Két-három elnökválasztás román módra 3.: A civil társadalom önvédelmi reflexének aktivizálódása

A szavazói radikalizálódás valójában tavaly nyáron–ősszel kapcsolt nagyobb sebességre, amikor is a tisztán paranoid típusú politikai stílust megjelenítő Călin Georgescu, addig alig ismert, illetve mért jelölt végzett az élen, a szavazatok 22,4%-át (2.120.401 szavazat) megszerezve. George Simion akkor 13,5%-ot (1.281.325 szavazat) kapott, így ketten együtt az összesen leadott voksok mintegy 36%-át szerezték meg, ezzel szemben a centrista populista pártok jelöltjei összesen 31,6%-ot (nagyjából 3 millió szavazatot) kaptak. Az Elena Lasconira, illetve Mircea Geonăra leadott voksokat nem számolom a mainstream patronális demokrácia szavazataihoz, mert azon kívül pozicionáltak, illetve más a hátterük.

Az első forduló elkaszálása után indult meg a széljobb felé orientált földcsuszamlásszerű radikalizálódás – egyfelől, mert az Alkotmánybíróság döntését sikerült az elégedetlenkedők számára mozgósító erőként kommunikálni a „vissza az első fordulót” követelő tüntetésekkel és online kampányokkal. Sikerült Georgescu szavazóit Simion táborába átorientálni, és ugyanakkor a többi széljobb formációtól további szavazókat elvonzani.

Hosszú kifejtést igényelne, de fontos itt legalább megemlíteni, hogy a Georgescu, majd Simion mögött álló és mobilizáló intézményi struktúra és „kampánystáb” nem pártalapú volt (még az AUR is csak kisebb mértékben volt kovácsa elnökjelöltje sikerének), hanem a Román Ortodox Egyház rejtett intézményi kerete és egyes megszólaló képviselői, akik különösen vidéken, kevésbé iskolázott és gyakran szegénységben élő választók szemében igencsak hiteles propagandát voltak képesek kifejteni.

A képhez tartozik az a frusztrált és elégedetlen, mintegy 3,5 milliós tömeg is, amely 2018-ban igennel szavazott az ortodox egyház által kezdeményezett, a „tradicionális családot” követelő (valójában homofób) érvénytelen népszavazáson. Ez a tömeg nem maradt csupán egy ad hoc, egyszeri alkalommal fellépő, majd szétszéledő arctalan szavazói bázisnak, hanem az egyházak révén megőrizte mozgósíthatóságát, melegen tartotta a népszavazás témáját, sőt bizonyos értelemben revanst követelt és ígért az akkori kudarcért.

Akkor nemcsak a román ortodox egyház, hanem a magyar kisebbség egyházai és papjai is felléptek az LMBTQ, illetve általában minden szexuális kisebbség jogai ellen, és kampányoltak az igen szavazatok mellett a népszavazáson. Fontos előzmény ez, ha meg akarjuk érteni, miért szavaztak az itteni magyarok jelentős számban Georgescura – illetve miért szavaztak volna rá egy esetleges tavalyi második fordulóban –, és miért illették rosszallóan (gyakran nyomdafestéket nem tűrő hangnemben) Lasconit, a szexuális kisebbségek pártján álló jelöltet.

A megismételt elnökválasztás első fordulójának eredménye ugyanazt az elmélyülő válságot mutatta meg – a patronális demokrácia centrista pártjainak agonizálásával –, amelyet a tavaly ősszel tartott és utóbb elkaszált első forduló már egyszer kifejezett. Ezért is hatott meglepőnek, hogy az első fordulót megnyerő nacionalista–szuverenista jelölt mégsem ülhetett be az elnöki székbe.

Nicușor Dan az első fordulós sikerét nagyrészt annak köszönhette, hogy a többi jelölt – elsősorban Crin Antonescu – politikailag hiteltelen, legitimitáshiányos szereplőként lépett fel, és képtelennek bizonyult elhárítani a patronális rendszer jelölti besorolását. Nem tudta mozgósítani a magyar szavazókat, és nem tudta megszerezni azok magas arányú támogatását még pártja segítségével sem. Fontos tényező volt az is, hogy a PSD szavazói megoszlottak, és egy jelentős részük Victor Pontát támogatta. Az eredmények tükrében világosan látszik, hogy a nagyvárosok – Bukarest, Kolozsvár, Temesvár, Iași – képzettebb szavazói is elmentek voksolni, és Nicușor Danra adták le szavazatukat, miután ő a civilekhez fordult, és sikerrel mozgósította őket.

