Az év amelyik képtelen beindulni

Szögezzük le, egyelőre még nem a teljes gazdaság, hanem a kormányzás került válságba, a román államháztartás csődje fenyeget, mely azután egészen biztosan a gazdaságot is magával rántja, különösen a jelenlegi globális és európai kontextust tekintve. A cinikus és ignoráns kormány és a mögötte levő pártok a maguk felelőtlen balgaságában – hittek a téves közvéleménykutatási eredményeknek – merítették le a kincstárt a választási évben, a fedezet nélküli osztogatással, utánunk a vízözön felkiáltással, mely vízözön biztos eljövetelét idén januárra datálták, vagyis eddig tervezték a dínomdánomot.

Nem így lett, az elnökválasztás elkaszálása új helyzetet teremtett, nem lehet, pontosabban nincs, amit tovább osztogatni, még ígérgetni is tereh, jönnek a megszorítások. Az ezerszer fölemlegetett, de soha meg nem valósított államháztartási reform ezeregyszeri bejelentésén jogosan mosolyog, aki csak hallja; szakszervezetek (sic!) ébredeznek tetszhalott álmukból, melybe tavalyi (s azt megelőző) tivornyák szenderítették; viszont a választási szuperév megnyújtja 2024-et, melyet félévig nem követ „új év”(„Anul nou care n-a fost”), ezért ígérni a leginkább lidércálmokat, alt-right nacionalista paradicsomot, vagy „új obskurantista hadovát” – ahogy Anne Applebaum mondaná – , szigorúan oltásmentes túlvilágot és vízzel megüzent „szebb és főleg dicsőbb múltat” lehet (lásd még MAGA). És ezt is tette a meglepetésre első helyre befutott demagóg jelölt.

Valószínűleg fölrúgva a választási szabályokat, melyeket az Állandó Választási Hatóság a maguk idején elfelejtett érvényesíteni, de akinek vezetője továbbra is funkcióban (?) van. Azután az orosz hibridháborús mumust fölemlegetve az alkotmánybíróság érvénytelenített – és ez nem lényegtelen –, első körben csak szavazat-újraszámlálást rendelt el, azután a teljes választási procedúra megismétlését. Az eljárással kapcsolatban semmi sem világos és főként nem bizonyított, a nagyközönség számára biztosan nem. Úgyhogy innen indul az újabb elnökválasztási procedúra, a teljes bizonytalanság – megakadályozza-e az alkotmánybíróság, mely korábban másik jelölttel megtette, a minden létező konteót kimaxoló hamis váteszt abban, hogy újra induljon, vagy sem – és a kormányozhatatlanság égisze alatt.

Hadd jegyezzem meg itt, hogy a kormányzás nem azért került mostanra szemmel láthatóan mély válságba, mert ne lennének pártok mögötte, vagy parlamenti többség, és ne lennének miniszterek és miniszteraspiránsok, hanem mert, ahogy azt Michel Foucault mondaná a „governmentability”, a kormányozhatóság eszméje került veszélybe. Adminisztratív intézmények működésképtelenek, racionális, ergo kiszámítható politikáknak nyoma sincs, a közjó szolgálatának reflexszerű gyakorlása aligha jellemző, a bürokrácia öncélú és klienteláris túlméretezése, stb. nyomán a „kormányzás művészete” került válságba. Azáltal (is), hogy a választási osztogatás és a népszerűségvadászat volt az egyetlen raison d’etre-je a tavalyi kormányzásnak (ennek része volt, többek között, a közpénzek kampánycélokra való eltérítése az adminisztráció minden szintjén). A hitelvesztés szinte teljes, mert a félig-meddig (?) legitim módon meghosszabbított mandátummal regnáló elnökkel szembeni bizalom összeroskadt, akárcsak a kormányzat bizalmi indexe – és ezt a megítélést akarva-akaratlanul, viszont egyértelműen tovább hordozza az új-régi, frissen beiktatott, kormány is –, és ez a hitelvesztés napról napra egyre szélesebb rétegeket fordít a szélsőségesen jobboldali populista, „rendszerellenes”, pártok és jelöltek fele.

