Vádak, tagadás, kiszivárgott hangfelvétel, lemondás – a Maros Művészegyüttes esetének tanulságai

Érdemes megállni egy szóra, és elgondolkodni azon, mi történt a Maros Művészegyüttesnél, mielőtt mindaz feledésbe merülne, ami lehetővé tette, hogy több tucat megfélemlített, megalázott és sakkban tartott ember végre fellélegezhessen.

Röviden az esetről: A Maros Művészegyüttes több mint 90 alkalmazottja petíciót nyújtott be a Maros Megyei Tanácshoz, kérve az igazgató, Barabási Attila Csaba leváltását. A petícióban a dolgozók a bérezéssel kapcsolatos törvénytelenségeket, az információhiányt és az igazgató vezetési stílusát kifogásolták, ami szerintük agresszív és figyelmen kívül hagyja a szabályokat.

Barabási kezdetben visszautasította a vádakat, kijelentve, hogy a cikkben szereplő állítások hamisak, és az ügy tendenciózusan a lejáratását célozta. Végül, miután nyilvánosságra került egy hangfelvétel, amelyen megalázóan beszél az alkalmazottakkal, többek között semmirevalónak és hazugnak nevezi őket, bejelentette lemondását. Barabási közleményében azt írta, hogy a napokban napvilágot látott vádak rossz fényt vetnek az általa vezetett intézményre és annak munkaközösségére, ezért döntött úgy, hogy benyújtja felmondását.

Különösen fontos, hogy beszéljünk róla, mert az intézményen, szervezeten, cégen belüli verbális agresszió, pszichikai erőszak, fizikai bántalmazás és zaklatás egyike sem idegen fogalom számunkra. Még ha valakinek nincs is személyes tapasztalata ezzel kapcsolatban – amit az iskolai bántalmazások magas száma miatt nehezen tudok elképzelni –, barátai, ismerősei biztosan meséltek már a saját élményeikről. Egy kis empátiával pedig könnyen elképzelhetjük, milyen megpróbáltatásokon megy keresztül az áldozat, aki igazságtalanul szenved, és minden jó szándéka ellenére sérül, akár benne marad a helyzetben, akár megpróbál kilépni belőle.

És azok számára, akiknek nincsenek ilyen ismerőseik, ott van a Transtelex: már számos olyan történetről beszámoltunk, ahol a szervezet vezetője visszaélt a hatalmával, ahogyan azt a Maros Művészegyüttes azóta lemondott igazgatója is tette.

Beszélnünk kell ezekről a visszaélésekről, mert az érintettség nem jelenti, tudjuk is, hogyan reagáljunk az ilyen helyzetekre. Az ilyen szituációkban nem csak az áldozatok és agresszorok vannak benne, hanem a tanúk is, akiknek hallgatása vagy megszólalása döntő jelentőségű lehet.

A különböző egyéni és közösségi történeteket megismerve az az érzésem, amikor ránk kerül a sor, és valaki folyamatosan durván beszél, toxikus légkört teremt maga körül, ami félelemmel tölti el a körülötte lévőket, amikor magatartása agresszívvá válik, akkor egyszerűen leblokkolunk. Tehetetlennek érezzük magunkat, nem látjuk azokat az eszközöket, amelyekkel fel tudnánk lépni ellene.

És ez a bénultság kitart addig, amikor már késő.

Nem egy és nem két olyan történet jutott el hozzám, amikor az illető pontosan tudta, hogy visszaélnek a bizalmával, megfélemlítik, megalázzák, és mégsem tett semmit ellene, mert attól tartott, ha a helyzet fokozódik, ő még rosszabb körülmények közé kerül majd, mert az alá-fölérendeltségi viszonyban ő húzta a rövidebbet.

Egy másik esetben az áldozat annyira tisztelte az illető szakmai munkásságát, hogy nem akarta, hogy amit magánemberként elkövet, az beárnyékolja professzionális eredményeit. Mindezt úgy, hogy közben őt folyamatosan bántották és megalázták.

