Hálózati nemzetépítés

A romániai magyar politikai mezőny és a mindeddig, vazallus-, illetve fiókpártként működő szervezet állapotának újraértelmezését több irányból meg lehet és kell közelíteni. Legalább három ilyen politikai és egyben társadalmi szcéna adódik, melyek keretezik és alapvetően befolyásolják a transzilván magyar politikai mezőnyt:

1. a magyarországi politikai világ (Budapest, magyar-magyar viszonyok, illetve határontúliakra irányuló és szomszédság politikája) talán a legaktuálisabb hiszen a magyar-magyar viszonyok radikális átalakításának nézünk elébe, legalábbis a szándékok tekintetében.

2. aztán itt van a romániai magyar politika a maga többközpontúságával (sőt, sok szempontból decentráltságával), a lélegeztetőgépen levő autochton erdélyi magyar politika világa (transzilván identitáspolitikák), ami a legérdekesebb az egyenletben. Ez a politikai mezőny viszont lefagyott és képtelen elmozdulni a magyarországi kampány utolsó NER-es üzeneteitől – Kelemen Hunor veretes kijelentése, hogy „nem kell hamut szórjon a fejére” ennek a garanciája.

3. a román politika világa (Bukarest, országos közpolitikák, illetve kisebbségpolitika). Ez utóbbit csak a rend kedvéért említem itt, mert egyfelől egy külön elemzést igényel az elképesztően bonyolulttá vált román politikai szcéna és annak szinte kiszámíthatatlan fordulatait nehéz instant értelmezni. A putyinista, szélsőjobboldali populista (illiberális, ha úgy tetszik, hiszen George Simion politikai krédóját Orbántól eredezteti) erők megerősödése egyre nyilvánvalóbb és ez sok szempontból átvágja a pártok közötti kvázi ideológiai eltéréseket is. Ami szempontunkból körvonalazódik az, hogy az erdélyi magyar fiókpárt kimarad egy következő kormányból és ezzel sokat veszít nemcsak presztízséből, hanem potenciális és reális erőforrásaiból is. A román politikai mezőnyben a magyar párt eltökélten „patronális” (ebből a szempontból is a PSD-hez hasonlatos), azaz a megszerezhető kormányzati pozíciókat saját erőforrásként, klienteláris rendszerének jutalmazásaként használja, ezért hosszú ideje opportunista, minden körülmények között, és bármilyen színezetű koalícióban igyekszik részt venni. Ellenzékben viszont alig van hangja, a román szélsőséges nacionalizmus ellensúlya próbál lenni, amíg saját nacionalista diskurzusait puffogtatja, kevés sikerrel.

Magyarország az újrademokratizálódás útján

Egyelőre úgy tűnik, túlságosan komplex feladat az Orbán-rezsim bukásának kérdéskörét valamelyest is egységes, egyetlen történet köré fölépített átfogó elméleti/tapasztalati értelmezés keretében „megoldani” és ugyanakkor lehetetlen a fölsejlő rengeteg információ dossziéját ad acta tenni.

Azt gondolom, hogy meg sem kísérelni felállítani egy hozzávetőleges, ideiglenes forgatókönyvet a kialakult helyzet fogalmi megragadására nemcsak struccpolitika, hanem azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a „történelem megismétli önmagát”. Következésképpen esélyünk sem lesz gondolatban is bejárni a „patronális autokráciából” a liberális demokrácia irányába való elmozdulást, mondjuk a „patronális demokrácia” kötelező(?) stációján keresztül, ami a szemünk láttára bontakozik ki, és amit a köznyelv rendszerváltásnak képzel és mond.

És ezzel el is jutottam ahhoz, hogy továbbra is Magyar Bálint és Madlovics Bálint paradigmatikus elméletét, a posztkommunista rezsimek alakulásának szótárát használom értelmező fogódzóként. Elsősorban azért, mert plauzibilis elméleti és fogalmi keretet nyújt nemcsak annak értelmezéséhez, ami volt, hanem ahhoz is, ami a bukáshoz vezetett, ugyanakkor értelmezhetővé teszi azt az elmozdulást a magyar politikában, ami az áprilisi választások eredményeként előállt. Nem csak elméleti meggondolásból megkerülhetetlen a „maffiaállam” fogalmi kerete, hanem azért is, mert a hosszú választási kampányban „a maffiaállami megközelítés lett a rendszerváltás nyelve” (lásd. Fekő Ádám interjúját Magyar Bálint szociológussal a Magyar Narancsban), ebben a keretben fogalmazódott meg az új mozgalom és a rendszerváltás narratívája.

