„Minél inkább Orbán felé fordulnak az erdélyi magyarok, annál távolabb kerülnek a transzilvanizmustól”

Románia december elsején az 1918-as egyesülést ünnepli, azt a történelmi pillanatot, amikor Erdély Romániához került. A hivatalos narratíva ezt a napot a nemzeti egység és beteljesedés szimbólumaként kezeli, csakhogy a száz év utáni valóság jóval bonyolultabb: a központosított állam a régiók sajátosságait gyakran figyelmen kívül hagyta, a kisebbségi közösségek kulturális tereit beszűkítette, és Erdély sokszínűségét sokszor díszletként, nem pedig élő tapasztalatként kezeli.

Éppen ezért erős kontrasztot jelent, hogy ma, ugyanebben az Erdélyben román értelmiségiek és civilek hoztak létre egy olyan mozgalmat, amely épp az ellenkező irányba néz: a regionalizáció, a transzilvanizmus és a kulturális soknyelvűség felé.

A TEUS – Transilvania Noastră, Erdélyünk, Unser Siebenbürgen – 2023 januárjában alakult, és ma az egyetlen olyan transzilvanista civil kezdeményezés, amely románok, magyarok és más kisebbségek együttműködésére épül. A mozgalom egyik legismertebb arca Tudor Duică, aki a közösségi médiában több mint huszonötezer követőnek mutatja be három nyelven Erdély kulturális örökségét, és olyan történeteket hoz felszínre, amelyeket a román állam sokszor elfelejt megőrizni.

Duică nemcsak épületeket, mesterségeket és hagyományokat ismertet, hanem azt a világlátást is, amely szerint Erdély akkor lehet sikeres, ha lakói megismerik, megértik, elfogadják egymást. Ezzel a szemlélettel beszélgettünk vele december elsején: arról, hogy lehet-e másként élni Erdélyben, és arról is, miért ilyen nehéz megvalósítani a regionalizációt.

Az interjú egyik legerősebb állítása szerint a regionalizáció fő akadálya nem csak Bukarest centralizmusa. A magyar közösség saját politikai reflexei is gátolják.
Az RMDSZ évtizedek óta a biztos bukaresti jelenlétre építi stratégiáját, a Fidesz pedig erős lojalitási hálót épített ki Erdélyben. Duică szerint emiatt sok magyar választó attól tart, hogy egy transzilvanista mozgalom gyengítené az érdekképviseletét, és inkább ragaszkodnak a megszokott struktúrához, még akkor is, ha az valójában gátolja a valódi önkormányzatiság kialakulását.

Ezekről a feszültségekről, a transzilvanizmus esélyeiről és az együttélés realitásáról beszélgettünk.

A legkézenfekvőbb változás az lenne, hogy végre saját történelmét tanulná, nem egy Bukarestből írt, részben propagandisztikus verziót. Erdély múltját ma Romániában szinte senki nem ismeri: a románok nagy része mindössze néhány traumatikus epizódot tud felmondani – a szilágysági vérengzések Észak-Erdély visszacsatolása után, Horthy katonáinak randalírozásai román településeken –, és azt a narratívát, hogy a magyarok évszázadokig elnyomták a román jobbágyokat. A valóság sokkal összetettebb, de ezt nem tanította és nem tanítja senki.

A román állam – tudatosan vagy sem – a magyarellenességre építette fel a saját legitimációja egy részét. Ez a reflex maradt meg máig, és mind a román politika, mind a magyar pártpolitika rájátszik: az RMDSZ is erre építi a „ha nem minket választotok, nem véd meg senki” típusú üzeneteit. És ebben részben igazuk is van, de közben fenntartják azt a feszültséget, amelyből politikai tőkét lehet kovácsolni.

Pontosan. Ha nem a magyar értelmiség vagy az RMDSZ mutat példát, akkor hogyan várjuk el ugyanezt a románoktól? A román társadalom élhet regionalizáció nélkül, mert többségben van. A kisebbségeknek és a határvidékeknek lenne létkérdés. De a magyar politikai elit nem meri feladni azt a status quót, amely biztonságos helyet ad neki Bukarestben.