Mert mi történik ilyenkor? Az agresszor azt érzi, tetteinek nincs következménye, ezért rászáll másokra is. És ha a tanúk, akik felléphetnének, megszólalhatnának, közbeléphetnének a visszaéléssel szemben, csendben maradnak, akkor a hallgatásukkal hozzájárulnak ahhoz, hogy az illető másokat is szabadon terrorizálhasson.

Ugyanakkor azt is megfigyeltem, hajlamosak vagyunk saját felelősségünk súlyát és érintettségünk mértékét minimalizálni, azzal áltatva magunkat, hogy nem a mi dolgunk, és ezért nyugodtan félrenézhetünk. Ez egy védekezési mechanizmus, mert nyilván könnyebb nem észrevenni a terrorizálást, mint felvenni a kesztyűt és szembenézni egy olyan konfliktussal, amit lehet, hogy megúszhattunk volna.

Ilyenkor történik az, amit korábban említettem: meggyőzzük magunkat és akár a környezetünket is arról, hogy ez nem az, aminek látszik. Az illető jó ember, bizonyára csak rossz napja van, vagy hete, vagy évei, mert mindenre találunk magyarázatot (kifogást).

Tény, hogy az általam megismert agresszorok éppen azért tudtak évekig visszaélni mások bizalmával, mert intelligensek, ravaszok, szakmailag kiemelkedőek, jellemzően megosztó személyiségek voltak, akiknél jól megfért egymás mellett a karizmatikus, tehetséges, megértő vezetői szerep és a durva, erőszakos elnyomó karakter. Az agresszorok eredményeit gyakran szembeállítják magatartásbeli hibáikkal, mintha egyik feloldozná a másik alól őket. Ha hozzák az elvárt számokat, akkor verbálisan bármit megtehetnek, esetleg félrenéznek, ha néhány kollégával agresszíven viselkednek, vagy ha hoznak eredményeket, akkor a szexuális zaklatás is csak flörtölésnek minősül. Ismerős?

Az empátiánkba jól belefér az a naivitás is, hogy ha mi jók vagyunk, és nem akarunk másoknak bajt okozni azzal, hogy kiteregetjük a szennyest, akkor minket sem fognak semmirekellőnek, hazugnak vagy mindenért hibásnak tekinteni, mert értékelni fogják a törekvéseinket.

Ez azonban csak a fejünkben történik így. A valóságban az agresszorok egyáltalán nem törődnek azzal, hogy jóindulatúak vagyunk-e vagy sem. Ha nem, akkor ellenségként kezelnek minket, de ha jóindulatúak vagyunk, akkor inkább bokszzsáknak használnak. És néha ez nem jelent többet annál, mint hogy bokszzsáknak használnak minket.

Miért? Mert büntetlenül megtehették egyszer, kétszer, és harmadszor már természetesnek veszik, sőt feljogosítva érzik magukat rá. Ők ugyanis abba a téveszmébe ringatják magukat az évek során, hogy nekik ez jár.

Mielőtt tehát természetesnek venné valaki, hogy neki a vezetői pozícióval verbális bokszzsákot is adtak, jó lenne, ha tudatosítanánk, és felszínre hoznánk, hogy ahogyan a Maros Művészegyüttes alkalmazottainál is történt, van kiút ebből a helyzetből. Nyilván, ha a helyzet már adott, akkor nem lesz sérülésmentes.

Hiszen nem lehet kilépni szembenézés nélkül, és a konfliktusvállalás kellemetlen helyzetekkel jár. De még mindig jobb, mint aki halogatja, elodázza, és ezzel egy sor felesleges szenvedést vállal, és másoknak is okoz.

És sajnos, minél később oldódik meg egy helyzet, minél tovább húzódik el a konfliktus vállalása, annál intenzívebb lesz a konfliktus lezajlása és az általa okozott traumák feldolgozása.

