Az egyetemek a megváltozott világban: a kritikus gondolkodás és túlélési eszközök átadásának felelőssége

A világ körülöttünk viharos tempóban változik, és ezek a változások már nem csak a horizonton derengenek, hanem mindennapjaink szerves részévé váltak. Olyan társadalmi, gazdasági és technológiai folyamatok értek be, amik gyökeresen átalakították azt a környezetet, ahol a friss diplomásoknak boldogulniuk kell. Az egyetemek ma már nem engedhetik meg maguknak, hogy csupán szaktudást nyújtsanak – eszközöket kell adniuk hallgatóik kezébe, hogy megállják a helyüket ebben a komplex és kiszámíthatatlan világban. De miért vált ez ennyire sürgetővé? Először áttekintem azokat a kihívásokat, amik ezt a szükségszerűséget meghatározzák.

2024-ben dömping volt választásokból, Afrikától Ázsiáig, Amerikáktól Európáig, rengeteg (száznál is több) országban tartottak politikai megmérettetéseket. Választottak Amerikában elnököt, 27 tagországban európai parlamenti képviselőket. Parlamenti választások voltak Ausztriában, Belgiumban, Bulgáriában, Horvátországban, Franciaországban, Litvániában, Romániában, az Egyesült Királyságban. Európában több helyen is tartottak még regionális, tartományi vagy helyi választásokat, és elnökválasztások is voltak. A kampányok, az eredmények, az ezek kapcsán készült elemzések, és mindeközben a gazdasági folyamatok azt mutatják, néhány folyamat beért és/vagy összeért. Ezek megváltoztatták azt a környezetet, amelyben az egyetemi oktatás zajlik, azt a világot, amiben végzett hallgatóinknak dolgozniuk kell. De azt is eredményezték, hogy ma már az egyetemre érkező diákok is mások, mint akár négy évvel ezelőtt. Nem csoda, hogy csendben, talán többen is felteszük magunknak a kérdést,

mi az egyetemi oktató szerepe ebben a megváltozott környezetben, mire is kell megtanítanunk nekünk a diákokat?

Véleményem szerint többre mint „csak” szakmára. Olyan eszközöket kell kezükbe adnunk, amelyek lehetővé teszik az alábbi folyamatokkal való megbirkózást.

Egyrészt az elmúlt években felgyorsult az emberek befolyásolására alkalmas eszközök fejlődése és mindennapos lett használatuk. A közösségi média felületekre kitalált marketing eszközök képesek milliónyi embernek személyre szabott üzeneteket, videókat, képeket küldeni. Ugyanezek a rendszerek technikailag képesek egy politikus megbízásából egyszerre több célcsoportnak küldeni célcsoportra szabott, különböző hirdetéseket, videókat de azok megerősítését is. A tartalmat gyárthatja a mesterséges intelligencia (MI), szórhatja is, a hamis felhasználók pedig lehetnek „botok” is. Az eszközök itt vannak, használják őket. Mire a fiatal elsőéves egyetemista lesz, már többször is találkozhatott velük, ezek is alakították őt.

Az internet és az okoseszközök világában ma már információs dömping vesz körül minket, ami még akkor is megnehezíti az igazság és a hamis tartalmak megkülönböztetését, ha tudatosan törekszünk a tények tisztázására. Bár a mesterséges intelligencia számos pozitív lehetőséget kínál, ugyanakkor végtelenül leegyszerűsítette a hamisítások és manipulációk terjesztését is. Egy telefonhívás, egy videó, egy kép vagy egy szöveg láttán ma már senki sem lehet biztos benne, hogy mindez nem pusztán egy jól megkomponált illúzió. Az egyetem elsőéves hallgatói közül sokan már tisztában vannak azzal, hogy „semmi sem garantáltan megbízható, ami az interneten található.” Ugyanakkor meg kell tanulniuk, hogyan azonosítsák a hiteles forrásokat, és miként navigáljanak az információáradatban. A közösségi média algoritmusai ugyanis inkább a hamis hírek és szenzációhajhász posztok villámgyors terjedését segítik elő, mintsem a tudományosan megalapozott vagy alaposan átgondolt véleményekét. Nem beszélve az ezen a felületeken megjelenő csillogásról, gazdagság és tökéletesség fitogtatásáról, ami a valóságban kevesek számára elérhető.

Másrészt, ma már Romániában, a romániai magyar közösségben is a sokadik generáció nőtt fel, akinek nemhogy háborúkról vagy azok közvetlen hatásáról, de még a kommunista diktatúráról sincs közvetlen élménye. S abból ítélve, amit több egyetemista generáció is megerősített, nincs sok olyan család Erdélyben, ahol a családi mesékben ott lenne az, hogy milyen volt magyarnak lenni a mindennapokban a második világháború vagy akár az 1960-as vagy akár a 80-as években. Pedig, az elmúlt hetek sorozatos kérdései elég egyértelműen jelzik, van befogadó készség a fiatalokban: a még élő szemtanúktól meghallgatják például azt, hogy narancsot enni kiváltság volt, vagy azt, hogy a „ne beszéljenek itt másként, mint románul” gyakori mondatként hangzott el akár egy iskolaudvaron is.