Többféle magyarázata lehetséges a végkifejletnek. Magam két dolgot tartok különösen fontosnak és elemzésre érdemesnek, melyek ráadásul egymáshoz is szorosan kapcsolódnak.

• a) Egyfelől a két forduló közötti civil fellépést, példátlan mozgósítást, amely jórészt egyfajta erőteljesen megnyilvánuló önvédelmi reflexként futott végig az egész társadalmon – különösen a fiatalabb, városiasabb, magasabban iskolázott körökben, akik az eddigi választásokon rendszerint passzívabbak voltak.
• b) Másfelől pedig ennek következményeként a szavazóbázis metamorfózisát a második fordulóra.

Mindkét tényező esetében külön is érdemes kitérni arra, hogy a romániai magyar szavazatok jelentősége látványosan megnőtt. Nem tévedés azt mondani, hogy a kisebbségi magyarság lett a „királycsináló” – ennek pedig hosszabb távon is pozitív hatása lehet.

Ugyanis ez a szerep politikai emancipációs tényezőként értelmezhető, és egyben közeledést hozhat az esetlegesen újjáéledő román politikai mezőnybe való integrálódás felé is.

Nem mellékes szál az sem – és erre lentebb még visszatérek –, hogy az erdélyi magyar szavazók ezzel a döntésükkel mintegy bejelentették az igényüket az önálló politikai akaratképzésre a magyarországi illiberális rendszerrel szemben. Egy plurálisabb és egyúttal inkluzívabb erdélyi magyar politikai mezőny kiépítése felé mozdultak el.

a) A civil reflex: a társadalom önvédelme a széljobb ellen

Tagadhatatlan, hogy a szuverenista tábor (hátterében az orosz putyinista és amerikai MAGA-pártiak támogatásával) elhibázott kampányt folytatott a második fordulót megelőzően. Többek között azért, mert jelöltje beképzeltté vált, kiengedett, és biztosra vette győzelmét. Nem állta a sarat a közvitákon, ezért menekülőre fogta, képtelen volt megszólítani a táborán kívüli, illetve új szavazókat (erre még visszatérek), ami nagyban segítette a független jelöltet. Ennek hátterében az elhibázott közvélemény-kutatások is szerepet kaphattak. A dolog lényegét ez aligha változtatja meg: a civil társadalom, a kisebbségek, az első szavazók, illetve a városi értelmiségiek mozgósulása hozta meg a győzelmet az esélytelenként beállított független jelölt számára – és ez mellett igyekszem érvelni a következőkben.

Miután a megismételt elnökválasztás első fordulójában a patronális politikai osztály másodszori bukásával azonmód levitézlett, a hatalom visszaszármazott a szavazópolgárokhoz. Ekkor lett igazán jelentősége a vox populinak, és lehetett átérezni a „választás fenségét”. Ennek alapja a népfelség – „E szép magyar szóban benne foglaltatik a főhatalomra való diszkrét utalás… és benne van az a finom különbség is, amely nyelvünkben a felség és a fenség szavak között húzódik” (Szentpéteri Nagy Richárd: A választás fensége, 2021).

Az alulról jövő, sőt a fennálló politikai viszonyokkal ellentétes legitimitás lehetősége sejlett föl. Nem a pártokrácia formális szabályait követték, hanem valóban a józan eszüket használva, a közjó újradefiniálását és alulról jövő legitimálását tekintették feladatuknak a szereplők. Nicușor Dan és stábja a második forduló előtt sikeresen kialakította azt a mintázatot, azt a polarizációt, amelyben bigott hitelvek vetélkednek a józan ésszel – miközben az Európa-barát diskurzust tette meg a józan ész kritériumává, szemben a szuverenista Európa-ellenességgel.

Tennem kell itt egy kitérőt, már csak azért is, mert a „józan ész” ebben a kontextusban egyáltalán nem azt jelenti, amit Kelemen Hunor és tanácsadói próbáltak ráhúzni. Amikor a Kelemenre való szavazást a józan ész termékeként próbálták eladni („Győzzön a józan ész!” – hirdették úton-útfélen), valójában a valódi józan ész ellenében cselekedtek. A józan ész ugyanis egyszerre pragmatikus is: egy esélytelenre adott szavazat nem praktikus, még ha van is etnikai szimbolikus üzenete. A józan ész az esélyesre leadott, tehát hasznos szavazatokat preferálja – jelen esetben egy olyan jelöltre való voksolást, aki eséllyel juthat a második fordulóba, vagy akár meg is nyerheti a választást.