Épp ezért tartom a Maros Művészegyüttes történetét elképesztően szomorúnak. Az érintettek megszólalásaiból kiderül, hogy évek teltek el, míg az alkalmazottak azt tudták mondani: „Elég volt, ennyi, és ne tovább... Mondjon le!” Addig 5-10 ember mondott fel, de több tucat ember sérült, és százak érezték, hogy valami nagyon nincs rendben. Amikor egyesek sírva fakadnak a munkahelyükön, mások úgy mennek minden reggel dolgozni, hogy imádják, amit csinálnak, de utálják, ahol csinálják... Mert kín bejárni oda, ahol nem tudod, hogy ma éppen miért törlik fel veled a padlót, és neveznek semmirevalónak, hazugnak vagy másnak. Egy volt alkalmazott szerint egyeseknek már fizikai tüneteik is voltak a toxikus légkör miatt, amit az igazgató maga körül teremtett.

Ez az, ami nem normális. Már rég túllépett minden határon, és rég fel kellett volna villannia annak a piros lámpának mindenki fejében, hogy baj van, és ide már külsősöket kellene bevonni.

Mert mi történik, ha nem? Amikor arról van szó, hogy ki kéne boruljon az a bizonyos bili, várjuk, hogy valahogy odáig fajuljon a történet, hogy már ne legyen visszaút. Egyszerűen eljutunk oda, ahol már mindenkinek annyira elege van, hogy elkezd beszélni róla, csak azért, hogy utána többet ne kelljen róla beszélni: „SOHA TÖBBÉ!”

Ez pedig elképesztően nagy baj, mert mi, az úgynevezett szemlélők, lassan elfelejtjük ezeket a történeteket, mert a kommunikációs zajban számos más dolog is elvonja a figyelmünket. Azok pedig, akik érintettek voltak, eleinte nem beszélnek róla, mert még annyira intenzíven él bennük az érzés, hogy amikor eljutnának oda, hogy végre beszélni tudnának róla, mi már nem kérdezünk rá, mert lecsengett, már nem olyan érdekes (legalábbis nagy vonalakban ismert a történet, megvan a narratíva, a személyes élmény háttérbe szorul), és már úgyis mindegy, már nem akarjuk felhánytorgatni a fájdalmakat... Így az áldozatokban ott marad a fájdalom, a feldolgozatlan sérülések, amit így akár életük végéig magukban hordoznak.

A volt és jelenlegi alkalmazottaknak úgy érzem, nem volt elég idejük beszélni, és talán már nem is lesz. Mert amint a petíció elérte az ingerküszöböt, miután az alkalmazottak közösségként szólaltak meg, név nélkül is elkezdtek nyomást gyakorolni az igazgatóra, megszólalásaikkal, és megjelent egy hangfelvétel is, amely után az igazgatónak már nem maradt mit tagadnia. Most pedig azt szeretnék elhitetni velük, hogy nincs itt semmi látnivaló, és tovább lehet lépni.

De hogyan?

Kérdem én, az áldozatokkal való legmélyebb együttérzésem közepette: mielőtt tovább lépnénk és elfelejtenénk a történeteket az ideiglenes vezető kinevezésével, nem hiányzik-e még valami ebből a történetből?

Komolyan senkinek sem hiányzik, hogy valaki végre tegyen egy empatikus gesztust is ebben a történetben, vagy azzal kell beérnünk, amink van? Mert eddig a felelősségvállalás és az empatikus hozzáállás teljes hiánya jellemzi a történetet, kivéve a média munkatársait, akik feltárták és beszámoltak a történtekről, azaz megtették a tőlük elvárható minimumot.

Mert mit írt a közösségi médiába a volt igazgató, Barabási Attila Csaba? Megbánta? Sajnálja? Elnézést kér? Nem. Azt írta: „Több, mint egy évtizede foglalkozom közösségépítéssel és vezetem a Maros Művészegyüttest. Hivatásomként kezeltem ennek az intézménynek a vezetését. A napokban napvilágot látott vádak rossz fényt vetnek az általam vezetett intézményre és teljes munkaközösségre, ezért a mai nappal benyújtottam felmondásom a Maros Művészegyüttes igazgatói tisztségéről.”

De talán Péter Ferenc, a Maros Megyei Tanács elnöke biztosan sajnálatát fejezte ki a történtek miatt, nem? Nem bizony, ő meg sem szólalt az ügyben. Még jóvá sem hagyta Barabási felmondását.