Harmadrészt, számos szavunk megkopott és kiüresedett. Az 1989-ben megszerzett szabadságunk vagy a magyarságunk megélésének veszélyeztetése ma már nem lelkesít tömegeket. Kevesen tudják pontosan megfogalmazni, mit jelent a demokrácia, pedig mindennapjaink része. Megszoktuk, és természetesnek vesszük a szabad választásokat, a szólásszabadságot, a vallásszabadságot és a gondolatszabadságot, anélkül hogy igazán tisztában lennénk ezek jelentésével vagy azzal, hogy ezeknek is vannak határai. A demokrácia és a piacgazdaság mára szinte banálissá vált, míg ezek gyakorlati hiányosságai, valamint az elit hibái és arroganciája sokakat valami egészen más felé sodornak. Azonban sokan azt sem tudják, mit takar az „alternatíva”, mivel ezek a fogalmak is feledésbe merültek. Nem ismerik, mit jelentett a kommunista időkben magyarként élni és félni, vagy mit jelentett a vasgárda, a szélsőséges eszmék, illetve a kommunizmus a gyakorlatban. Egyesek elfelejtették, mert fájdalmas emlékek, mások pedig soha nem hallottak róluk, legfeljebb a családi hallgatásokból érzékeltek valamit, ahol a „erről nem beszélünk” volt az általános hozzáállás.

A régi hívószavak, mint a demokrácia, elvesztették erejüket, ahogyan a régen ijesztő szavak, mint a „szélsőjobb”, „szélsőbal” vagy a populizmus is jelentőségüket vesztették. Pedig, ha a fiatalokkal az ő nyelvükön, érthetően beszélgetnénk ezekről – és nem hosszú, kioktató monológokkal –, még élénk viták is születhetnének, amelyek segítenének újraértelmezni és érthetőbbé tenni e fogalmakat számukra.

Mindezekre a közelgő gazdasági válság csak ráerősít. A várhatóan januárban induló kereskedelmi háború, valamint a gyengélkedő német és francia gazdaságok, amelyek negatív hatása elkerülhetetlenül kihat Közép-Kelet-Európára is, tovább nehezítik az eddig felsorolt problémák kezelését és megoldását.

Ez az a környezet, amiben az egyetemnek, az egyetemi oktatónak az lenne a feladata, hogy olyan eszközökkel rendelkező hallgatókat engedjen ki a valóságba, akik ezekkel meg tudnak birkozni. Úgy vélem, minden egyetemet végzettnek – a saját szakmájához tartozó tudáson túl – rendelkeznie kellene olyan eszközökkel és tudással, ami a változó és kellőképpen bonyolult világban való boldogulását megkönnyítik.

Mit tehet ezért az oktató és az egyetem?

Szerintem rengeteget, íme néhány példa.

Először is magyar oktatókként a magyar diákjainkkal beszélhetnénk arról is, milyen volt régen a szakmánk, de a mindennapi életünk is, milyen volt magyarként élni Romániában. Értem én, nem igen akaródzik, hiszen nem tudományos, nem vagyunk mindannyian történészek, a szubjektivitástól meg a hátunk közepe is borsodzik. Érthető hogy nem szeretünk esetlegesen rossz, vagy szubjektív dolgokról beszélni, de ne csodálkozzunk akkor azon, ha a „fiatalok” nem tudják értékelni azt amijük ma kiindulásképpen megvan. És mi sem igazán tudunk hatékonyan szakmát sem tanítani, ha csak a technológia által biztosított eszközökre (a digitalizációra) figyelünk és nem az embereket helyezzük középpontba.

Másodsorban elengedhetetlen lenne, hogy minden egyetemet végzett magyar hallgató megértse, hogyan működik a politikai és gazdasági rendszer, valamint a társadalom a gyakorlatban. Nem arról van szó, hogy mindenkinek politológiát, szociológiát vagy közgazdaságtant kellene tanulnia, bár egy-egy alapozó tárgy ezekből biztosan hasznos lenne. Inkább egy gyakorlatias megközelítésű, politológiai alapokon nyugvó kurzusra lenne szükség, amely közérthetően mutatja be, hogyan hatnak a parlament által elfogadott törvények a gazdaságra és a társadalomra. Hiszen hogyan is igazodhatnának el a hallgatók a folyamatosan érkező információk világában, ha még azt sem tudják – mert senki nem tanította meg nekik –, hogyan működik a világ, legalább a tankönyvek szintjén?

Harmadszor, az információs dömping, a kétes minőségű adatok és a hamis „tények” terjedése miatt ma már alapvető szükséglet, hogy a hallgatók olyan eszköztárat kapjanak, amely segíti őket ezek kezelésében. Ide tartozna például legalább egy-két modul a tényellenőrzés alapjairól, valamint a kritikus gondolkodás fejlesztéséről. Ezek révén a diákok képesek lennének kiszűrni a manipulációkat – például amikor egy olyan jelenséggel szembesülnek, mint az éppen érvénytelenített romániai elnökválasztás feltűnő legionárius jelölt TikTok-videói, és felismerhetnék, hogy épp egy olyan személyt lájkolnak szenvedélyesen, aki valójában, finoman szólva, nem barátja a magyar közösségnek. Emellett minden hallgatónak szüksége lenne egy-két modul gyakorlati kibervédelemre is, hogy megóvják magukat és a későbbi munkahelyüket az esetleges online fenyegetésektől.

Úgy vélem, ezek az elemek több egyetemi karon már jelen vannak, legalább részben. Azonban elengedhetetlen lenne, hogy ne csak néhány diák juthasson hozzájuk – például azért, mert egy-két oktató számára ezek a témák különösen fontosak –, hanem minden egyetemistának hozzáférhetővé váljanak. Megvalósításukhoz ráadásul nem szükségesek jelentős erőforrások. Természetesen az is egy lehetőség, hogy nem változtatunk semmin, mondván, az egyetemek feladata kizárólag a szigorúan vett szakmai képzés. De ha így döntünk, ne csodálkozzunk és ne háborogjunk, amikor azt látjuk, hogy a mai generációk nem értik az élet működését, felelőtlen döntéseket hoznak a választásokon, vagy csak a digitális világ szenzációi érdeklik őket.