Ha a józan ész politikai megnyilvánulását szeretnénk megérteni, induljunk ki abból, hogy a józan ész egyfajta „kulturális rendszer”, melynek állításai közvetlenül a tapasztalatból származnak – azaz nem reflektáltak. Viszonyítási alapjuk sem a vallási típusú kinyilatkoztatások, sem a tudomány módszerei, sem a morális szenvedély. „A józan ész maga az élet, dióhéjban. A világ a hivatkozási alap” – írja Clifford Geertz egy 1953-as tanulmányában.

Hozzátenném, hogy a józan ész (common sense), a közérdek és a közjó (common good) elképzelése, minden politikai latolgatás hátterében ott kell(ene) álljon. Éppen ezzel mennek szembe azok a paranoid, fake news-ökre és konteókra alapozott, kompromisszumot nem ismerő, megveszekedett és mantraszerűen ismételgetett politikai stílusok, amelyek Romániában is megerősödni látszanak.

Ott, ahol nincs jól artikulált politikai élet, sem strukturált politikai mezőny – ahol nincsenek működő ideológiai doktrínák vagy fókuszált közpolitikai projektek –, ott a józan ész maradhat a végső eligazító szempont.

Egy ilyen történelmi fordulóponton Thomas Paine, az amerikai függetlenségi mozgalom egyik értelmi vezetője, 1776-ban Common Sense (Józan ész) címmel adta ki híres kiáltványát, amely végül forrásul szolgált a Függetlenségi Nyilatkozathoz. Ebben olyan „észszerű érveket” sorakoztat fel, amelyeket a köznapi emberek és politikusok egyaránt racionális és meggondolandó – sőt végső – érveknek tekinthettek.

Ebben az értelemben gondolom úgy, hogy a patronális politikai mezőny és a kihívóként fellépő autokratikus széljobb előretörése közepette érdemes volt aktiválni, fölébreszteni tetszhalott álmából az öntudatos polgárokat, és a józan észre apellálni. Nicușor Dan a racionális józan észre és a közérdekre való hivatkozást – összhangban korrupcióellenes politikai programjával – a „Tisztességes Romániát!” jelszóval mozgósította, és sikeres volt.

A győztes kampánystratégia legfontosabb eleme az volt, hogy miután az elnökjelölt és tanácsadói világosan felismerték: nem lehet a centrista patronális pártokra alapozva, azokba beállva elnökválasztást nyerni, a civil társadalomra építettek. Nem alkudoztak a pártokkal – sőt, tudatosan távol tartották magukat azok szirénhangjaitól –, hanem közvetlenül a szavazókhoz, a „néphez” fordultak. A választást egyfajta népszavazássá formálták az EU-pártiság kérdésében – arra alapozva, hogy korábbi népszavazások és megbízható közvélemény-kutatások szerint a román polgárok túlnyomó többsége EU-párti. A kérdés tehát az lett: merre tartson Románia a jövőben?

b) A választói fordulat: új bázis, új irány

Az eredeti és a megismételt elnökválasztás között eltelt hat hónapban a széljobb és rendszerellenes – az Alkotmánybíróságot és döntését démonizáló – folyamatos kampány megtette a hatását, hiszen Simion az első fordulóban fölülteljesített, hozta az eredetileg Georgescura adott szavazatok mellett, saját korábbi voksait és továbbiakat is, eljutva 41%-ig. Ehhez aztán csak további 5%-ot tudott hozzáadni, főleg a külföldön szavazók voksaival. Amivel viszont sem ő sem tanácsadói nem számoltak az volt, hogy az Európa-barát független jelölt átalakítja a szavazói bázist, olyanokat szólít meg és mozgósít, akik rendszerint passzívak maradnak a választásokon, végül is a civil társadalmat, ami eldöntheti a játszmát.

Az eredmények, a választási statisztikák világosan kirajzolják a szavazóbázisnak a második fordulóra előállt metamorfózisát, ami elsősorban azt eredményezte, hogy a részvétel több mint 2 millióval nőtt meg (2.069.967 – mintegy 18%-al), a második fordulóra. Azután nagyon fontos volt, hogy a független jelölt máskor passzív fiatalokat tudott megszólítani: a legfiatalabb (18-24 évesek) szavazók csoportja 24%-al lett magasabb, míg a 25-34 éveseké 20%-ot nőtt a második fordulóra, a 35-44-esek 19%, míg a 45-64-es korosztályé 17%, a legidősebbeké pedig csupán 10%-al növekedett. Lényegesen megnőtt az országban a városi szavazat-arány, összesen 23%-al, szemben a vidékiek 17%-os növekményével. (Ha valaki további részletekre kíváncsi Mircea Comșa kollégám nagyon jól és látványosan foglalta össze a statisztikákat és a két forduló eltérő szavazói profiljait a blogján).