A valóság az, hogy az erdélyi magyar társadalom egy része ugyanúgy belemerevedett a saját politikai törzsi logikáiba, mint a román társadalom a nacionalizmusba. A Fidesz–RMDSZ-tengely pedig még inkább kiélezi ezt.

Az RMDSZ több mint harminc éve ugyanazzal a logikával működik: Bukarestben alkudozni, pozíciót tartani, és a közösség számára apró, de biztos nyereségeket elérni. Ebben a rendszerben a radikálisabb gondolatok – mint a regionalizáció vagy akár a transzilvanizmus – kockázatnak számítanak, mert felboríthatják az évtizedes egyensúlyt. A biztonság fontosabb lett, mint a jövő.

Aztán nem szabad megfeledkeznünk a Fidesz hatásáról. A Fidesz politikai gépezete az elmúlt tíz évben az erdélyi magyar közösség jelentős részét saját kampánylogikájába integrálta. Nemcsak a kettős állampolgársággal és a szavazati joggal, hanem a médián, a támogatási rendszeren és a kulturális programokon keresztül is. Így sok erdélyi magyar számára a lojalitás már teljesen mást jelent, nem a transzilvanizmus eszméje az, ami őket vezérli, nem Erdélyhez vagy a helyi érdekképviselethez kötődnek leginkább, hanem Budapesthez. Ez érzelmileg érthető, politikailag azonban bénító: a Fidesz rendszere alapvetően szuverenista és centralista, tehát logikai alapon is ellentétes a regionalizáció eszméjével.

Amúgy ez a Budapesthez való igazodás a román transzilvanisták szemében érthetetlen és megmagyarázhatatlan. Sok erdélyi román, aki szimpatizál a mozgalmunkkal, szóvá tette egy-egy találkozón, hogy úgy látják, a magyarság egyre jobban elszigeteli magát Erdélyben, mert a „Budapesthez igazodók” feladják identitásukat.

Aztán nem kell megfeledkezni azokról a románokról sem, akik azt hiszik, hogy a regionalizáció a magyarok projektje Erdély elvételére, vagy azokról a magyarokról, akik úgy látják, hogy a transzilvanizmus „román trükk” a magyarok beolvasztására. Ezek abszurditások, mégis élnek. És amíg ezek élnek, addig az RMDSZ-nek mindig könnyebb lesz a saját választóiban erősíteni az etnikai félelmeket, mint kilépni a komfortzónából és támogatni egy modern, decentralizált Erdély gondolatát.

Ezért lenne óriási jelentősége annak, ha az RMDSZ vagy a magyar értelmiség számottevő része végre kimondaná: Erdély jövője a közös önrendelkezésben van, nem a régi félelmekben. Akkor a román társadalomban is felbátorodhatnának azok, akik ma csak csendben merik mondani, hogy a centralizmus fojtogat, és hogy Erdély mást igényel, mint a Regát vagy Moldva.

Mindig multikulturális közegben éltem. Gyerekként Nagyváradon, aztán Marosvásárhelyen, majd ’74-től Kolozsváron, ahol akkoriban jóval erősebb volt a magyar közösség jelenléte, mint most. Szóval az, hogy transzilvanistának tartom magam, senkinek sem kellett volna meglepetés legyen.

Amit sokan mégis különösnek látnak, az az, hogy félig oltyán vagyok. A „Duică” név nem tipikus erdélyi név, Kolozsváron rajtam kívül nem is viseli más. Ez sok embert megzavar: „hogy engedhetem meg magamnak, hogy transzilvanista legyek, ha a felmenőim nem innen valók?”. De én sosem így közelítettem meg a kérdést.

Nem gondolom, hogy bárki azért lehetne vagy nem lehetne erdélyi, mert három generáció óta ott vannak az ősei a temetőben. És azt sem értem, miért kellene büszkének lennünk arra, hogy véletlenül románnak, magyarnak vagy erdélyinek születünk. Az identitás szerintem nem büszkeség, hanem felelősség.

Azt, hogy az ember ahhoz a közeghez tartozik, amelyben felnőtt. Engem a gyerekkorom formált: a szomszédban egy görög család lakott, voltak zsidó osztálytársaim, természetes volt, hogy mindenki magyarul is beszél. Apám is beszélte a nyelvet.

