Amikor egyre több

Eltűnt egy barátom.

Remélem, holnapra megkerül, de nagyon megdöbbentett a hír. A lánya – aki lányomnak, Ágotának volt osztálytársa – posztolta románul. „A dispărut tatăl meu” – ez a bejegyzés első mondata, és óhatatlanul gyomorszájon vágja az embert.

„Talán alkohol befolyása alatt áll” – írta, és ez nagy probléma az életemben. Valamikor lektoráltam egy kötetet Az alkoholizmus – betegség? címmel, abban olvastam, hogy egy ember sok évtizednyi önmegtartóztatás után egy pohár pezsgőt ivott a lánya esküvőjén, és menthetetlenül visszaesett. Nekem vannak némi emlékeim erről a betegségről, és naponta találkozom velük. Sok megértésre, empátiára, akár bölcsességre van szükség ahhoz, hogy az ember megértsen valakit, aki ennek a szenvedélynek a rabja, hiszen az alkohol teljesen kiforgathat magadból, s másnap még te sem hiszed el, hogy ki voltál. De hol a másnap?

Mint minden szenvedélybetegség, a reménytelenséggé váló remény betegsége ez is. Azért iszol, mert úgy könnyebbnek tűnik, amíg aztán annyira nehéz nem lesz, hogy akkor meg azért iszol, mert nem is könnyű másként. Ördögi kör ez, és még annál is súlyosabb, hiszen ez a szóösszetétel már közhellyé változott.

Az élet pedig úgy van kitalálva, hogy akkor is szereted az alkoholistát, ha pokollá tette az életedet; vagy ha mégsem szereted, akkor is közöd van hozzá, nem bírsz szabadulni tőle. Egy ember mindig több, mint a fátyolos tekintet, a lötyögő nadrág, a verejtékező arc, az ostoba vigyor: mindenképpen belelátsz a fájdalmaiba és a lényébe, megérted, hogy szeret és hogyan szenved, olykor még azt is, miért.

Egyszer, még amikor a lányaink osztálytársak voltak, némi puhatolózást követően megkeresett. Beszélgetni kezdtünk, de bizonyára nem reagáltam jól, vagy valamit másként mondtam, megsérülhetett. Barátok maradtunk, mégis úgy érzem, rejtőzködött előttem.

Szurkolok neki, mert mindentől megszabadulhatunk, magunktól azonban a legkevésbé.