Legyetek büszkék a tulipános mosóporra. Válasz-féle Keszthelyi András dicsőítő írására

„… ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret”.

Apologetika, hálátlan műfaj

Nem tudom mi motiválta Keszthelyi Andrást, hogy billentyűre kelljen, belső vagy külső volt-e a motivációja, (megrendelték és megfizették volna?) mindenesetre az apologetika nem hálás műfaj, pejoratív értelmében a politikai védbeszéd, mely aktuális témát céloz, egyenesen zsenáns. Azután azt sem igazán értem, hogy ez az Erdélyben (Romániában) érdekes témában írt apológia, miért került a 24.hu magyarországi portál fizetős részére fel, amit nyilvánvalóan kevés itteni magyar olvas.

Különösen nem egyszerű hitvédelmet elkövetni, amikor populista módra, nincs dogma, vagy politikai filozófia, elnöki program sincs, amit megvédeni. Hanem csak a populista narratívák, olcsó marketingfogások, a propaganda tarka egyvelege van fölerősítve, egy hosszantartó és feszült kampányban. Olyan hitet megvédeni, mely nincs is nem kis kihívás, még egy gyakorlott spin doctor-nak sem, és még úgy sem, ha a szavazatmaximálás és aztán a dicsőítő szöveg érdekében elvonatkoztat attól, hogy egy kisebbségi szavazóbázisról, politikai közösségről beszél.

Nem célom sem a személyeskedés, sem pedig a magasról kioktató szólamok visszafordítása.

Keszthelyi András öt részben reflektál és dicséri a Fidesz-fiókpártnak a közelmúltban zajlott elnök-választási kampányban tanúsított teljesítményét, ezért gyorsan végigszaladok és lényegében igyekszem cáfolni a fölhozott érveit:

1. Téves házifeladat

Cinikusan szólva, Keszthelyi András írása alapján úgy tűnik, mintha azt állítaná: „a fiókpárt döntéshozóinak még a s@ggében is fej van”, hiszen annyira ügyesen benézték a jelöltet, hogy egy teljesen elhibázott, eredménytelen kampány után mégis büszkék rá. Várták a mennybemenetelt – csak épp az elmaradt.

De legyünk komolyak, semmilyen valós érv nem volt és azóta sincs Crin Antonescu hazahívása, az ízléstelenségig való „megkampányolása” mellett, de előrelátható bukása sem adhat okot semmiféle büszkeségre. Aztán utóbb azzal magyarázni, hogy a fiókpárt az egyetlen volt, aki „elvégezte házi feladatát”, hát több, mint kínos, ugyanis Antonescu éppen feleannyi szavazatot kapott, a szerző által említett megyékben, mint Nicușor Dan a második fordulóban. Valóban sikeresen megvezettek sokakat a politikai kampánnyal, de hogy erre büszkének kellene lenniük, az fölöttébb problémás dolog.

A közvélemény-kutatásokra fogni a hiba eredetét ismét csak kínos tévedés, ti. – máshol részletesebben is kifejtettem – a romániai közvélemény-kutatások alapból kétes értékűek. Azok, amelyekre szerző utal némelyike „csupán” 10-15%-al „tévesztette el” a valós szavazati arányokat. Nem tudom a fiókpárt cégje(i) mit mért (vajon honnan ismerős, hogy a közpénzen rendelt mérések eredményei titkosak?), de itt egy általánosabb probléma is fölmerül, mégpedig a populista politizálás és kampányolás viszonya a közvéleményhez: a szondamánia. Ha nincsenek elvek, nincs kampányetika, akkor az egész procedúra – és ne feledjük a posztmodern, állandósult kampány a jellemzője a politikai szcénának immár nálunk is –, akkor a kampány teljességgel kiszolgáltatott a közvélemény-kutatások igencsak kétes eredményeinek, mint itt is történt. Azután meg az a fölháborító eljárás is következik, hogy egy erőteljes, olykor gyűlöletbeszéddel, fake news-ökkel és konteókkal tarkított kampányt követően, megmérik a propaganda hatékonyságát (tracking polls) és „apró csúsztatással” büszkén jelentik, hogy „ők ismerik a társadalmat”, azt, hogy mit akarnak a népek.