És ott volt a sport. A hetvenes években a nagyváradi vízilabda csapat – ahova én is jártam – jelentős része magyarokból állt. Ebben a közegben egyszerűen nem tudtál „csak” román lenni. A többnyelvűség, a kulturális sokszínűség volt a normalitás.

Még ma is, ha külföldről hazajövök, és meghallom a magyart, az az érzésem, hogy hazaértem. A román nyelv persze mindenhol ott van, de a kisebbségi nyelvek azok, amelyekről rögtön tudom: itthon vagyok.

Mindig érdekelt a történelem és a földrajz. Ha tudtam volna, hogy Ceaușescu rendszere összeomlik, biztos nem lettem volna mérnök; valószínűleg a humán pályát választom. Végül mérnök lettem, de a történelem iránti szenvedély megmaradt, és rengeteg könyvet, tanulmányt olvastam össze.

Szerencsém van, mert több történész, régész, nyelvész barátom van, akik irányt mutatnak, mit érdemes kutatni. Ők maguk ritkán jutnak el a szélesebb közönséghez, mert a tudományos munkájukra koncentrálnak. Így aztán rám maradt ez a szerep: megmutatni az embereknek azt az Erdélyt, amelyben ők is élnek, csak nem látnak.

Amikor rájöttem, hogy rengeteg más etnikumhoz tartozó ember – románok, magyarok, szászok, zsidók – ugyanúgy rezonál ezekre a témákra. A posztok köré lassan közösség szerveződött. Így lett belőle az a gondolat, hogy szükség lenne egy transzilvanista egyesületre is.

Nem mi találtuk fel a transzilvanizmust, még csak nem is Sabin Gherman, aki évek óta beszél erről. Kós Károly transzilvanista kiáltványa óta sokan próbálták megfogalmazni, mit jelent együtt élni Erdélyben úgy, hogy ez az együttélés ne egy birodalmi központból, hanem a régió saját tapasztalataiból nőjön ki. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején új hulláma indult el: a Provincia körül szerveződő román és magyar értelmiségiek egy ideig életben tartották ezt a diskurzust. Ők voltak az elsők, akik nyíltan kimondták, hogy Erdélynek saját politikai és kulturális logikája van, és ezt nem szabad elnyomni.

De a politikai klíma akkor még túl zárt volt, az ország erősen centralizált maradt, és az értelmiség egy része lassan visszavonult ebből. Kolozsváron akkor épp a magyarellenességéről híres Gheorghe Funar polgármester lehetetlenített el mindenféle interetnikus párbeszédet.

A transzilvanizmust ma már nem elsősorban akadémikusok vagy közéleti figurák viszik előre. Mi egy alulról építkező mozgalom vagyunk: olyan embereké, akik Erdélyben élnek, érzik a mindennapok szintjén a centralizáció terheit, és egyszerűen jobban szeretnének élni. A TEUS gerincét is ők adják.

Persze vannak fontos kivételek – például Bakk Miklós, aki a régió egyik legnagyobb hatású gondolkodója, és a TEUS egyik alapító tagja. Néhány hozzá hasonló értelmiségi sokat segít irányt mutatni.

De a mozgalom ma nem tőlük függ. A transzilvanizmus ma azért él, mert a hétköznapi emberek nem hajlandók lemondani arról a gondolatról, hogy Erdély lehet más. Hogy lehet nyugodtabb, tisztességesebb, több kultúrát tisztelő, kevésbé ideges világ, mint amit Bukarestből ráerőltetnek.

A nacionalista elit valóban így látja. Pedig a transzilvanizmus nem etnikai összeolvadást jelent, hanem egy olyan közös erdélyi keretet, amelyben minden közösség – román, magyar, szász, zsidó – megőrzi a saját kultúráját.

Erdély lényege éppen ez a rétegzettség: vallások, nyelvek, hagyományok egymás mellett. Európában alig van még egy hely, ahol ennyi templom, ennyi felekezet fér meg egy faluban. Ez nem konfliktusforrás, hanem erőforrás. A transzilvanizmus ennek a közös otthonnak a tudatosítása. Nem függetlenség, nem elszakadás, hanem decentralizáció és együttélés.

