Amikor egy kisebbség legyint mások jogaira, mindenki veszít

Nemrég jelent meg Szász Csaba véleménycikke a Maszol.ro portálon, amely a magyarországi Pride betiltását tárgyalja – ha lehet így fogalmazni – szenvtelenül. Valójában inkább cinikusan, sőt, jó adag gúnyos fásultsággal, miközben saját közönyét valamiféle magasabb rendű, „élni és élni hagyni” bölcsességként tálalja. Mintha egy emberi jogok felett lebegő szemlélő szerepe mentené fel a morális felelősség alól.

Ez a távolságtartás nem több, mint a szolidaritás cinikus megtagadása – és annak az erkölcsi kötelességnek a tudatos elhárítása, hogy amikor jogfosztás történik, szólni kell.

A cikk mögött nem húzódik meg valós érvelés, sem megalapozott elemzés. Inkább egyfajta önelégült, felsőbbrendű legyintés hatja át, amely azt sugallja: ez a téma méltatlan a komoly figyelemre. Intellektuális álca mögé rejtett lenéző elutasítás, amely végső soron a hatalom cinizmusával rokon. Miért lenne fontos a szabadságjogok kérdése? Miért zavarná, ha másokat megfosztanak az őket megillető jogoktól? Azt ismételgeti, hogy ez csupán egy újabb gumicsont, amit a közvélemény kap, hogy rágcsálja, míg „a valódi problémák” tovább növekednek a háttérben.

Csakhogy egy megszerzett jog visszavétele soha nem marginális kérdés, és soha nem marad következmények nélkül. Jogot elvenni egy csoporttól – mindig precedens. Társadalmi és jogállami szakadék előjele. Ezt a történelem ismételten megtanította.

Szász Csaba ironikus kérdést tesz fel: „Nem túlzás azonnal történelmi párhuzamot keresni például a náci Németországgal?” Nem, nem túlzás – mert a történelmi párhuzamok nem arról szólnak, hogy azonosak a helyzetek, hanem arról, hogy hasonló mintázatok szerint bontakozik ki a szabadság felszámolása. A totalitarizmus sosem kiáltással, hanem suttogással lép színre. És mindig vannak, akik azt mondják: „ez nem érdekel”.

Aki ismeri Kelet-Közép-Európa történetét, tudja: a jogfosztás, a kirekesztés mindig apró lépésekkel kezdődik.

A náci Németországban sem a deportálással kezdődött a tragédia, hanem a fokozatos jogkorlátozással.

A zsidótörvények – például – nem egy csapásra jelentek meg. Lépésről lépésre csavartak a szorításon. A társadalom hallgatott. Erdélyben is. A zsidóság elhurcolása idején nagyon sokan választották a félrenézést, a hallgatást. A közömbös szemlélését annak, hogy szomszédaikat a gettóba hajtják. Ma már tudjuk: a hallgatás nem semlegesség. A történelmi emlékezet azóta ezt a magatartást, a közömbös kívülállók passzív szemlélődését nevén nevezte, és aki ma ennek folytatására buzdít – bűnrészes.

A közéleti közöny, amelyet Szász Csaba a józan és normális magatartás álcájában próbál felmutatni, valójában nem mentesít senkit a felelősség alól. Kisebbségi közösség tagjaként vállvonogatással szemlélni más kisebbségek jogfosztását – nem egyszerűen ízléstelen, hanem történelmi vakság. Kelemen Hunor is kikérte magának a 2024-es elnökválasztási kampány egyik vitáján, hogy az etnikai és a szexuális kisebbségeket összehasonlítsák. De miért ne lehetne? Jogfosztás esetén a logika ugyanaz: elvenni valakitől a méltóságát, a nyilvános jelenlét jogát. Aki ezt csendben tűri, az holnap már a saját jogai elvesztését is észrevétlenül asszisztálja.

