Így keretezünk mi: szerkesztett valóságunk a Harley Davidsontól az ásványvízen át a napi hírekig

Vannak szavak, fogalmak, amiket sokféleképpen lehet és szoktak értelmezni, így van ez a keretezéssel is. Nemcsak a mindennapi életben használjuk több értelemben, hanem a társadalomtudományokon belül is sok helyen, sokféleképpen vizsgálják. Van, akinek a keretezés egyenlő a hazugsággal. Van, akinek a keretezés egy döntés, egy esemény, vagy a valóság bemutatásának és értelmezésének módja. Van, akinek a keretezés azt a módot jelenti ahogyan egy témáról beszél. De nézzünk néhány példát.

A kommunista Romániában az ásványvíz az a palackozott víz volt, ami enyhén pezsgett, mindenféle ásványianyag volt benne, és néha, kirándulás közben öt literes palackokba lehetett a kijelölt kútból tölteni. A mostani „lapos víz” egyszerűen a csapból folyt, és nyugodtan itták az emberek. Talán a palackozott víz az egyik, pénzügyileg legsikeresebb, keretezésként is felfogható valóságértelmezés.

A palackozott víz árusításának megjelenését vannak, akik az ásványvizek gyógyhatásának felfedezésével kötik össze a 17. századi Angliában. Egy német tudós, Johann Jacob Schweppe dolgozta ki azt az eljárást, amellyel szénsavas ásványvizet lehetett palackozni és 1792-ben Genfben meg is alapította a Schweppes céget. Nem vitatom az ásványvizek fontosságát, a sima palackozott vizek lényegét viszont sokszor nem látom, mert Európában és nemcsak, a vizet nyugodtan lehet a csapból inni.

Az 1903-ban alapított Harley-Davidson cég marketingstratégiája kezdetektől fogva a szabadság érzésére épített, amit a kultikusnak tekintett motorbicikli ad, reklámjaival keretezve a közösséget. A közösség, aki elvárásaival visszahatott a keretezésre. Az életérzés, amit a brand el akar adni, tekinthető a valóság egy keretezésének.

A gondolkozó ember és a társadalomtudós is, tudja, sejti, hogy a valóságot a maga teljességében biztos nem látja, annak csak egy részét kutatja, és sok mindent ő is egy kereten keresztül lát. Ezt a keretet sok helyről jött impulzusok alapján építjük fel, úgy, hogy tulajdonképpen nem is biztos tudatában vagyunk annak éppen mi történik.

Gondoljunk bele, azok a magyarok, akik Kolozsvár belvárosában laknak, mást látnak a városból, mint azok, akik a Monostoron, vagy az állomás környékén. Az, akinek azt mondják, gyere gyorsan és ne nézz arra, ez „csak egy hajléktalan”, akaratlanul is azt fogja megjegyezni, ez egy „rossz ember”, nem azt, hogy ezen segíteni kellene. Az, akinek a saját országában kiszámíthatóan adtak minden évben 13. nyugdíjat vagy fizetést, annak borzasztó, ha a gazdasági megszorítások miatt elveszik. Más országban élők viszont, nem értik, hogy egyáltalán miért járna az, vagy miért gond, ha csak ennyivel meg lehet úszni egy komolyabb fizetéscsökkentést.

Mindenki keretez, tapasztalataitól, tudásától, élményeitől, lényétől, helyzetétől függően. De, és ezt nincs honnan tudjam, csak remélem, legtöbben nem akarattal, nem rosszindulattal, nem valamifajta cél elérése miatt keretezünk. Jó sok évvel ezelőtt, a doktori iskola első éveiben, kifejezetten kérték (lévén külföldön voltam és nem volt ez egyértelmű), hogy mielőtt bemutatom az éppen aktuális kutatási eredményeimet a romániai magyarság politikai képviseletéről, mondjam el, hogy én is bele tartozom a magyar kisebbségbe. Legelőször felháborítónak tűnt, mert mi köze az én kutatási eredményeimnek ahhoz, hogy erdélyi magyar vagyok. Azonban, amikor az egyébként „nagy öregnek” és iskolaalapítónak tartott, nem kelet-közép európai professzor egy nagyon nehéznek szánt kérdést tett fel, ami számomra majdnem a naiv kérdések határát súrolta, evidensé vált, hogy valamennyire mindannyian a saját tapasztalatainkból és tudásunkból indulunk ki és aszerint keretezünk.

Keretez-e a sajtó? Igen. Ott is emberek dolgoznak, nem? S akkor honnan tudom, hogy igazat mond? A rosszindulat nélküli, emberi mivoltunkból eredő keretezés nem igazság és hazugság, hanem látásmód kérdése. Lehet-a keretezést befolyásolásra használni? Hát persze. De nem muszáj.

Nem muszáj a keretezést hatalmi eszközzé tenni, nem muszáj elrejteni a nézőpontunkat, és nem muszáj másoktól sem azt várni, hogy „objektívek” legyenek mindenáron. A sajtó sem tud a keretezésen kívülre lépni, de felelőssége abban áll, hogy felismerje saját nézőpontjait, vállalja őket, és törekedjen arra, hogy más kereteket is megmutasson. Mert végső soron nem az a kérdés, hogy keretezünk-e, hanem az, hogy miként — és kinek a javára.

Úgy gondolom, hogy a média (akár online, akár offline), a híreket szolgáltatók, a szaklapok (mint például főleg gazdasági témákkal foglalkozóak) esetében, az egy teljesen átlátható és tisztességes eljárás, amikor a szerkesztőség egyértelműen nyilvánosságra hozza, milyen értékek mentén és milyen finanszírozással működik.

Ezek mellett, nem hiszi azt, hogy tévedhetetlen. Ha téved, sajtóperek nélkül is be tudja ismerni. Az információkat le ellenőrzi, a vitatott-szokatlan-fura információkat, minimum három egymástól független forrásból. Az újságíró, nem ért mindenhez, mint ahogy a szakértő sem. Minél több esetben minél több felet szólaltat meg.

Az olvasó, pedig tudja, minél több forrásból olvas, minél több nyelven, annál több keretből tud kinézni.