Nem hiszek a hazai közvélemény-kutatásoknak

A közvélemény-kutatás elhibázottsága nemcsak a nyilvánosságra kerülő eredmények hiteltelenségét eredményezi és így a választásokat befolyásoló, a tájékozódást segítő jellege csorbul, hanem, ami még fontosabb, megvezeti a megrendelőit is, akik kampánystratégiákat építenek a fake adatokra. Nyílt titok, hogy a nyilvánosságra hozott opinion pollok a „politikai fellépés eszközei” (ehhez még hozzáteszi Pierre Bourdieu, hogy „legfontosabb funkciója talán abban rejlik, hogy ránk kényszerítsen egy illúziót: nevezetesen, hogy létezik valamiféle közvélemény, mely nem más, mint egyéni vélemények egyszerű összege”), a kutatások „közvéleményt teremtenek”, akkor is, ha az valójában csak illúzió. A mérések nem nyilvános része még fontosabb is, mint ami bekerül a médiába, hiszen ezek alapján tervezik meg és irányítják kampányaikat a politikai pártok – mondjuk szegmentálják a választókat és jelölnek ki célcsoportokat, akiket aztán különféle üzenetekkel céloznak meg, prioritizálnak témákat, mozgósítanak –, illetve ezért is van megannyi elhibázott terv és félrement kampányfogás, rosszul kalibrált üzenet, ésatöbbi.

Mindent egybevetve a közvéleménykutatók tévedése több forrásból táplálkozik. Elsőként mondom, mert talán ez a legfontosabb, hogy a hazai közvéleménykutatások mintáit, illetve eredményeit nem lehet validálni, érvényesnek tekinteni, azon egyszerű oknál fogva, hogy az összehasonlításhoz használt statisztikai adatok a soha be nem fejezett népszámlálás statisztikai adataiból (2021) származnak. (Érdemes itt megjegyezni azt is, hogy – amint már a föntebb idézett Foucault fölvetette – a pontos népszámlálás minden kormányzás alapja, hiszen a kormányzás a népességet célozza, egy-egy ország állampolgárait, akikre a felségjog érvényes). Így a minták csak „hozzávetőlegesen reprezentatívak” és valójában csak az országban élőkre, illetve adott időszakban itthon tartózkodókra vonatkoznak. Azután Romániában minden magára adó párt közvélemény-kutató intézményt gründolt (ez máshol is ilyenformán működik), ezért a mérések erősen részrehajlók, nem véletlenül a pártok, a felkérők, a pénzelők elvárásainak felelnek meg, tudományos érvényük megkérdőjelezhető. Nincs itt a helye, hogy azokat a módszertani és eljárásbeli tényezőket is fölsoroljam, melyek mindegyike hibaforrás lehet (máshol részleteztem), legyen itt elég annyi, hogy protest szavazatokat igencsak nehéz mérni, hiszen ezeket elhallgatják, majd a szavazófülke magányában aktiválják (lásd még „szavazófülke-forradalom”). A közvéleménykutatások még akkor is tévedhetnek az előrejelzés terén, ha „békeidőket élnénk”, amikor a felvétel és esetünkben a választások közötti időben nem jelennek meg válságjelenségek. A tévedés még inkább előállhat, ha a nálunk kialakult politikai krízissel kapcsolatban próbálnánk meg predikciókat eszközölni. Eltiktokosodott világunkban az online lájkok megszámlálása inkább alapja lehet az előjelzésnek, mint az offline végzett felmérések.

A közvéleménykutatások célja politikai „erő-pozíció megerősítése” (Bourdieu) ehhez kapcsolható az a játszma, amelyet a koalíciós pártok (mindenekelőtt a PSD) indítottak a közös jelölt elfogadásával kapcsolatban.

Parasztvakítás, hogy közvéleménykutatási eredmények alapján fogják „megerősíteni és aktiválni” a közös jelöltet, mert ugyan mit is mérhetnének a közvéleménykutatók, amíg nem végleges és „reális” az elnök-jelöltek listája? Rá lehet(ne) kérdezni arra, hogy milyen profilú jelöltet kedvelnek, szavaznának meg a polgárok, viszont az igazi esélyei mindenik jelöltnek egymáshoz való összevetésben értelmezhető.