2. Egy, csak egy helikopter van, s annak proxypártja

A „libsizés”, bár egyáltalán nem elegáns diskurzus, de végső soron, szíve joga Keszthelyi Andrásnak – no, meg bizonyára szeretne a jövőben is kampányguru-szerepet kapni az itteni „Kis-Illiberáliában” is –, viszont. Téves premisszákból, a logika elemi szabályai szerint, csak téves következtetések vonhatók le, márpedig szerző kiemelt kiindulópontja igencsak problémás. Én még soha nem hallottam – és szerző bár egy icipici idézettel, vagy utalással megírhatta volna honnan veszi –, hogy az itteni magyarságot bárki is „csak fasiszta tömeg”-nek titulálta volna, de a „lerománozás” is egy régebbi toposz (leginkább, a fölvezetőben büszkén vállalt kolozsváriság egyik kellemetlen emléke lehet?), és nem aktuális.

Aztán bármilyen hihetetlennek tűnik, Keszthelyi ugyanazt az álérvet görgeti, amit a fiókpárt szakértői (ki, kitől tanulhatta?), hogy ti. az erdélyi magyarság tradicionalizmusa azonos lenne a politikai konzervativizmussal, különösen az alt-right szélsőséges narratíváival – cáfolatát hosszan kifejtettem nemrég, itt: „És hova álljanak a romániai magyarok?”, Mozgó Világ, 2023/7-8, 162-173 old. Szerző a tradicionalizmust, mutatis mutandis, most éppen a vallásosságot bornírt módon, dogmatikus/formális értelmezésével próbálja helyettesíteni, és konzervativizmussá maszkírozni, nem tudni honnan vett, statisztikai adatokat fölvetve. Egy dolgot felejt el, hogy az erdélyi magyarságra nagyon is jellemző az, amit néha jóféle szociológiai mérésekben kérdésként (Likert-skálába ágyazva) szoktak föltenni, és ami világosan jelzi: a legtöbb erdélyi magyar „a maga módján vallásos”.

Különös, sőt minden valóságalapot nélkülöz szerző azon fejtegetése, mely szerint a magyar kormánypárt „megtanulta a leckét”, felfogta, hogy az erdélyi magyarság „soha nem szerette, ha Budapestről mondják meg nekik, hogy mi a helyes”. A helyzet ezzel szemben az, hogy a Fidesz és Orbán úgy értette meg ezt a dolgot, hogy egyfelől egész pályás populista (egyre inkább szélsőjobbos) letámadást indított az erdélyi magyarság közvetlen foglyul ejtéséért (leginkább a könnyített állampolgárság és szavazati jog segítette ebben), egyszerűen átnyúlt a proxypárt feje fölött és közvetlenül – többek között az itteni média bedarálásával – szállta meg az erdélyi magyar fejeket és lelkeket; aztán olyan 2014 magasságában sikerült a proxypártot is teljesen megszállni, vazallusává tenni, anyagiakért kiszolgáltatni.

3. Márpedig a civilek

Nehéz eldönteni, hogy mára a Fidesz-fiókpárt elsősorban a román pártokrácia, a patronális demokrácia (amit erre fele elnagyoltan neveznek „a rendszernek”), vagy pedig a magyarországi patronális autokrácia része, véleményem szerint egyszerre a kettő: politikai szkizofrénia. Amit jól megmutatott egyfelől, hogy az illiberális magyar rendszer részeként, sőt vazallusaként, Orbán tusnádi beszéde miatt kényszerült kilépni a kormányból Kelemen. Pontosabban azért, mert a pártelnök nem határolódott el Orbán rasszista-gyanús kijelentéseitől. Másfelől az is tény, hogy a fiókpárt államelnök-jelöltet „szállított” a koalíciónak Crin Antonescu személyében, a pártokrácia mainstream pártjainak, „a rendszer” számára, és a kampányhajrában a legharsányabban, deep-fake fotók forgalmazásáig menően, támadta Nicușor Dant. Némiképp paradox módon viszont, ez a szkizofrén helyzet, a kétfelé kommunikálás, a mindenféle felelősség elhárítását ugyancsak támogatja, segíti, hogy a párt következmények nélküli maradjon. Esetünkben az az Elena Lasconi, akitől a hamis fotók származtak, mellyel Dant minősíthetetlen módon támadták, politikai következményekkel járt, ugyanis a hölgy kikerült a politikából. Míg a fiókpárt – elsősorban annak szóvivője – maradt, sőt melldöngető módon nyilatkozgat és az újonnan megválasztott elnökkel készített selfiekkel illusztrálja újdonsült lojalitását.