Magam csak a független jelöltnek az erdélyi magyarok körében megmutatkozó szavazatnövekedésére hoznék illusztrációként néhány adatot. Megjegyezve, hogy nincsenek valós adatok a szavazók etnikai összetételéről, ezért valójában az ilyen számok csupán becslések, érdemes felfigyelni arra, hogy a pánik és fenyegetettségérzésből, a polgárok egymás mozgósításából, civil társadalmi föllépésből és részben a hirtelen irányt váltott párt szavára hallgatva mekkora növekményt ér el a független jelölt. Megszokott módon a magyar szavazatok statisztikáit a többségében magyarok, illetve nagy számban magyarok lakta megyék és városokra vetítve szoktuk illusztrálni, magam is így járok el, amikor összevetem az első és második forduló eredményeit egy táblázatban.

A Nicușor Danra leadott (többségében) magyar szavazatok alakulása a 2 fordulóban

A táblázat jól mutatja azt a drámai átalakulást, ami két hét alatt, esetenként akár 17-szeresére növelte a független jelöltre leadott, túlnyomó részt magyar szavazatok számát. Hargita megyében, vagy máshol 6,5-szeresére nőtt a szavazatok száma, illetve hatszor több voksot kapott Nicușor Dan például Kovászna megyében, és szinte ötször többet Maros megyében, az első fordulóhoz képest.

Annak bizonyítékaként, hogy a drámai fordulatot a civilek hozták – igaz, a nacionalista jelölttől való félelem ebben nyomósan közrejátszott – arra is érdemes felfigyelni, hogy az első fordulóban a Székelyföldön (Hargita, Kovászna, Maros), a végül győztes független jelölt csupán kevéssel több mint fél százezer szavazatot kapott (51.664), míg a pártok jelöltje, aki mellett a magyar párt megveszekedett kampányt folytatott, 193.830-at. A Crin Antonescura első fordulóban leadott (többségében) magyar pártszavazatok a második fordulóra szinte megduplázódtak (399.619) szavazatot jelentettek a független jelöltnek.

Azt, hogy a civil társadalom a kisebbségi magyarok esetében is kimozdult a megszokott komfortzónájából, és elment a független jelöltre szavazni, az is bizonyítja, hogy egyfelől a legtöbben nem éreztek semmiféle kognitív disszonanciát a párt pálfordulásával kapcsolatban, egyszerűen negligálták azt. Másfelől pedig csak minimális zavart okozott Orbán Viktor kampányintervenciója, mellyel George Simion mellett kiállt, ezt az üzenetet is mellőzték az erdélyi magyar szavazók, másik oldalról viszont minden bizonnyal a többség csak egyszeri hibaként, elszólásként értelmezte a szuverenista Simion melletti fölszólamlást.

Ha összegezni próbálnám mondandómat ezen a ponton, azt mondanám, hogy országosan a „józan ész” győzött a paranoid széljobbos politikai krédóval szemben. Illetve a kisebbségi magyarok esetében az öntudatos polgárok alternatívája kerekedett felül: közvetlen módon győzött a némiképp berezelt „józan ész”, zárójelbe téve a magyarországi sugallatot és a tévelygő itteni fiókpárt dadogásait, botladozásait is.

Nem vitás, hogy többféle Románia van, az ideológiai, sőt életmódbeli, kulturális és szociális világok alig is érintkeznek egymással, viszont az is fölsejlik, hogy az etnikai törésvonal kevésbé erős, mint eddig volt. A civil társadalom fölébredése – jószerint védekezésként, önvédelmi reflexből – igencsak pozitív fejlemény a jövő szempontjából. Ugyanis kiderült, hogy van még lehetőség a békés újrakezdésre, a politikai rendszer alapjaitól való újjáépítésére, a demokrácia, szabadság és jogállamiság megvédésére.

Ehhez az kellett, hogy a választásokat senki ne úgy tekintse, mint szokványos (párt)politikai gesztust, blazírt hatalomátruházást a politikusokra, hanem mint népszavazást (bázisdemokrácia), civil-, állampolgári aktust, amelyen hosszú idő után valóban stratégiai döntés születik.

(Az egyesítés lehetőségeiről az utolsó részben fogok elmélkedni.)

Az elemzés előző részei itt olvashatók:

• Két-három elnökválasztás román módra 1.
• Két-három elnökválasztás román módra 2.: A román politikai mezőnyről és annak bukásáról