Nem beszélve arról, hogy kétfordulós választásról beszélünk, ezért méréskor a legfontosabb annak a szimulálása lenne, hogy a második fordulóba került jelöltpárok közül kit választanának, adott esetben, a polgárok, ismét csak azok, akik az országban a mérés idején elérhetők, miközben a diaszpóra komoly befolyással volt/van a választási eredményekre.

„Szuverenisták” vagy „européerek”

Sokan azt gondolnák, hogy a megnevezések, különösen a kollektív, vagy egy-egy csoportra vagy jelenségre ráaggatott, azután a köznapi szóhasználatban, főként a politika mindennapi nyelvezetében gyakran előforduló, ha úgy tetszik, önálló jelentéssel önálló életet kezdő kifejezések nem lényegesek, a politika alakulásában csak marginálisan szólnak bele annak alakulásába. Márpedig nem így van: a politikai pártok és holdudvaruk egyre inkább nyelvújító különítmények, meglehet, nem tudják, de teszik, amit Foucault jó ideje leírt: a hatalomért folytatott harc egyben a diskurzusok dominanciájáért, azok kisajátításáért folytatott szimbolikus harc, és szinte semmi más. Ebben a harcban új kifejezések vagy állandó jelzős szerkezetek, illetve régi jelentésüktől megfosztott és újakkal felruházott nyelvi formulák jelennek meg. A nyelvpolitikák, amihez kapcsolódnak az emlékezetpolitikák is, a politikai diskurzusok, ergo az uralmi rendszer egyre fontosabb kellékei még akkor is, ha a „népfenség” ezt nem tudatosítja. Észre kell vennünk azt is, hogy a nyelvújítási kísérletek a leginkább a szélsőjobboldalon működnek, ott, ahol „új Raszputyinok” jelentkeznek, hogy a sötétséget, az irracionálisat, a vallási okkultizmust, a tudományellenességet, a mindenféle fajta konteókat kiókumulálják és útjára indítsák. Elég összevetnünk – időbeli közelségük ezt lehetővé is teszi –, a trumpisták „színes” nyelvezetét, az olyan kifejezéseket, mint az alternatív tények, a poszt-igazságok a Joe Biden és környezete jól beágyazott, racionális, kiegyensúlyozott és jóideje bevett, de szürke szavaival szemben (ki is a konzervatív a mai Amerikában?). A regnáló magyar kormányfő és kamarillája már Trumpot megelőzve élt a sajátosan átértelmezett nyelvi készlet kialakításának technikájával (a polgár, a mi magyarok, a rezsicsökkentés, a háborúpártiságnak békepártisággá való átírása, a nemváltó műtét stb., stb.), úgyhogy egy új Victor Klemperernek lenne dolga leírni az aktuális magyar politikai diskurzus kifejezéseit, a NER-beszél fordulatait. Még megtévesztőbb és szintén a populista alt-right malmára hajtja a vizet, ha a „másik fél”, akár kritikai szándékkal, átveszi a szélsőjobbon megjelenő nyelvi formulákat.

A román politikai mezőnyben a nyelvújítási kísérletek viszonylag ritkák voltak a közelmúltban – esetleg a Ion Iliescu által a kilencvenes években hangoztatott „eredeti demokrácia” számít ilyen sokáig visszhangzó terminusnak, amivel tulajdonképpen a csonka, a nem minden elemében kiépült, liberális (fél)demokráciát nevezte át –, a szélsőjobb egy időre ki is szorult a parlamentből. A román politika nyelvezetére – és ezt a diskurzusok, a gyakran használt kifejezések jól tükrözik – egyfelől a két világháború közötti nyelvezet visszatelepítési kísérlete, másfelől az EU-nak való megfelelés (immáron többé-kevésbé bikkfa-) nyelvezetének a használata a jellemző.