Hosszas hallgatás után Kovács Mihály Levente, a megyei tanács kulturális intézményekért felelős alelnöke állt ki, és elmondta, hogy bár Barabási fontos szereplője a Maros megyei RMDSZ-nek, Kibéd RMDSZ-es tanácsosa, és szinte minden RMDSZ-es eseményre elvitte a Maros Művészegyüttest, fogalma sem volt arról, mi folyik az intézményen belül.

Csak halkan kérdezem: ez az a hozzáállás, amit a közösség vezetőitől vagy azoktól várunk el, akik minket képviselnek? Akik kvázi az igazgató főnökei voltak, akik Barabásit kinevezték, és – legalábbis papíron – felelősséget vállaltak a tetteiért? Nem lett volna kutyakötelességük tudni, ha visszaélés történik?

Mióta lett a nem tudás erény? És mióta nem kell a politikusoknak még csak az együttérzés látszatát sem eljátszaniuk?

Nem ez az a hozzáállás, ami visszataszít mindenkit, aki egy emberséges arcú intézménynek szeretné elmondani, hogy bántják? És az már csak hab a tortán, hogy ha ők nem, akkor a közösség hogyan érthetné meg, hogy hogyan jutottunk idáig? Hogyan fajulhattak idáig a dolgok, mit rontottunk el? Mit kellene másképp csinálni, időben változtatni, hogy legközelebb ne így legyen? Esetleg megelőzzük, csírájában elfojtsuk a problémát?

Tudom jól, olvasom a különböző felméréseket, hogy mennyire bízunk a különböző hatóságokban, és ebben a Maros Művészegyüttessel kapcsolatos ügyben is a bőrömön tapasztaltam, mit jelent az, amikor emberek már a sajtóban sem bíznak.

(Innen szeretnék gratulálni azoknak a magyar politikusoknak, akik sokat tettek azért, hogy a sajtóban megrendüljön az emberek bizalma, és ne legyen ahová fordulniuk, mert aknamunkájuk miatt több száz és ezer család tűri a bántalmazást, a megaláztatást, a visszaéléseket.)

De azoknak, akikben még egy piciny reménysugár van, hogy egyes sajtóműhelyekben még empatikus újságírók dolgoznak, akik elhivatottak, azoknak mondom: a Maros Művészegyüttes története is jól mutatja, mi történik, ha az emberek bíznak a sajtóban. Hiszen egyesek vállalták, hogy név nélkül nyilatkoznak, és a Pontmaros újságírójának köszönhetően egy hangfelvétel is napvilágot látott, amely hatására perceken belül megjelent az igazgató lemondása. Ehhez azonban az kellett, hogy egyesek hangfelvételt készítsenek, és a felvételeket elküldjék a sajtónak, azaz „az állásukkal játszanak”.

És hangsúlyozni szeretném, hogy ehhez nem is kellett volna megvárni, hogy több mint 90 embernél beteljen a pohár, és mindenki aláírja; egyénenként is lehetett volna panaszt tenni, akár név nélkül is. Ha nem máshol (Maros Megyei Tanács, hatóságok, bíróság stb.), akkor a Transtelexnél. Mert ha a megyei tanács, a különböző hatóságok figyelmen kívül hagyják az agresszorok ténykedéseit, mert haverjuk, vagy nincs elég bizonyíték, akkor is ott van még a média, amely immár az illetékeseken is számon kérheti, hogy ölbe tett kézzel tűrik mások kizsákmányolását.

A kérdés tehát az, hogy a probléma érintettjei és ismerői vállalják-e, hogy megteszik az első lépést, mert ne legyenek illúzióink: semmi sem fog megoldódni anélkül, hogy az emberek vásárra vigyék a bőrüket. A mi ajtónk pedig mindig nyitva áll.

És hogy valaki végre megtegye az első gesztust, én őszintén sajnálom, és az agresszorok és a csendben maradók helyett is bocsánatot kérek, mert mint közösség ismét kudarcot vallottunk.