajtást, gyakorolja a munkáltatói jogokat, a kommunikációs igazgató (ügyvezető alelnök) és a szóvivő révén pedig fazonra szabja az RMDSZ nyilvános megszólalásait. Az operatív vezetésben bőven elegendő lenne három kiemelt szakmai területre külön alelnököt delegálni: az oktatásra, a társadalompolitikára és a jogvédelemre.

Az ifjúsági szervezeteknek pedig vissza kell adni a tényleges függetlenséget: vezetőik ne a pártapparátus belső emberei legyenek. Csak a szervezeti autonómia adhatja meg nekik azt a mozgásteret, amely a saját témáik hiteles felvállalásához és az új nemzedékek megszólításához elengedhetetlen.

A gyors, megalapozott döntésekhez és a hiteles kommunikációhoz elkerülhetetlen a struktúra újrahuzalozása. A négyévente választott elnök, a stratégiai igazgató, a karcsúsított ügyvezetés, a SZÁT, az SZKT és a kongresszus alkotta láncolat – kiegészülve az előválasztásokkal, a nyitott platformokkal és a civil szférával kötött partnerségekkel – képes lehet biztosítani, hogy a romániai magyarság politikai képviselete a jövőben ne csak túléljen, hanem valóban a közösség érdekeit szolgálja.