A politika mindenkor a beszéd-cselekvés mezőnye, jó esetben viszont a politika nyelvezete metaforikus, azaz jelképesen, átvitt értelemben, de valós politikai/hatalmi/ideológiai viszonyokat fejez ki. A színház is így jár el, azért nézzük, mert tudjuk, hogy átvitt értelemben valós dolgokról szól, azokat jeleníti meg művészi eszközökkel. Közhely, hogy a politikai szcéna színházi porond, viszont a politika mára nem „olyan mint” a színház, hanem maga a „színház” (amit ráadásul tricksterek, szélhámosok adnak elő – Szakolczai Árpád), még jó, ha a forgatókönyvet nem a régi jó Caragiale-bácsi írja. Amit a politikusok játszanak, csak annyiban fejez ki gazdasági/politikai/társadalmi valóságot, mint a színdarabok, mint a drámák (sokszor csupán harmadosztályú dramolettek), melyeket előadnak. A tavalyi év végén karnevált játszottak a román (és nemcsak román) politikai szcénán és a felfordulás kulisszái, valamint étel-ital és egyéb frenetikusan elfogyasztott javak maradványai máig a színpadon vannak, és az előadók, úgyszintén. De ott vannak és aktiválni fogják azokat a régebbi kellékeket is, melyek végigkísérték a politikai mezőnyt az elmúlt évszázadban – na jó, ennek felében megváltozott formában – a „tartalom nélküli formák”, a „politicianism” (hozzávetőleg: politicking), az amorális, csupán saját haszonért folytatott politizálás. És jelen van, bevetésre készen a social media, úgy is, mint önnönmaga üzenete, rejtett algoritmusok gyűjtőhelye; az online igricek, és megvezetők, hasznos idióták és fizetett influenszerek, botok, trollok, valamint és nem utolsó sorban a borzasztó kommentariátus; a minden nemű és rangú bullshittelők siserehada.

Ebben a kontextusban kezdik a nyilvános beszédben egyre gyakrabban használni a populista alt-right számára jól csengő kifejezéseket. Mindenekelőtt a magukra aggatott „szuverenista” jelzőt, mely valójában az EU- és demokrácia-ellenességet takarja, illetve a „békepártiságot”, mely Putyin háborújának elfogadását, illetve támogatását jelenti. Felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy az elnökválasztáson két tábor méretkezik meg: a „szuverenisták” (izolacionisták, de nyugodtan mondhatjuk őket trumpistáknak, putyinistáknak, orbánistáknak, vagy szélsőjobboldali populistáknak is) és az „európéerek”, akik biza semmiféle újítást nem hoznak még a nevükkel sem. Az első csoporthoz tartozók közül Călin Georgescu a legnépszerűbb, viszont könnyen lehet, hogy az alkotmánybíróság megakadályozza az indulását a választáson, hiszen lényegében miatta számoltatták újra, s utána kaszálták el a novemberi választásokat. Ezen a térfélen korábban már egy másik jelölt, Diana Șoșoacă alkotmánybírósági piros lapot kapott és ott van persze a tartalékos erős ember, George Simion, akinek nacionalista-populista pártja számottevő eredményeket ért el a választásokon. A választóvonal a három jelölt között a putyinizmus első kézből való átvétele és propagálása (a Putyint külsőségekben, videóiban is majmoló Călin Georgescu és az orosz nagykövetség gyakori látogatója, Diana Șoșoacă), illetve annak via Budapesten keresztül való recepciója (ahogy azt George Simion maga elmondta). Ennél is tarkább és változékonyabb az európéer jelöltek hada: a feltételesen, vagy „egyelőre” jelölt (whatever this means…) Crin Antonescu (PSD-PNL-UDMR, sic!), Nicușor Dan (független), Elena Lasconi (USR), Daniel Funeriu (független) és a lista, minden bizonnyal, folytatódni fog.