Az is bebizonyosodott, hogy az Orbán-féle posztkommunista maffiaállam konszolidálhatatlan, mert elfogynak a klientelárisan szétosztható (főképpen EU-s) közpénzek; mert nem sikerült az erőszakszervezetek teljes megszállása, lefizetése és kiszolgáltatása; nem történt meg a médiák, különösen az online felületeken működők, teljes felszámolása, illetve megszállása. Akárhogyan is keretezzük a történteket, a magyarországi választásokkal a „demokratikus áttörés”, a közhatalom átvétele megtörtént, viszont a rendszerváltás csak most kezdődik, míg a romániai magyarság, amíg a régi és egyben jelenlegi establishment uralkodik, ebből rendszeresen és mindenestől kimarad!

Erdélyi magyar megkövült nemzeti identitások és politikák

A romániai magyarság politikai identitásában a nemzethez/nemzetiséghez való tartozás – már a kisebbségi pozícióból következően – hangsúlyosabban van jelen, mint a többségi románok vagy mint a magyarországiak felvállalt politikai köztudatában. Ez a hatalom cinikus birtoklóinak felfogásában azt teszi lehetővé, hogy bármi eladható politikai kommunikációs termékként, amit nemzeti jelzővel illetnek, illetve, hogy a tradíciókhoz való vonzódást – mi mást tehetne egy nemzeti kisebbség, minthogy ragaszkodik tradícióihoz, még ha azok sokszor „rosszul kitaláltak” is és nem segítik az új helyzetekhez való alkalmazkodást? – konzervatív prediszpozíciónak tételezik. /A (népi) nemzeti hagyományhoz való kollektív kötődésnek konzervatív politikai elköteleződéssé való átmaszkírozásáról, az átkonvertálás politika-technikai módozatairól máshol hosszan írtam: És hova álljanak a romániai magyarok, In: Mozgó Világ, 2023/7-8)/.

Ezt a sajátosságot, a kimódolt politikai diskurzusok rendje igyekszik átformálni, igen gyakran legalábbis politikai érdekből elfedni, mondván, mint azt a párt szóvivője kijelentette: „nem engedhetjük meg magunknak az ideológia luxusát”, a romániai magyar politizálás „csak etnopolitika lehet”. Nem vitás, hogy ez a remek múltba révedésünk, a demokratikus és plurális társadalmi berendezkedéssel szembeni ellenállással bezárólag, a NER-rendszer erőterében egyfajta csodálattal övezett manipulatív autentikusságot termelt (értsd „magyarkodót”), melyre aztán sok itt élő is rádobott egy lapáttal: jót tesz a nosztalgiaturizmusnak, gondolták.

A jelzett politikai ténykedés eredményezi, hogy tényleg működik az az építmény, melynek következtében a romániai magyar kollektív identitások hagyományosan és egyelőre valóságosan is hagymaszerkezetűek. A belső szelvények, az egyéni identitásrétegek állnak közelebb a személyhez és arra rétegződnek a különféle kollektív politikai identitások, legyenek azok lokálisak, vagy egyre tágabb körben létező és működő további szelvények. A legbelső szelvényben az egyének bal-, illetve jobboldaliak: szabadelvűek, konzervatívak és szocdemek, és persze a jobb és baloldali szélsőségek hívei. Nagy különbség az eltérő ideológiájú egyének és közösségek között, hogy a liberálisoknak és szocdemeknek nincs felvállalt képviselője a nyilvános politikai képviseletben, hiszen a vezető politikusok konzervatívnak mondott, viszont az alt-right irányába tájékozódó, az autoritér hatalom gyakorlását elfogadó, illiberálisok. A jobb, illetve baloldali elköteleződésekről viszont, a közvélemény-kutatásokból mégiscsak tudunk, és ezek nem meglepő módon, azt mérték, hogy a romániai magyarság leginkább balközépen helyezkedik el, oda pozicionálja magát egy virtuális bal-jobb tengelyen.