Azt állítja szerző, hogy a második fordulós kampányban vezérszerepe volt a fiókpártnak, hát ez egyáltalán nem így volt. Egyfelől ugyanis a párt csak a rendszeren belülről üzenhetett volna, ha nem veszi át Orbánnak a Simionra buzdító attitűdjét/üzenetét. Márpedig a rendszeren belülre pozicionálva nem lett volna lehetséges Nicușor Dan sikere, akit a román, a magyar és a moldovai civilek juttattak elnöki pozícióba. A győzelem a leginkább annak köszönhető, hogy távol tartotta magát a „rendszertől” és nem hallgatott a pártkoalíció szirénhangjaira, és értelemszerűen a „szuverenistákra”, illetve a magyar fiókpártéra sem. Hogy a civil mozgósítás számított azt a magyar kisebbségre vetítve az is bizonyítja, hogy végül kétszer annyi magyar szavazatot kapott Dan, mint Antonescu az első fordulóban nagyságrendekkel nagyobb részvétel mellett.

4. Rugalmas populizmus

Igaza van Keszthelyinek, hogy a fiókpárt az első fordulót követően, viszonylag gyorsan átállt Dan mellé – „a întors armele”, azaz „megfordította fegyvereit” –, nem tudom ki vádolta ennek ellenkezőjével. Olyannyira, hogy elfelejtette Budapestet előzetesen megkérdezni és így jött a tihanyi Orbán-beszólás, csakhogy. Rögtön elkezdte a negatív kampányt, Simionnal riogatni, de egy jó szót sem szólt a progresszív és liberális független jelöltről. A látványtechnika vonalán, azaz vizuálisan egyetlen figyelemreméltó dolgot követett el Kelemen pártja, a Fidesz STOP-os (annyi már a gyűlöletkeltésre alkalmas személy, alapértelmezetten, persze Soros, /az „S” és az „o” betűket ki sem kellett satírozni/, és Brüsszel, és EU, és Ukrajna, hogy nem is tudom már hirtelen, hogy éppen kit és mit kell azonnal leállítani, ki és mi ellen kell harcolni, éppen kit és mit kell gyűlölni) plakátjára ráírták a Simion nevét, oszt jónapot. (plakát) Azt sem tartom kizártnak, hogy a fiókpárt stoppos plakátja találkozott – nem a műtőasztalon, csak a Fidesz érdekeltségű nyomdában – a Simionnak nyomtatott választási szórólapokkal, a rugalmas illiberalizmus szigorú épülésére.

5. A teljes vezérkar Budapestre megy vallomást tenni

A büszkeségre Keszthelyi szerint, okot adó ötödik kitétellel kapcsolatban csak annyit: nehéz gazsulálás közben kritikát megfogalmazni, illetve a vazallusnak a kenyeret adó kezet megmarni nem ajánlatos. Orbán visszakozásáról csak annyit, hogy mint kiderült azért Simion reklámcéduláit Fidesz-közeli nyomdában még kinyomtatták. Mint ahogy a választást követően a fiókpárt testületileg utazott Budapestre újabb hűbéri eskütételre, a „keresztapa” gyűrűjét ünnepélyesen nyálazni, felemelő volt látni.

