Bölöni, a polgár

A filmet Bölöni László megnyerő, kulturált, megbízható, munkás, visszafogott egyénisége tartja össze. Az utóbbi jelzőt úgy értem, hogy Bölöni nem bálványozza önmagát. Abból a jelenetből, amelyben elmeséli, hol mindenütt vannak a trófeái (Marosvásárhelyen, Budapesten, Nizzában), kiderül, hogy büszke mindarra, amit elért, de különben folyton az „őrületet” emlegeti, és szemlátomást fontosabbnak tartja, hogy szenvedéllyel teszi, amit tesz, mint azt, hogy önmaga szobrát faragja. Nem az a célom – mondja –, hogy különféle győzelmeket arassak: akkor vagyok nyugodt, amikor tudom, hogy aznap mindent megadtam, amit megadhattam. És még akkor sem, mert az agyam jár tovább.

Jellemző, amikor Petr Čech elmeséli, hogy ha lazításként fociztak az edzés után, akkor mindenki lazításként élte meg, kivéve Bölönit, aki úgy játszott, mint 1986-ban Sevillában. „Isten őrizz, hogy veszítsen” – mondja Čech nevetve.

Bölöni mindenkivel beszélget, senkivel nem durva vagy arrogáns: a Marosvásárhelyről váratlanul Franciaországba látogató úrral sem, az árusokkal sem a sarki kisboltban, akik felismerik és a kezét szorongatják. Nagyon szép, amikor zöld hajjal jelenik meg a Sporting edzőjeként. Vagy amikor 98 éves édesanyjáról beszél, sok szeretettel, de kevés pátosszal.

Remek anekdota a Miodrag Belodedici-é: söprögető lévén, Stoica és Bölöni játszottak előtte, akik a legtöbb labdát megszűrték, és közben sárosak is lettek, ezért ő olykor szándékosan beletörülte a kezét a sárba, hogy rajta is látsszék, mennyit küszködött.

Nagyon szépen, kulturáltan beszél Zakariás Klára is, aki a karrierjét áldozta fel a férje pályafutásáért. Szomorúan mondja, hogy az unokák már franciák lesznek, noha Eszter lányuk magyarul beszél velük: minden franciául történik körülöttük.

A stílus érződik mindkét emberen, Bölöni Lászlón és Zakariás Klárán egyaránt. Bölöni mindig elegáns, választékos, értelmes, higgadt. Jóval több, mint egy világhírű focista. Többek között az is látszik ebből a filmből, hogy semmi szüksége rá, hogy egy kormány holdudvarához tartozzék. Ő egy igazi polgár, akinek csak akkor nyugodt az álma, ha mindent megtett, amit megtehetett, és akit nem a hatalom érdekel, hanem a szenvedélye – talán erről is szól a címlapra kiemelt mozdulat a felemelt jobb mutatóujjal. Elsősorban önmagát figyelmezteti.

Kollarik Tamás és Szabó Attila filmje lassan, kiéneklősen kezdődik. A Bölöni-fiúk édesanyjának marosvásárhelyi lakásán vagyunk, ott van a címszereplő bátyja is. A családról mesélnek, édesapjukról, a gyerekkorukról. Aztán következik a foci, a csapatok, a válogatott – Kovács István két évig kihagyta, nehogy a magyarok ellen kelljen játszania –, a Steaua, Sevilla, Franciaország, az edzősködés. Megjelenik Silviu Lung, Gabi Balint, Pițurcă, Lăcătuș, Valentin Ceaușescu, aki a csapatot támogatta, Duckadam, Tudorel Stoica, Quaresma, Hugo Viana, Cristiano Ronaldo leánytestvére (ő maga nyilván túl nagy sztár egy ilyen filmhez. Egykori edzője szerényebb és nagyobb ember).

Hirtelen aztán minden felgyorsul, és őrült iramban jönnek az alcímek, azaz a különböző városok, ahol Bölöni edzőként dolgozott. Mindegyikről egy-egy nyilatkozat, és már rohannak is tovább. Bölöni összetartja a filmet, de a rendezők nem találtak egy fonalat, amely végig vezetne bennünket ezen a színvonalas életen.