Ami pedig a romániai magyar politikai identitás külső szelvényeit, illetve pályáit illeti a közelebbi héjaktól a legtávolabbiak fele haladva rengeteg egymásra szervesülő rétegről beszélhetünk. Ugyanakkor azt is érdemes fölvetni, hogy mindeniken belül nemcsak egyféle sajátos rendről, hanem az éppen aktuális rendetlenségről is tudomást kell vennünk: posztszocialista transzilván magyar politikai rend(etlenség); román politikai rend(etlenség); a Magyarországra jellemző politikai rend(etlenség); el egészen a globális rend(etlenség) legkülsőbb világáig.

Mivel itt a magyar-magyar viszonyok vannak napirenden, az elmúlt időszak a NER-rendszer kiépülése és felemás intézményesülése azzal a felmérésekben megjelenő elmozdulással jellemezhető, ami azt eredményezte, hogy az erdélyi magyarság többsége kollektív- és egyben politikai identitásának, igazodó pontjának nem a transzilván idetartozást, hanem inkább az összmagyarsághoz való kötődést tekinti mérvadónak. A magyarországi politikai establishment hirtelen megváltozása most vagy abba az irányba mozdítja majd el az identitáskonstrukciót, hogy visszatér a transzilván identitás előbbre valósága az összmagyar nemzeti identitáson belül, és marad a hagymaszerkezet, vagy pedig, mint a következőkben szeretném fölvetni, egy egészen másfajta, ha úgy tetszik posztmodern, illetve hálózati nemzetépítés irányába mozdulunk el.

Helyzetünkre ráillik a „szingularitás” elve, olyan különleges ponton vagyunk, amikor a jelzett politikai identitásszerkezet minden szintjén radikális változások és kaotikus mozgások a jellemzőek. A magyar-magyar kapcsolatokra vetítve ez azt jelenti, hogy a NER-vezérelte erdélyi magyar pártnak elfogyott a „megvezetési tőkéje” – hogy Tamás Pál találó kifejezését használjam, amivel arra utal, hogy egy erdélyi magyar politikai formációnak egy bizonyos mértékig meg kell vezetnie mind Bukarestet, mind Budapestet, de adott esetben Brüsszelt is, hogy az ezekből a központokból elnyert erőforrásokból valamelyest önálló politikai tőkét hozzon össze –, a politikai osztály jószerével légüres térben lebeg. Ez azzal jár, hogy a megvezetési tőkét erősítő diskurzus kifulladt, belefulladt a NER politikai kommunikációs mocsarába, abba az alternatív világlátásba, melyet „a tekenyősök, s lizikék” influenszerkedtek össze konteókból, alt-right víziókból, alternatív tényekből és posztigazságokból. Így aztán kulcskérdés, mi lesz a polarizációval, vagy örökre velünk marad a mélyen megosztó diskurzus és autoritér retorika? Másképpen fogalmazva,

Magyarországon volt elég demokrata (érzelmű) választó, aki szavazatával megfordította az autokrácia fele tartó ország szekerét, kérdés, hogy az erdélyi magyar társadalomban vannak-e elegen demokraták, legalább annyian, hogy kapcsolódni tudnának a megváltozott magyar politikai valósághoz?