Magyarországon 2021 óta tudatosan felépített, retorikailag rafinált kampány zajlik az LMBTQ+ közösség ellen. A köznyelvben „pedofiltörvényként” elhíresült jogszabály címében ugyan a gyermekek védelmére hivatkozik, de tartalmilag nem a bűncselekmények megelőzését célozza, hanem a homoszexualitás megjelenítését kapcsolja össze a pornográfiával, „öncélú szexualitással” és erőszakkal. A törvény nyelvezete szándékosan mossa el a határokat, hogy a társadalmi egyenlőségért való kiállást kriminalizálható „népszerűsítéssé” degradálja. Ezzel minden ábrázolás, amely a valóság sokféleségét tükrözné, potenciálisan büntethetővé válik.

Nem túlzás azt állítani: ezzel a közéletben betiltották a másság láthatóságát. Ha két azonos nemű ember kézen fogva sétál, és erről kép, írás vagy mozgókép készül, az már a törvény logikája szerint „káros hatású” tartalom. A hatalom tehát nem csupán elutasítja a másságot – láthatatlanná is akarja tenni. E logika nyomán a Pride betiltása nem kisiklás, hanem ennek a hosszú éveken át épített politikai hadjáratnak szervesen illeszkedő állomása.

A kormányzati érvelés, miszerint mindez a gyermekek védelmét szolgálja, nem csupán alaptalan, hanem cinikus terelés. Nincs semmiféle adat, amely azt mutatná, hogy a Pride – vagy általában az, hogy a társadalomban különböző emberek léteznek – veszélyt jelentene a gyermekek fejlődésére. Ellenben van bőven adat arról, hogy Magyarországon a gyermekvédelmi rendszer szétzilált, és hogy a hatalom tétlen vagy éppen mentegető volt, amikor valódi visszaélésekről volt szó – egyházi vagy politikai körökben.

Amikor tehát a hatalom a gyermekvédelem nevében tiltotta be a Pride-ot, nem a gyermekek érdekében, hanem saját hatalmi érdekei szolgálatában járt el. Ez a döntés nemcsak az LMBTQ+ közösséget sújtja, hanem a jogállamiság egészének a csorbulása, amely minden magyar állampolgárt érint. E ponton a kérdés már rég nem a melegekről szól. A Pride lehetett eddig egy kisebbség ügye – de a betiltása mindenki ügye lett.

A gyülekezési jog nem választható opció, és nem vonható vissza. A jog nem attól jog, hogy a hatalom engedélyezi – hanem hogy nem veheti el.

A történelmi tapasztalat pedig világos: a szabadságot nem adják, hanem meg kell védeni. Ha egy kormány jogokat von vissza, a társadalom nem engedheti meg magának a közönyt, különösen nem kisebbségi közösség tagjaként. Mert ha ma másokat hallgattatnak el – holnap bárki sorra kerülhet.

Aki ezt gumicsontként kezeli, és nem látja a mélyebb következményeket, az nem újságírói véleményt ír – hanem önfelmentést. Önfölmentést a morális cselekvés alól, és egyben hallgatólagos beleegyezést abba, hogy mások szabadsága ma már „nem ügy”.

De az. Mert ahol jogokat vonnak vissza, ott már nincs biztos pont, ahol meg lehetne állni. A jogállamiság nem szelektív. Vagy érvényes mindenkire, vagy senkire. Szász Csaba szerint „vannak fontosabb problémák”. Talán igen – de nincs fontosabb kérdés, mint hogy élhet-e valaki szabadon. Mert ha erre a válasz „attól függ”, akkor már nincs szabadság – csak engedélyezett lét.

Szász írása egy történelmileg megalapozott igazságra süket: hogy a némaság, a passzivitás, a félrenézés mindig végződik valamiben. Hogy az egyén döntése: hallgat vagy megszólal – egyszer elnyeri a maga következményét. S nemcsak erkölcsileg, hanem jogilag is.

Ezért nem lehet közönyösnek lenni. Ezért nem lehet hallgatni. Ezért nem lehet ezt a kérdést elintézni azzal, hogy „nem érdekel”. Mert a történelem a közöny számláját egyszer mindenkinek benyújtja.