Ne szakadozz, szívem, tovább

Van abban valami ijesztő jelképiség, hogy Auschwitz felszabadításának évfordulója egybeesik Ady halálának évfordulójával. Ha valaki, akkor Ady Endre megakadályozhatta volna mindazt a szörnyűséget, ami Magyarországon is megesett – már ha bárki bármikor hallgatott volna azokra, akik érzik a jövőt.

Szándékosan nem „a jövőbe látnak” fordulatot használom: ez még a misztikusságnál is mélyebb hőbörödésnek tűnik. Nem, Ady nem volt kávézaccba révült, ő „egyszerűen” pontosan tudta, hogy mi felé haladunk. Ha megéri, azt is tudta volna, ami a második világháborúban elkövetkezett.

Persze az is nyilvánvaló, hogy időnként teljesen mindegy, hogy mit mondanak, kiabálnak, sikoltanak a józanok: bizonyos periódusokban nincs a józanok ideje, a tömeg őrülni vágyik. Ilyenkor teljesen mindegy, milyen érveket sorol az ember, a korhangulat vért akar, lincselést, háborút. Értelmes emberek egymásnak esnek, elsötétül a tekintetük, és a legjobb szándékkal sem lehet megértetni velük semmit. Tudom, hogy miről beszélek: ezt élem tizenöt éve.

„Egy virsligyárat nem bíznék olyan tábornokokra, akik már két háborút is elvesztettek” – mondja egy szereplő a Hőhullám Berlinben című könyvben; de hát ilyen földhözragadt meggondolások nem érdeklik azokat, akik elborult aggyal járnak-kelnek a világban. Tüzet fújnak, és menetelnek, legalábbis lélekben. De nemsokára már lábbal is, a lehető legkonkrétabban, látványos taplóknak tapsolnak, és nem bírnak magukkal. Mindig az jut eszembe, amikor egy másik regényben, William Styron Nat Turner vallomásai-ban a rabszolgák maguk védik meg a tulajdonosok házát a lázadó rabszolgáktól.

Mert a gyűlölet kizárólag gyűlöletbe mehet, és végül ellenünk fordul. Legyen bármilyen nemesnek látszó indoka, táplálkozzon bár olyanszerű ostobaságokból, hogy „kis országnak erős miniszterelnökre van szüksége”, meg hogy „az oroszlán bajuszát nem kell piszkálni”, mindig mi leszünk az áldozatok: hiszen a gyűlöletnek csak áldozatai lehetnek. Akik Szerb Antal irodalomtörténete ellen hörögtek, azok is a magyarságot féltették, hát hogyne féltették volna?! Jaj, szegény magyarság, hogy rászorulsz a lapátnyélre!

De közben úgy siratják Szerbet, Radnótit és a többieket, hogy egy krokodil megfulladna a könnyeikben. Ilyen érző szívűek a jó magyarok. S a jó németek, és a jó nácik. Meg kell a szívnek szakadni.