2010-ben az volt a kérdés, hogy az akkor még – legalábbis a szélesebb környezetben – elkötelezetten demokrata erdélyi magyar párt hogyan viszonyuljon, illetve kapcsolódjon az alakuló illiberális magyar kormányzó párthoz és vezetőjéhez? Akkor az új vezetőség – ez legkorábban 2014-ben vált világossá – a maffiaállam hálózataihoz csatlakozott, azzal vállalt identitás-közösséget, betagolódott a NER-rendszerbe. Ma a NER bukását követően az a kérdés, hogy a továbbra is illiberális, illetve Orbán rendszeréhez hű erdélyi magyar fiókpárt kapcsolódhat-e, integrálódhat-e a magyarországi demokratikus kormányzathoz? És persze az örökös kérdés: „Csto Gyelat”? Visszatérhet-e demokratikus pályára ugyanazon politikusok vezetése mellett az erdélyi magyar párt, sőt horribile dictu, megnyílhat-e, plurálissá, illetve befele is demokratikussá válhat-e, amíg a régi establishment hatalmon van? Azt hiszem az egy pártközpontból vezérelt (maffiaállam-szerű) etnobiznisznek nálunk is vége van, akkor is, ha képviselői nem is vesznek tudomást erről, a társadalom és a történelem túllép rajta, a nehezebb úton is. Egyszóval lehetséges-e az eddigi etnobiznisz kozmetikázása, társadalmi/politikai alapjainak elvesztése nélkül, vagy valami radikálisan új következik?

Hálózati nemzetépítés

Vitán felüli, hogy mára megkerülhetetlen civilizációs kihívás a globalizálódó és a többnyire hálózatosodott világfalun belül a nemzetek hálózati újrafölépítése, és ez ugyanúgy érvényes az erdélyi magyar társadalomra is, mint a magyar nemzet egészére. Viszont amikor minden politikai igyekezet az erdélyi magyar társadalom politikai identitásának hagymaszerkezetét, azaz tradicionális felfogását próbálja erősíteni, visszanyúlva olyan régebbi a nemzeti identitás tartalmainak huszadik-, sőt tizenkilencedik századi kulturális kellékeihez (cultural stuff), azok felkutatásához és erősítéséhez, akkor lemond a 21. századi, rugalmas és az új generációkat is integráló stb., korszerű nemzettudat létrehozásáról. Az elmúlt időszakban a NER támogatásával, sőt kötelezővé tett kulturális kínálatával – már a pazarló, viszont járadékoltatható, gyakran teljesen üresjáratú avittas szimbólumok újrahasznosítását és klientúraépítést szolgáló „befektetéseit” tekintve – tudatosan visszarepített/visszakényszerített a múltba. Külön elemzést érdemel az anakronisztikus világ kulisszáinak visszaépítésébe fektetett pénzek és energiák feltárása, melyek a választások eredményeit (is) tekintve, nem érték el az újabb generációk életvilágát, az egész olyan volt, mint nemzeti nosztalgiatúra az üres csúti kisvasúton, sehonnan vezetett sehová.

Meglepő, hogy legjobb tudomásunk szerint, még senki nem vetette föl a hálózatelmélet módszereinek és szemléletének alkalmazását a posztmodern nemzetépítés folyamatának elemzésekor. Ilyesmit feszeget Bíró A. Zoltán írásában, amikor integrációs ágensekről beszél és (meglátásom szerint a rá nem jellemző módon egy képzavarral él) „ernyőkről” beszél hálózatok helyett, melyekbe integrálódni lehetséges lenne, és megmarad lényegében a hagymaszerkezetű identitás vázolásánál. Miközben a hálózatelmélet és szemlélet messze a legjobb keretet kínálja a nemzeti/nemzetiségi identitások kiépítése, illetve újragondolása számára. Már csak azért is, mert a nemzet klasszikussá vált értelmezése szerint „imaginárius közösség” (Benedict Anderson), ami a virtuális térben kitűnően modellezhető, értelmezhető, ha úgy tetszik, az internetes hálózatokban válik „anyagi”, megragadható és használható fogalommá, „morfológiai” tényezővé.

Nem itt a helye a hálózatelméletek és a kutatásuk bemutatásának mondjuk Emanuel Castells-től egészen Barabási Albert László divatos network elméletéig. Érdemes viszont felfigyelni arra, hogy a nemzetépítési kísérletek hagyományos formái, ha úgy tetszik „képletei”, mára elévültek és többnyire nem segítik a nemzeti identitások építését, karbantartását, illetve nem összekapcsolnak, hanem a legtöbb esetben szétválasztanak, legyen szó akár szimbolikus terekről, akár emlékezetpolitikáról, mindenki által elfogadott, illetve erőltetett irodalmi kánonokról, nemzeti hősökről stb. Mindezekről, és további megosztó témákról nem kell tökéletes konszenzust kialakítanunk, mely minden időnket és energiánkat fölemészti, és végül mégis szekértáborokat kreál, elég a hálózati szemlélet és formula szerint egy hálózatba kapcsolni mindenkit, aki vállalt magyar identitással rendelkezik, éljen bárhol is a nagyvilágban.