A populista ész dicsérete

Akármelyik definícióját tekintjük mérvadónak, a populizmus általános jellemvonása a szakértelem mellőzése – adott esetben egyenesen üldözése, mint ami Magyarországon és újabban a trumpista Amerikában is történik –, az alt-right populizmus a tudományos világképet vallási-misztikus összeesküvés-elméletekre igyekszik váltani (jó példa erre a hirtelen népszerűvé lett Călin Georgescu narratívái), s mint látható, sok esetben sikerrel. Messzire vezetne ennek részletes kifejtése, hic et nunc, viszont azt gondolom, hogy Keszthelyi András szövege éppen arra tesz kísérletet, hogy a populista, etikátlan és lényegében tartalmatlan politikai cselekvést, a populista politizálást áltudományos fejtegetéssel megvédje, illetve legitimálja. Reménytelen vállalkozás, hiszen a populizmus maga a tudományos világkép leépítésére, de legalábbis marginalizálására játszik, alternatív-tényekre és posztigazságokra (hazugságokra), konteókra épít és közben mindvégig kamuzik. Keszthelyi úgy elemez, hogy közben maga is a populista politikai stílus foglyává lesz, utolsó mondata iskolapéldája a szektáns gondolkodásmódnak: aki neki ellentmondana az „…semmit sem tud: sem történelemről, sem Erdélyről, sem a kampányokról”.

Kampányetika, politikai marketingszemlélet kisebbségi helyzetben

A politikai marketingszemlélet és gyakorlat mögött az az egyszerű, és mindent egybevetve téves megállapítás áll, hogy a politikusokat és pártokat éppen úgy lehet és kell becsomagolni, felcímkézni majd eladni, mint a mosóport. A szemléletet fel lehet cicomázni, „tudományosnak tűnő” csillámport szórni rá – ezt művelői meg is teszik –, attól még az alapállás nem változik: a politikai marketing „hatékonyságának” az etikus magatartás csak árt. Nem szőrözni, azaz erkölcsi kifogásokat emelni kell, hanem csak nyomni a sódert, a hazugságözön lehetőleg naphosszat folyjék, lehetőleg minden csatornán, hadd örvendezzék az úri közönség, a kommentariátus. Az a gond, hogy mára, különösen a populizmus globalizálódásával (főként annak széljobb változata miatt), a pártok az etikus magatartás rovására, túl sok teret engednek olyan kampányguruknak, akik legitimitását nem tudományos ismereteik, hanem gátlástalanságuk, jó esetben is csupán megvezető tehetségük adja. A politikai marketingesek „rábeszélőgépek”, függetlenül a politika céljától, ideológiától, projektektől stb., folyton tartalomtól független „csomagolástechnikai” megoldásokkal jönnek, és egyenesen megvetik az etikus (értsd akár racionális, hiteles meggyőzésen alapuló) kampányolást. Ahogy mondani szokás „a kibicnek semmi nem drága”, ez esetben viszont egyenesen pártprogramokba és stratégiákba szólnak bele avatatlan politikai marketingesek, PR szakértők, mindenféle reális kontroll nélkül. Lehet, hogy ún. kampányguruk, illetve politikai PR szakértők (bullshit job) nélkül jobb lenne a világ? Vagy ahogy Arthur Finkelstein dixit: „Meg akartam változtatni a világot. Sikerült. Rosszabbá tettem.”

A korrekt kisebbségi politizálás legfontosabb szövetségese, nem a dagadó hübrisz, hanem a tudományosan megalapozott tudás, a politikai marketing pedig jószerével inkompatibilis ezzel. Sajátos helyzetünkben, amikor a rövidtáv egyben hosszútáv, hiszen időnk és a népesség, akire a politizálás irányul vészesen fogy, az állandó és totális kampányolás a kisebbség egyetlen problémáját sem oldja meg, sőt szaporítja azokat. Nemcsak a közpolitikák szintjén, hanem általában a politizálás egész stílusát illetően a tudományos tudás lehet a mérvadó. Ebben a helyzetben a szakértői igyekezet a tudástranszferre kell, hogy irányuljon, arra, hogy a tapasztalati tudást és a tudományos tudást integrálja és átfordítsa szakértői tudássá, ami a politikát megalapozhatja. Nem spin doctorokra, hanem tudós és hiteles szakértőkre van fölöttébb nagy szükség – bátran nevezhetjük értelmiségieknek őket –, akik morális tudással és főleg tartással is rendelkeznek

Dicséretes eredmény, hogy végre valahára, az azóta Brüsszelbe visszaköltözött, Crin Antonescu románul vásárolt Diószegi kenyeret Sepsiszentgyörgyön, legyetek rá büszkék (és mondanám ”bátorak)!