Nem a tükröt kell gyűlölni

Ugyan, Don Quijote, itt a fásulás nem folyamat, hanem állapot.

Létezik egy furcsa vád, amelynek természetesen antikommunista eredete van: a whataboutism vádja. A whataboutism nem más, mint a fegyver megfordítása annak az irányába, aki ránk szegezte: a vádak visszatükrözése. Rossz nyelvek szerint ez egy aljas taktika, amelyet természetesen csak a „másik” űz.

Ez természetesen nem erről szól. Senkinek nincs problémája a vádak visszafordításával, ha az az uraknak éppen megfelelő. A whataboutism vád önmaga is egy fegyver: arra használják, hogy az ellenük forduló kritikát és leleplezést elhallgattassák.

Mondanám, a pluralizmus ellensége.

Az a célja, hogy megfossza a vitapartnert egy kontextus kialakításától, kijelöli, hogy miről szabad és miről nem szabad tudomást vennünk a létező valóságunkból. Teszem azt, amikor a szeptember 11-i terrortámadásokról írunk, akkor nem szabad arról is megemlékezni, hogy milyen népirtásokat követett el az amerikai hadsereg a tettestársaival együtt (gyakran civilek ellen, lásd például ezt a cikket), és arról is mélyen hallgatni kell, hogy éppen 51 éve puccsolták meg a demokratikusan megválasztott chilei elnököt, Salvador Allende-t amerikai segítséggel, hogy aztán egy véres diktatúrát működtessenek.

A pluralizmus valahogy addig szép, amíg az eredmény mindig ugyanaz: a jó öreg hegemónia, a Nyugat vélt morális, gazdasági és katonai felsőbbrendűségével, eltaposva mindenki mást (a dekolonizáció utáni imperializmus eredményeként gazdag országok 152 billió dollár szipolyoztak ki a Globális Dél társadalmaiból).

Természetesen nem arról van szó, hogy ne lenne időnként problémás más példák felhozása egy vita során. Értelmetlen kommentfolyamok sorozata terheli a szervereket, mert a különböző felek a valóság különböző szeleteit óhajtják ignorálni.

Mikor kezdődött a történelem? Október hetedikén? A holokauszttal? Egyiptomban? És az USA szeptember 11-éje? A repülőkkel? A háborúkkal? A kontinens gyarmatosításával? Mohameddel?

Akárhogy forgatjuk, manapság mégiscsak az történik, hogy az egyik népirtást helyeselni kell, a másikat elítélni, az egyik katonai erő terjeszkedését kifejezetten éltetni, a másiktól borzongani, az egyik kémkedést jótékonyan elfelejteni, a másikat naponta tizenötször megírni. A dán kormány nyugodtan segíthet az USÁ-nak európai vezetők után kémkedni, a finn kormányok nyugodtan építhetik a kerítést. Az Egyesült Államok bármikor terjesztheti a demokráciát – lehetőleg olajgazdag országokban –, válaszcsapást nem szabad adni.

Mégis fontos megérteni, hogy nem minden whataboutism célja a vita megakadályozása: éppen, hogy új kapukat nyit a világ értelmezésére. Ha számomra fájó az eurocentrikus önsajnálat, akkor muszáj rámutatnom erre. Érzelmileg érthető a szeptember 11-i terrortámadás miatti sokk és az arra emlékezés, de az egyoldalú tálalása ennek, sajnálom: intellektuálisan gyenge teljesítmény. A bolygó nagy, Ázsia lakossága az emberiség hatvan százalékát teszi ki, azt az emberiségét, amely Afrikából származik. A két „új kontinenst” sem „mi” „fedeztük fel” (mellesleg: „lángost” úgy másfél évszázada készítenek észak-amerikai őslakosok, nem függetlenül a nyugat-európai kolonizációtól).

Mondhatni, a pluralizmusért dolgozom. A whataboutism-nek nevezett tükörmutatás néha éppen a pluralizmus vágyából születik: hogy a nyugati hegemóniát, ha valaki támogatja is, muszáj szembenézni az okozott károkkal.

Az ikertornyok lehullottak, ez előtt és ezt követően falvak, egész városok, egész társadalmak pusztultak ki amerikai és európai fegyverek és drónok, bombák, tankok, és igen, dezinformáció és gyűlöletkeltés által. Ismét: nem a tükröt kell gyűlölni.

Vagy nem is tudom… a nemfehér halottak is halottak, ugye?