Hadd álljon itt egy példa annak illusztrálására, hogy milyen akadályok, félreértések és csalási lehetőségek háríthatók el az online hálózatok alkalmazásával. Egyik megosztó téma a magyar-magyar kapcsolatok vonatkozásában, hogy az, ami össze kellene kapcsoljon egy közösen vállalt demokratikus politikai nemzeti rendszerében, ti. a választások, az egyre inkább elválaszt és megoszt. A külhoni magyarság (részleges) választási jogát nem megvonni kell, hanem az online szavazás intézményét kell jogilag létrehozni és általánossá tenni mindazok számára, akik nem élnek/tartózkodnak Magyarország területén a választás időpontjában. Az online választási rendszer nemcsak a politikai nemzet, hanem általában a demokrácia hordozó hálózatává válhatna, egyenlő esélyeket teremtve a polgárok beleszólására, a választás „fenségének” megvalósítására. Annál is kézenfekvőbb az ilyenfajta integráció, mert ma már „az internet a legnagyobb és a legteljesebb mértékben összefüggő társadalmi hálózat” (Barry Wellman), anyagi hordozója egy olyan társadalmi struktúrának, „ahol a legfontosabb társadalmi, gazdasági és kulturális tevékenységek nem hierarchikus struktúrákban, hanem decentralizált, egymással összekapcsolt hálózatokban szerveződnek” (Manuel Castells).

A kialakuló online hálózati társadalom alapjaiban befolyásolja az offline hálózatok működését, ezért könnyen átlépheti, illetve megkerülheti, az egy vagy több centrumból irányított, hagymaszerkezetben elképzelt „imaginárius közösségek” és politikai identitások hatalmi hierarchiáit.

Az online hálózatok sajátossága az is, hogy a teret összesűríti, nincsenek határok, melyek megakadályoznák az áramlások terét, ami köré társadalmi (nemzeti) identitások építhetők. Az online virtuális terébe való átköltözés az időfogalmat, annak percepcióját is megváltoztatja: az áramlások ideje a pillanat „egyidejűségét” (real time) idézi, míg a digitális lábnyomok az „örökkévalóságot” (Dessewffy Tibor). A társadalmak szerkezeti megosztottsága már nemcsak generációs különbségekként él, hanem ezzel párhuzamosan az online térben, hogy az ott jelen nem levőkről ne is szóljunk, az egyáltalán megjelenő „digitális bevándorlók” és a „digitális bennszülöttek” – jellemzően fiatalabb generáció tagjai – törésvonala mentén is. Ahogy a – jellemzően az idősebb generáció – offline valóságából nem látszik és föl nem fogható, ami a jelzett módon (is) megváltozott online térben történik, éppen úgy azok a múltbéli kommunikációs sémák és tartalmak, melyekkel az online lakókat – jellemzően a fiatalabb generáció –, a jellemzően idősebb generációs politikusok megszólítani igyekeznek, értelmezhetetlenek. A hálózati nemzetépítés többek között ezt a paradox helyzetet kell(ene) orvosolja és egyben a ma teljesen aszimmetrikus magyar-magyar viszonyokat kiegyensúlyozottabbá tegye. Kérdés, hogy kezdeményezi-e az új magyar kormányzat ezt proaktív külhoni és szomszédsági politikával, vagy kivár míg a határontúliak megvívják a maguk politikai harcát a maguk „rendszerváltásáért”?

A nemzeti/nemzetiségi identitás hálózati átépítése végső soron kommunikációs kérdés, ezért meglátásom szerint a generatív nyelv az új identitás-struktúrában központi helyet foglal majd el, azért is, mert a MI jórészt a generatív nyelvi modellekre épít. A magyar nyelv az online térben is képes identitástermelő és nagy közösségeket integráló hálózati tényezőként megjelenni és működni, ezt elősegíteni komoly kihívás és feladat.