Amikor valaki Svájcot emlegeti mint mintát, mindig elmondom: az ott működő kantonrendszer itt sosem működhetett volna. Jászi Oszkár volt az, aki 1918-ban felvetette, hogy Erdélyt kantonokra kellene osztani, de hogyan képzeld ezt el a Mezőségen vagy a Kalotaszegen? Ezek nem homogén területek. A falvak szinte mindenütt kevertek: románok, magyarok, régen szászok is, egymás mellett, összeszövődve.

Erdélynek éppen ez az alapanyaga. Nem egyszerű, jól elkülönült egymás mellett élés, hanem a különböző etnikumok valósággal egymásba szövődve éltek. Nézd meg a templomokat: egy faluban két-három felekezet van, máshol négy-öt is. Ilyet nem találsz sem Szlovákiában, sem Lengyelországban, sem Ausztriában. Ott legfeljebb két templom van. Itt viszont a sokféleség a norma.

És a hétköznapi emberek jól kijönnek egymással. A konfliktusok mindig felülről jönnek: politikai beszédekből, vagy sajnos sokszor az egyházi hierarchiából. Gondolj csak arra, amikor ortodox papok nyíltan kampányoltak különböző nacionalista projektek mellett, legutóbb éppen a 2024-es elnökválasztáskor tolták Georgescunak a kampányát, nagyon is nyíltan. Ilyen helyzetben persze, hogy sokak szemében a transzilvanizmus szeparatizmusnak tűnik.

Ez az egyik legnagyobb félreértés. Amint kimondod a „regionalizáció” vagy „autonómia” szót, sokan rögtön azt hallják: függetlenség, elszakadás. A székelyföldi autonómia pedig sok román szemében már istenkáromlás.

Pedig az autonómia nem szeparatizmus. A székelyek teljesen jogosan érzik, hogy szükségük van valamiféle garanciára, hiszen évtizedek óta erős politikai és kulturális nyomás alatt élnek. Én úgy látom, hogy a Székely Nemzeti Tanács például nagyon komoly munkát végez. Csak éppen a román politikai diskurzus ezt már önmagában gyanúsnak minősíti.

A transzilvanizmus ezzel szemben nem akar elszakadni, csak egy működőbb, decentralizáltabb Romániát szeretne. De amíg az „autonómia” szóhoz reflexből hozzáragasztják az „árulás” bélyegét, addig nagyon nehéz erről racionálisan beszélni.

Ha őszinték vagyunk, Erdélyben semmi nem indokolja a sovinizmust. A történelemben – a mítoszokkal szemben – egészen elenyésző számban voltak valós, dokumentált erőszakos konfliktusok a románok és magyarok között. Nyolc-kilencszáz év együttélés alatt az emberek többnyire békében éltek egymás mellett. A problémák akkor kezdődtek, amikor megjelent a modern nacionalizmus, és mindenki elkezdte úgy kezelni 1848-at, 1918-at vagy Trianont, mintha tegnap történtek volna.

Ez a történelemhez való beteg viszony. Ha valaki ma úgy beszél 1848-ról, mintha öt perccel ezelőtt történt volna, az már nem történelem, hanem terápiahiány.

A birodalmak – az oszmán is, az osztrák is – sokkal több teret engedtek a helyi közösségeknek, mint a mai nemzetállamok. Ezért lehetett Erdélyben ilyen elképesztően sokféle vallás, kultúra, intézmény, egymásra épülve.

Ezt a sokszínűséget ma is az egyszerű emberek őrzik. A román és a magyar ember tökéletesen kijön egymással. A konfliktus mindig felülről jön: politikusoktól vagy a papságtól. Gondolj csak arra, amikor ortodox papok százai álltak be nacionalista kampányok mögé. Ebben a közegben nem csoda, hogy sokan a transzilvanizmust szeparatizmusnak látják.