Nehéz megjósolni, hogy mi történhet májusban, ha ugyan valóban akkor kerül sor a megismételt elnökválasztásra, ezért csak néhány megjegyzést fűzök ide a végére. Először a pártstruktúráról és a jelöltek mögött felsejlő politikai attitűdökről, valamint aktorokról. Valentin Naumescu politológus az elnökválasztás kontextusában háromosztatúnak mondja a román politikai mezőnyt: a hagyományos pártok Romániája, a rendszerellenes, szélsőséges és Nyugat-ellenes Románia, valamint a reformista (progresszív) és a Nyugat-barát Románia. Nos, magam a már föntebb megnevezett két versengő csoportot látom nekiveselkedni az egyszer csak megtartandó újbóli elnökválasztáson és a két csoport határai nem a politikai pártok határainak mentén formálódnak, hiszen a hagyományos politikai pártok legnagyobb problémája, hogy soha nem voltak azok, aminek magukat mondták/nevezték: a PSD soha nem volt szociál-demokrata, a PNL soha nem volt liberális (ugyan mitől lenne hagyományos szocdem képviselő Victor Ponta, vagy liberális Rareș Bogdan?). De mostanra már az sem meglepő, hogy a rommagyar szavazók jelentős része a román nacionalista és szélsőséges jelöltet támogatta volna, ha lett volna második forduló, vagy támogatja ezután is. Mérni szokták, hogy a romániai magyarság a magyarországi kormánypárti médiákat fogyasztja, de kiderült, hogy sokan a szektáns-nacionalista román tévéket is rendesen falják, onnan informálódnak! Az AUR sem klasszikus konzervatív, mint ahogy az SOS és a POT sem utalhatók semmiféle hagyományos politikai paletta valamely pólusára, végezetül pedig a kisebbségi magyar (fiók)párt etnikai-egységpárt jellegével áthangolja az egész mezőnyt.

Úgyhogy valójában a programok nélkül máris dübörgő kampányban két fél van (és sok jelölt). Azok, akik fenntartanák a status quo-t, folytatnák azt a trendet, mely az országot a politikai Nyugathoz kapcsolta; mely a legalacsonyabb szinten és az utolsó pillanatban teljesítette az acquis communautaire-t és csatlakoztatta Romániát az EU-hoz, valamint a NATO-hoz, miközben elszabotálta a liberális demokrácia intézményeinek tartalommal való feltöltését; többé-kevésbé európai nyelvezet mögé rejtette a klientúraépítést, a strukturális politikai korrupciót (lásd még szavazatvásárlások/átadások, amiből a rommagyar fiókpárt is derekasan kivette a részét), stb. Másfelől pedig a demokrácia (még ha csupán formálisan liberális demokrácia is) ellenségei, akik erőskezű patriarchát szeretnének az ország élén látni, aki mindenfajta tudománynak, progressziónak az ellensége, aki visszavezeti Romániát a két világháború közötti időszakba, ha nem a lidérces „dák világba”, egyfajta vallásos révületbe (amit, nem mellesleg, az ortodox egyház többé-kevésbé elvár és támogat).

Az tehát a kérdés, hogy visszafele van-e a jövő és nem csak az, hogy kell-e EU és NATO?

Azt sejtem, és többnyire igazolva is látom, hogy végső soron a széljobb sem akarja kivezetni az országot az EU-ból és a NATO-ból, és ennyiben magyarosan illiberális. Azt szeretnék elérni, amit Orbán szinte a legutóbbi időkig elért az EU intézményeivel szemben: megkopasztani a gazdag Nyugatot, ahogy lehet, és szabad prédaként, klienteláris rendszerben elosztani a szajrét. Szeretnének európai pénzen saját diktatúrát kiépíteni, mely azután az európai értékek és demokrácia ellen fordítható.

Későn ébredők ők, hiszen a politikai Nyugat egyre kisebb lelkesedéssel hagyja magát megvezetni és megsarcolni, ezt mostanra már a NER-vezérek is tapasztalják a szomszédban. Az is kérdéses viszont, hogy a langyos Európa-pártiság, a nyugati orientáció elég lesz-e megnyerni a választást? Mert miközben a csatlakozás óta a román pártok lábon aludtak bele a „nagy teljesítménybe”, hogy „mi Európa lettünk” (volna), az EU és a politikai Nyugat már nem a régi. Az a Nyugat (és a Trump-Musk páros föllépése nyomán maga a NATO is), amelyhez félálomban is lehetett közelíteni, vagy legalábbis azt megjátszani, már nem a régi, hiszen nemcsak külső támadások, hanem a belső ellenség is egyre inkább rágja, bomlasztja.

Nyugat-Európa még többé-kevésbé csendes, de a válság előhírnökei, a sötét felhők alatt roskadozik, maga is tanácstalan. Nem indul az új politikai év nemcsak nálunk, hanem máshol sem (válság van, és trükköznek, szabadságra vonulnak a hangadó politikusok), kivár, bizonytalan és nem tudja merre indulhatna.