Pedig amiről mi beszélünk, az teljesen összhangban van a román alkotmánnyal. Nincs szó elszakadásról, nincs szó függetlenségről. Erdély lakosságának hetven százaléka román – milyen függetlenségről beszélhetnénk egyáltalán? A regionalizáció románok nélkül értelmezhetetlen. És főleg románoktól kellene kiindulnia.

Vegyük sorra. A magyarok nem engedik el az RMDSZ-t, félnek, hogy képviselet nélkül maradnak. A románok meg reflexből gyanakszanak, hogy a magyarok valójában valami hátsó szándékot rejtegetnek. Így hiába támogatna mindenki elvben nagyobb helyi autonómiát vagy decentralizációt, amikor intézményesíteni kellene, mindenki megtorpan.

Mi már tíz éve próbáljuk megszervezni a mozgalmat. Több tízezer ember támogatja azt, amit csinálunk, de amikor arra kerül a sor, hogy tényleg építsünk egy politikai erőt, akkor mindenki visszahúzódik. Pár száz tagdíjfizetőből nem lehet regionális pártot csinálni. Így a politikai eredmény egyenlő a nullával.

Közben meg itt van a paradoxon: az erdélyi magyarok többsége Orbán Viktorra szavaz, miközben autonómiát szeretne Erdélyben. Csakhogy Orbán Viktor rendszere – a maga szuverenizmusával és illiberális struktúrájával – soha nem fogja támogatni a regionalizációt sem Romániában, sem máshol Kelet-Európában. A szuverenizmus centralizál. A regionalizáció decentralizál. A kettő egymás ellentéte.

Ezt sokan nem látják be. És amikor mi kimondjuk, akkor a Fidesz felé erősen kötődő magyarok egy része megsértődik, és kész, árulók vagyunk, „román ügynökök”, szekusok, amit akarsz. Pedig nem mi zártunk ki senkit, ők zárják ki magukat, amikor egy magyarországi politikai projektet helyeznek az erdélyi valóság fölé.

Az igazság az, hogy ha a kelet-európai országok Orbán modellje felé csúsznak, akkor a regionalizáció ügyének vége. Csak egy erős Európai Unióban van bármilyen esély arra, hogy Erdélyt egyszer régióként ismerjék el, valós hatáskörökkel.

Ha nem lesz európai keret, akkor marad a jelenlegi román centralizmus. És az a struktúra egy az egyben az 1918 utáni francia modellt másolja, amit egyébként még Franciaország is meghaladott azóta. Mi itt ragadtunk a múltban.

Ez a nagy tragédiája Erdélynek: két közösség, amelyik gyakorlatilag ugyanazt szeretné – nagyobb önrendelkezést, helyi döntéseket, élhetőbb adminisztrációt –, mégsem képes összefogni, mert mindenki a saját félelmei foglya. És amíg ez így van, addig a transzilvanizmus kulturális projekt marad, nem politikai erő.

A mozgalom ma már saját lendülettel fut. Tízezrek tudják, miről beszélünk, és sok ember fejében sikerült teljesen átírni a transzilvanizmus fogalmát. Van néhány ismerősöm, akik tíz éve még ferde szemmel néztek rám, ma meg mosolyogva kezet fognak. Erdélyben a legtöbb elutasítás nem rosszindulatból fakad, hanem egyszerű tudáshiányból. Az emberek nem értik, hogyan működik az együttélés, nem tudják, mit jelentenek a körülöttük élő kisebbségek. Senki nem magyarázta el nekik.

Ezért követik a Facebook-oldalamat is olyan sokan. Ott nincs etnikai rangsor: magyar, zsidó, szász, örmény – mindenki ugyanannyira része Erdélynek. Engem tényleg nem érdekel, hogy ki milyen nyelven beszél, vagy melyik templomba jár. Az érdekel, hogy ugyanazok a mindennapi vágyaik legyenek: boldogulás, béke, jó bor, és a képesség arra, hogy az ember úgy beszéljen a saját közössége történetéről, hogy közben nem gyűlöletet generál.

A román történelemoktatásnak óriási a felelőssége. A kommunizmus idején egy nacionalista, torzított történetképet erőltettek az emberekre: hősiesített figurákkal, elhallgatott fejezetekkel, hogy legyen egy egységesítő mítosz. 1918 után ez bizonyos szempontból érthető volt, hiszen a politikusok egyik pillanatról a másikra kaptak egy kétszer akkora országot, benne hatalmas kisebbségi arányokkal. Fogódzókat kerestek, amelyekkel a különböző régiókat – Erdélyt, a Regátot, Moldvát – valahogy egy szimbolikus térbe lehetett terelni. A vallási különbségek is óriásiak voltak, a görögkatolikus erdélyi világ teljesen idegen volt sokak számára. A végeredményt látjuk: a görögkatolikus egyházat szétverték, és bár ma újra létezik, sosem lesz már az a súlya, ami évszázadokig volt.

A vallási különbségek azonban ma már sokkal kevésbé számítanak, a politikai berendezkedés viszont továbbra is a múlt foglya. Még mindig az 1968-as megyerendszer szerint élünk, ami már rég nem aktuális, és lehetne sokkal hatékonyabb és a történelmi hagyományokhoz is igazodó rendszerünk, de nem vagyunk képesek meglépni ezt.

A rendszer nem engedné organikusan növekedni. Lehet próbálkozni, de könnyen elszigetelődhetsz, mint Dan Mașca Marosvásárhelyen: tiszteletre méltó munka, de politikailag zárvány. A nacionalista diskurzus állandó nyomása alatt nehéz nagyot építeni. És ne kerteljünk: a román állam – ha nem is nyíltan – következetesen fenntartja ezt a feszültséget, mert politikai érdek, hogy a román és a magyar közösség ne találjon közös platformot.

Ha létrejönne egy erős regionális párt, amelyet románok és magyarok együtt támogatnak, és elérné az ötszázalékos küszöböt, az alapjaiban rengetné meg a centralista struktúrát. Nem lehetetlen, de nagyon veszélyes lenne a hatalom számára.

És azt is látni kell, hogy az RMDSZ-nek is megvan a maga érdeke. Sok politikusuk magánemberként támogatná a regionalizációt vagy akár a székelyföldi autonómiát, de a túlélésük Bukaresttől függ, ezért igazodniuk kell a központi logikához. Az RMDSZ politikai viszonya a Fidesszel pedig teljesen érthető ebben a keretben: mindkét oldalnak a központosított, szuverenista logika az alapja, és ez a logika óhatatlanul szembemegy minden regionalista törekvéssel.

Először is tisztában kell lenni azzal, hogy valódi regionalizációt csak alkotmánymódosítással lehet bevezetni. Lehet megyéket összevonni, lehet apróbb reformokat csinálni, de ha a jelenlegi megyei rendszert régiós szintre akarod cserélni, ahhoz a Parlament hatvan százalékának támogatása kell. Ez nagyon nehéz, nagyon lassú folyamat. Lengyelország például két-három éves politikai konszenzussal hozta létre a vajdaságokat. Nálunk elképzelhetetlen lenne.

A magyar és román közélet más tempóban gondolkodik, és sokszor másképp látja az ország térképét is. A moldvai regionalisták például kiváló munkát végeztek: geográfusok, közgazdászok, történészek számolták ki, hogyan lehetne fenntartható, életképes régiókat kialakítani. Bemutattam a könyvüket Kolozsváron is, százak kapták kézhez, és nagyon világosan látszik belőle: a történelmi régiókat kell alapul venni. Erdély, Partium, Bánság, Moldva, Havasalföld, Dobrudzsa – ezek nem véletlenül léteztek. Egy régiónak identitása is kell legyen, nem csak GDP-je.

A régiós modellhez az infrastruktúrát és a gazdasági hálózatokat is igazítani kell. Egy működő régió Európában általában hárommillió lakos körül kezd stabil lenni. Nézd meg Olaszországot: Trentino–Dél-Tirol sem független állam, mégis autonómia van, működik, és a helyiek otthon érzik magukat benne. Ez a modell működhetne itt is. A Székelyföld területi autonómiája pedig teljesen összeegyeztethető egy egységes állammal. Olaszország és Spanyolország is egységes állam, mégis vannak autonóm régióik. Sőt Franciaország is régiókban gondolkodik már.

A szuverenista, nacionalista diskurzusok miatt. Pedig Európában a régiókra épül a jövő: a Bánság nyugodtan együttműködhet a szerbiai Bánáttal, Nagyvárad Debrecennel. A régiók lényege, hogy nem akadályozzák, hanem kiegészítik az államot.

Erdélyben a legtöbben – románok és magyarok egyaránt – ezt a modellt szeretnék. Csakhogy a Kárpátokon túl a történelmi régiók fogalmát már sokkal nehezebben értik. Ha egy székelyföldi faluban elmagyarázod, mit jelent a regionalizáció, mindenki érteni fogja. Ha ugyanezt teszed Olténiában, nagy eséllyel ki sem tudod fejteni, mert a reflexek erősebbek.

A gond az, hogy ehhez politikai akarat is kellene. Minimum két-három évnyi konszenzus a nagy pártok között. És azt is látni kell: Moldván és Erdélyen kívül Romániában nincsenek valódi regionális törekvések. Dobrogea ébredezik ugyan, de kisebbségei már alig vannak, a Bánság valamikor erős identitással rendelkezett, de mára gyakorlatilag beolvadt Erdélybe. A többi régiónak nincs önképe, regionális identitása. Ezért is nehéz országos reformot képzelni.

A probléma nem a két közösség között van, hanem a két információs buborék között. A magyar közösségnek természetes módon van saját iskolája, egyháza, médiája. Nem azért, mert szeparatisták, hanem mert történelmi, régi, erős kultúrájuk van. A magyar középkori és modern kultúra a régióban évszázadokon át a legfejlettebb volt, ugyanígy a szász is. Ebből a románok rengeteget profitáltak – nyelvben, közigazgatásban, városi kultúrában, építészetben.

Erdély pont attól különleges, hogy itt valódi kölcsönhatás volt. A román kultúra sok szempontból balkáni gyökerű, a magyar és szász kultúra nyugati. Ez a találkozás azonban nem gyengítette, hanem erősítette Erdély karakterét. A baj ott van, ahol ezt valaki versennyé akarja tenni. És ez visszavezet az alapproblémához: ahol nincs valós tudás, ott félelem lesz. A félelemből pedig centralizáció. Ez tartja vissza a regionalizációt is.

Mert egyszerű válaszokat kínál egy bonyolult valóságra. És főleg azért, mert az emberek nagy része nem radikális, csak dühös. A parlamenti pártok korrupciója és a mindennapi élet egyre nehezebbé válás, egyszerű ügyintézések lehetetlensége – emiatt menekülnek sokan AUR-hoz. Ez nem ideológiáról szól, hanem a választók kiábrándultságáról. Ez ugyanaz a szavazótábor, amely 20–25 éve a Nagy Románia Pártra szavazott. Most az AUR-ra szavaz. A rendszer ellen szavaznak, nem a rendszer alternatívájára.

Igen. Erdélyben a hétköznapi emberek között nincs valódi konfliktus. A román és a magyar ember együtt dolgozik, együtt él, együtt épít falut, várost. A baj a fejekben és a politikai reflexekben van, nem a mindennapokban.

És amit még fontos kimondani: a románok történelmileg rengeteget nyertek azzal, hogy magyarok és szászok mellett éltek. A városias kultúra, az oktatás, a nyugati típusú adminisztráció, a gazdasági minták – mindez úgy épült be, hogy nem kellett hozzá háború vagy erőszak. Ez egy organikus együttélés eredménye volt, és ezért fejlődhetett jobban a román társadalom Erdélyben, mint máshol.

Ez nem szégyen, hanem tény. És nem kisebbít senkit. A közös múltat nem versenyként kell nézni, hanem erőforrásként. Az erdélyi együttélés nem veszély, hanem lehetőség, a regionalizáció nem szeparatizmus, hanem észszerűség, a gyűlöletből senki nem épít országot, a tudásból és a nyitottságból viszont igen.

És bár ma kevesen vagyunk, akik így látjuk, azt hiszem, mégis ez a helyes irány. Picit olyan, mint a kínai vízcsepp: lassan halad, de nyomot hagy. És egyszer talán áttöri a követ.